nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

kedd, október 30, 2007

Totoro - A varázserdő titka

Eredeti cím: Tonari no Totoro
Japán anime
Gyártás éve: 1988
Hossz: 86 perc
Rendező: Hayao Miyazaki
Forgatókönyv: Hayao Miyazaki
Zene: Joe Hisaishi
Gyártó: Studio Ghibli / Hakuhodo / Tokuma Shoten
Hazai DVD megjelenés: 2007. október 2.
Forgalmazó: Best Hollywood

Az eddig általam látott
Hayao Miyazaki ill. Ghibli stúdiós filmek közül ez a leginkább gyerekeknek való, egyszersmind a legbékésebb.

A történet az ’50-es években egy japán faluban játszódik. Erre a gyönyörű vidékre, egy öreg, sötét zugokkal és apró szellemekkel teli házba költözik Kusakabe úr és két kislánya Satsuki és Mei. Édesanyjuk kórházban van, s a lányok már nagyon várják, hogy végre, oly’ hosszú idő után, visszatérjen közéjük. Ahogy elkezdődik az iskola, Mei félig-meddig egyedül marad otthon – így ő lesz az, aki felfedezi a totoro-k rejtekhelyét, de később Satsuki is találkozik velük. Ezek mókás, szőrmók lények, hárman vannak, S, M és XXL méretben. Bár elsőre talán félelmetesnek tűnik a legnagyobbik, óriási szájával, amivel úgy tud üvölteni, mint a szélvihar, valójában barátságos lények mind. S mikor egy nap az édesanyját hiányoló, elkeseredett Mei elkóborol, s hiába keresi a falu apraja-nagyja, ők s még egy másik sajátos figura, az Alíz Csodaországban rajzfilm macskáját (avagy Fakutyáját) idéző vigyorú „macskabusz” segítenek a két lánykának egymást megtalálni.

Hogy ez nem nagy sztori? Ó, dehogy is nem! Az életről szól, és arról, hogy jó és helyénvaló a természettel békében és harmóniában élni, mert ha kellő tisztelettel és szeretettel viszonyul hozzá az ember, akkor megsegíti, és így tovább. A totoro-k erdei szellemek, megannyi apró momentum és jelenet utal a japánok híres természetvallására, a
sintóra, és persze egyébként is sok olyan finomságot rejtett Miyazaki a filmbe (az első képkockától az utolsóig), amik tudatalatt és tudatosan is nagyban gazdagítják az élményt.
A falu pl. létezik, Tokió vonzáskörzetébe tartozik, Tokorozawa a neve, Miyazaki is ott él, és lelkes segítője annak a Totoro Otthona nevű mozgalomnak, mely ezt a csodálatos környezetet igyekszik megóvni attól, hogy az egyre terjeszkedő főváros bekebelezze, ill. annak nappal kihalt alvótelepülése legyen csupán. De további önéletrajzi elemek is akadnak a filmben. És hát a
totoro-k alighanem a legaranyosabb és legemlékezetesebb Miyazaki-teremtmények (noha jó pár varázslatos lényt agyalt már ki a mester), nem véletlen, hogy a Ghibli Stúdió emblémáját is ők adják.

Már csak azt szeretném tudni, hogy ki és miért tett 12-es karikát erre a DVD-re... Nem mintha zavaró lenne, de ha egy ilyen békés, kedves kis rajzfilmet csak nagykorú felügyelete mellett nézhetnek meg a 12 év alattiak, akkor igazán nem értem, hogy hogy adhatnak főműsoridőben meg matinéidőpontokban öldöklős meg miegyéb, nemgyereknekvaló dolgokat a tévék...

Címkék:

csütörtök, október 25, 2007

Neil Gaiman: Csillagpor

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Pék Zoltán
Eredeti cím: Stardust
Oldalszám: 213
Ára: 2480 Ft
Kategória: szépirodalom / ifjúsági / fantasy / horror

A mozifilmmel egyidőben került a boltokba a Stardust magyar fordítása. Sajnos nem a Charles Vess által káprázatosan illusztrált verzió, de így is nagy öröm, hogy végre! Hiszen 1998-ban jelent meg eredetileg.

Tündérmese felnőtteknek, így hirdetik mindenütt, és van is benne valami, s ha a könyvről beszélünk, hát még inkább. Mégis, úgy 14-től felfelé bárki élvezettel olvashatja és nézheti, aki egy kicsit is nyitott a mesékre. Gaiman persze mindent jól megkavar, de hát ő ilyen, ettől is lett naggyá.

A főszereplő Tristran Thorn, aki a viktoriánus kor Angliájának egy isten háta megetti csücskében, Falva falvában (az egyébként remek és hangulatos magyar fordítás egyik hibája – eredetileg Wall a falu neve, és ez, hogy Falva falva, hülyén hangzik) él, és nem tudja magáról, hogy az anyja egy tünde (avagy tündér, ugye) volt, és nem pedig az, akit annak hisz. Viszont a napjait bolti segédként tengető fiú egy éjszakán megígéri szíve hölgyének, aki nem igen viszonozza az ő érzelmeit, hogy elhozza neki a hullócsillagot, amit a falu nevét adó Fal mögötti területre látnak lezuhanni – mert a lány azt ígéri nyikhaj hősünknek cserébe, hogy bármit megtesz neki. Tristran a tiltások ellenére átjut a Falon, ami Tündeországot a mi világunktól elválasztja, és elindul megkeresni a csillagot. Amiről aztán kiderül, hogy nem ami, hanem aki, merthogy valójában egy szőke hajú lány.

A történet fontos szereplője még a Lilim nevű, három „részes” boszorkány-csoport egyike, akit a filmben Lamiának hívnak, és aki meg akarja találni a csillagot, hogy kivágja és megegye a szívét, mert attól visszakapja a fiatalságát; valamint Viharvára királyának még életben lévő, egyre fogyatkozó számú gyermekei, akik mind a trónra vágynak, amihez azonban meg kell szerezniük az ősi ékszert, ami viszont egy fatális véletlen (vagy mi) folytán épp a hullócsillaghoz kerül. S persze további számos csodás és mágikus teremtmény bukkan fel a könyv lapjain, ill. a film kockáin.

Az a jó mindkét verzióban, hogy egyszerre ismerős és újszerű, egyszerre szórakoztató és mély. Ismert mesei elemekkel operál a Stardust, ám egyiket sem, de még a szerelmet sem feltétlenül a szokásos klisék mentén mutatja be. Mi több, ha az ember indíttatást érez rá, utánaáshat a mélyebb jelentéseknek a szimbólumok és nevek kapcsán, és megdöbbentő dolgokat találhat. Hogy pl. a Lilim, Lilith lányai, apokrif iratokban szereplő különös, félelmetes teremtményeiből eredeztethető, vagy hogy pl. a könyvbéli beszélő fát Tori Amos-ról mintázta Gaiman, aki meg a Horses c. dalában utal ugyanerre.

Könyv és film között amúgy sok és jelentős különbségek vannak, lehetne sorolni, mik, beleértve a befejezést is, de a lényeg az, hogy a filmet érdemes megnézni, a könyvet érdemes elolvasni, mindkettő nagy élmény, igazi ínyencség. De pl. Gaiman furfangos történetszövése és vásott humora egyaránt megvan mindkét verzióban, ahogy a varázslatos hangulat is. Viszont Shakespeare kapitány csak a filmben szerepel, Robert De Niro szenzációs, még a Csak egy kis pánik c. filmben nyújtottnál is mókásabb alakításában – a könyvbéli éghajós rész sokkal szerényebb. De pl. az unikornis vs. oroszlán meccsre nem volt pénze a filmeseknek, így az előbbi elég hirtelenül bukkan fel a moziverzióban. S ha már szóba jött az egyszarvú: igen, Peter S. Beagle műveivel könnyű párhuzamot vonni a Stardust kapcsán, mert ő is mindig megkeveri a jól ismert elemeket, ő is sok-sok humorral, szeretettel és emberséggel ábrázolja hőseit, és rá sem jellemzőek a sablonos happy end-ek.

Yvaine és LamiaA filmről még annyit, hogy nagyon tetszett, hogy jószerével az egy Lamia kivételével nem azok a kimondott címlapsztár szuperszép emberek szerepelnek benne. Szinte régi vágású, vagy ha úgy tetszik, átlagos külsejű népek vonulnak fel a filmben, és így csak még jobban átjön minden tulajdonságuk. Pl. Claire Danes, aki Yvaine-t, a csillagot alakítja remek mimikával, szerintem nem az a nő, aki bárkinek eszébe jut, ha a top 10 filmcsillagot kell összeszedni, mégis bele lehet szeretni, mert úgy játszik. És Charlie Cox is ügyesen közvetíti Tristran felnőttéválását, ahogy az ügyefogyott, kajla poszt-kamaszból igazi jó lelkű hős lesz. Ami meg Lamia-t illeti, Michelle Pfeiffer még mindig gyönyörű, már legalábbis egy előző csillag szívének maradványa által fiatalított formájában, mert amikor előjön ősöreg boszi arca, akkor tényleg förtelmesen félelmetes, és ezzel színészi játékát is minősítettem. És az is klassz, hogy annyi, többé-kevésbé ismert színész felbukkan még egy-egy rövidebb szerep erejéig. A (többnyire) magyar nyelvű
hivatalos honlapot is érdemes ám megnézni – már ha izmos gépe van az embernek.

Bármilyen értelemben vett cudar időkben jót tesz az embernek a Csillagpor.

Címkék: ,

kedd, október 23, 2007

Nauszika – A szél harcosai

Eredeti cím: Kaze no tani no Naushika
Japán anime
Gyártás éve: 1984
Hossz: 116 perc
Rendező: Hayao Miyazaki
Forgatókönyv: Hayao Miyazaki
Zene: Joe Hisaishi
Gyártó: Studio Ghibli / Hakuhodo / Tokuma Shoten
Hazai DVD megjelenés: 2007. 08. 23.
Forgalmazó: Best Hollywood

1984-ben került a japán mozikba a Nauszika – A szél harcosai, mely akkora sikert hozott készítőinek, hogy azontúl, már Ghibli Studio néven számos csodás további filmet alkottak. A rendező és forgatókönyvíró
Hayao Miyazaki már a korábbiakban is nevet szerzett magának mangák és tévés rajzfilmek kapcsán, de ez volt az első mozifilmje. Ami amúgy szintén mangán alapul, sőt, az eredeti képregény sorozat jóval hosszabb annál, mint ami filmre került.

A történet egy poszt-apokaliptikus világban játszódik, ezer évvel a Hétnapos Tűz után, melyben elpusztult az emberiség legjava, s alig maradt lakható rész a Földön. Az évek folyamán a Természet visszafoglalta a területek nagy részét, de a mérgező spórák miatt csak néhány helyen maradt belélegezhető a levegő. Ilyen pl. a Szél Völgye is, ahol Nausicaä, a fiatal, ám hősies hercegnő uralkodik. (Már a név is beszédes, hiszen az Odüsszeiából származik, ahol egy természetszerető hercegnőt hívnak így.) A különleges képességekkel bíró lány ért a Természet nyelvén. Az emberek többségétől eltérően nem retteg az óriási rovaroktól, amik az óriási, egyre terjeszkedő erdőben lakoznak. Sőt, a film elején ő az, aki lecsillapít egy kisebb dombnyi ohmu-t, egy gigantikus páncélos ízeltlábút, aki épp népének egy barátját támadja meg.

Hamar kiderül persze, hogy nem minden emberi csoport törekszik harmóniára szomszédaival és a természettel, s nem sokára már a Szél Völgyét is hódítók háborgatják toldozott-foldozott repülő monstrumaikon. Nauszika mindig a békés megoldást keresi, pláne, ahogy egyre világosabbá válik számára a terjeszkedő erdő és savas tenger szerepe, ill. hogy mi történik valójában a háttérben. Persze a gonoszok (akik Miyazakinál sosem tisztán azok) nem hallgatnak rá, és egyre inkább úgy fest, elkerülhetetlen a katasztrófa, a végső pusztulás.

Tehát ez a film is a Természet védelmére és a szeretet mindenhatóságára irányítja rá a figyelmet. S mivel Miyazaki mester és csapata készítette, nem csupán végtelenül hangulatos, szép, egyéni és megható – de hiteles, hihető is.

Címkék:

hétfő, október 22, 2007

Anne Rice: Vér és arany

Kiadó: Dáin 2000 Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Sorozat: Vámpírkrónikák, VIII. rész
Fordította: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: Blood and Gold
Oldalszám: 457
Ára: 3890 Ft
Kategória: fantasy / horror

Anne Rice (sz.: 1947. okt. 4.) 1976-ban indította el a Vámpírkrónikákat, bár az első (Interjú a vámpírral) és a második (Lestat, a vámpír) rész megjelenése között 9 év telt. A 10 részt megért sorozat 4 éve maradt abba, mikor Anne Rice felhagyott a vámpír- meg egyéb horror regények írásával, s visszatért katolikus hitéhez, amit utoljára 18 éves korában gyakorolt. Azóta csak az Úrról/-nak ír. De ez már egy másik történet. Most csak a magyarul kiadott legfrissebb epizódról lesz szó.

A Vér és arany főszereplője Marius de Romanus. Különös fontosságú alak ő a Vámpírkrónikákban, akiről Lestat-on kívül egykori szerelme, Pandora, ill. egykori „fiókája”, Armand is írt már. A kifinomult, művelt vámpír, aki már Jézus születése előtt is élt (és halt), kb. 2000 éven át őrizte a vámpírok ősanyját és ősapját, Akasát és Enkilt. Marius, a Millenium gyermeke mentette ki a szülőket Egyiptomból, miután egy bomlott elméjű vén kitette őket a Napra, számos vámpírnak borzalmas égési sebeket, sokaknak pedig végleges halált okozva ezzel (bár magát Marius-t az incidens után teremtették, így őt nem érte a csapás). Ahogy ezt is, a könyv számos részletét ismerheti már a Krónikák rajongója. Hiszen mesélőnk már Lestat-nak is elmondta, hogyan teremtették őt, Pandorától tudunk heves szerelmükről, a férfi konokságáról, s Armand is elregélte már velencei éveik legfontosabb momentumait. Marius, a maga kimért, részletes stílusában azért ad mindezekhez pár érdekes további információt, és persze sok olyasmit is megtudunk, aminek csak ő maga volt a tanúja (pl. Marius római éveiről, vagy az Alpokban töltött, rejtőzködő évek egy vámpírnővel, s Azokkal, Akiket Őrizni Kell).

Mindezt egy „jelenkori” keretbe foglalja Rice. Marius ugyanis összetalálkozik egy viking vagy normann vámpírral, aki évszázadokat aludt át a jégbe zárva, s csupán azért jött újra elő, mert szendergésében hallotta, hogy a Kárhozottak királynője meghalt, és az ő teremtője, az ikrek egyike, Maharet újra színre lépett. Thorne különös figura, olyannyira, hogy egyszerre érthetetlen és üdítő a viselkedése. Üdítő, mert sajnos azt kell, hogy mondjam, Marius 400 oldalon át tartó hosszas leírásai, sokszor eléggé férfiatlan tipródásai egy idő után unalomba fulladnak. Történelmi, filozófiai szinten sem tesz hozzá sok újat a Vér és arany ahhoz, amit Anne Rice eddigi regényeiben lefektetett, s bár szépen ír, voltak sokkal jobb pillanatai. Egyszerűen túl kevés olyasmi történik a könyvben, ami miatt bátran tudnám ajánlani azoknak, akik nem rajongói a sorozatnak. Aki persze fan, az úgyis megveszi. A többieknek azt tudom mondani, hogy az első három és az V. rész igazi gyöngyszem, erotikával, költőiséggel, filozófiával és izgalmakkal telített regény mind, egy megdöbbentően okosan és alaposan felépített világban, amihez több más írás is kapcsolódik (s a Mayfair boszorkányok élete c. trilógia szintén kiemelkedő).

A Vér és arany kötetébe bekerült egy korai, ’82-es keltezésű novella is, a Rampling Gate ura. Bár nyilvánvalóan illik a Krónikák világába, nem kapcsolódik hozzájuk. Egy 1888-ban játszódó, klasszikus ízű vámpírsztori, ősi várral a vidéki Angliában, barokkos mondatokkal, de csaknem erősebb hangulattal, mint ami a regényt jellemzi.

Címkék:

vasárnap, október 21, 2007

Deadsoul Tribe

Deadsoul TribeItt következik a Deadsoul Tribe interjúm azon része, ami már nem fért bele a 2007. októberi (HW 198) Hammerbe. A lényegi rész megjelent nyomtatásban, de úgy gondolom, kár lenne, ha elvesznének Devon Graves alábbi szavai.

Mind zeneileg, mind szövegileg sötétebbnek és súlyosabbnak tűnik az új anyag…
„Ezt mondják minden újabb albumom megjelenésekor, ha-ha! Az viszont tény, hogy most sok a gyorsabb téma a lemezen, amiket amúgy nem egyszerű élőben is előadni, ha-ha! Régebben is voltak súlyosabb dalok, de azokat nem volt annyira nehéz eljátszani.”
Eléggé szuicid gondolatok vannak a Here Come the Pigs meg a Lost in You c. dalokban…
„Mindkét dal különféle dolgokról szól, de egyik sem önéletrajzi.”
Jó ezt hallani.
„A Lost in You arról szól, amikor olyannyira elveszel egy másvalaki iránti érzelmeidben, hogy elveszíted önmagadat. Nem is annyira mondanám öngyilkos hangulatúnak, inkább csak kétségbeesett. Ez talán olyasmi, amivel sokan tudnak azonosulni. A Here Come the Pigs más tészta. Ott elsősorban a zenére, a hangzásra érdemes figyelni, mert azon már alapból átjön, hogy miről van szó. Egy képet, egy tájat ír le a szöveg, és nincs benne semmi csavar, szó szerint kell értelmezni.”

Mit jelent az instrumentális Gosamer Strand címe?
„Nem tudom biztosan, talán valami növény magja a gosamer, ami úgy úszik a levegőben, mint a pókfonál. Csak viszi a szél. És ez a dal olyan, mint ennek a fonálnak az útja a szelek szárnyán. Felkapja a szél, viszi, s közben, ahogy hallgatod, látsz valamiféle tájat a lelki szemeiddel. Közben változik az út, először békés, aztán felrepül, aztán jön némi dráma, ha-ha! De ez olyasmi, amit mindenkinek magának kell átélnie.”
Az Any Sign at All egyes sorai a Shattered Sky c. Psychotic Waltz dalt juttatták eszembe…
„Igen. Vannak emberek, akik csak várnak, hogy kapjanak valamit, amit valójában már megkaptak. Mert ha nem így lenne, akkor lenne rá erejük, hogy megszerezzék.”

Devon GravesJames Redfield a Mennyei prófécia c. könyvében ír a kritikus tömeg elvéről. Szerinte ha a világon elér egy bizonyos határt azon emberek száma, akik valami pozitívat gondolnak, akkor az mintegy valóra, vagy legalábbis mindenki számára tudatossá válik. Mintegy megváltozik a világ. Mit gondolsz erről?
„Jó könyv. És úgy gondolom, nincs erőteljesebb dolog az univerzumban, mint az emberi gondolat ereje. Ugyanarról van szó, amiről az előbb beszéltem: az egyensúlyról. Most a dolgok kiegyensúlyozatlanok, és az egész társadalmi rendszerünk egyetlen negatív gondolaton alapul. Nem mondom, hogy sötét gondolaton, mert az ellentétek alkotnak minden életet, azok működtetnek minden. Tehát létezik egyensúly sötét és világos, férfi és nő, tűz és víz, föld és szél között. És ahol egyensúly, ott harmónia. Az a kritikus tömeg pedig nem valami misztikusan sok embert jelent. Úgy értem, a világon élő emberek legtöbbje nem gonosz, sokkal inkább jó. Nagyon kevés valóban gonosz ember létezik, és ők valahogy pont azok, akik irányítják a dolgokat. És ha néhány rosszfiú irányíthat, befolyásolhat egy halom jó embert, akkor nyilvánvalóan néhány jó ember is megváltoztathatja a dolgokat. Csak a megfelelő gondolat kell hozzá a megfelelő pillanatban. Egyetlen gondolat megváltoztathatja a történelem menetét.”

Még mindig a Bécstől egy órányira lévő házban laksz?
„Igen.”
És milyen?
„Ó, nagyon szép itt. Épp a stúdiómban vagyok, amit egy vaskos ajtó választ el a ház többi részétől, kizárva a kiáltozó-játszó gyerekeim zaját, hogy tudjak veled beszélgetni, ha-ha! Van egy gyönyörű kert a ház körül, vannak gyümölcsfák is, és mostanában sokat esik az eső.”

A gyerekeidnek bejön a zenéd?
„Nem tudom. Nem igen mutattam nekik. Van egy 3 éves fiam és egy 5 éves lányom. A fiamnak mutattam az egyik dalomat, és bejött neki, szereti a rockot. De amúgy nem igen beszélünk a zenémről idehaza, ha-ha!”
De gondolom, altatót énekeltél már nekik?
„Inkább a feleségem szokott. Tanult klasszikus éneket, és amikor lefekteti a gyerekeket, orosz altatókat énekel nekik. Én nem igen, nem vagyok az a tábortűz melletti dalnok típus, ha-ha! De szoktam nekik felolvasni, meg játszom és nevetek és beszélgetek velük, de az éneklést a feleségemre hagyom. Párszor énekeltem nekik én is, hogy mégis megmutassam, mivel foglalkozom, de hamar ráuntak és ott hagytak, ha-ha!”

Címkék:

szerda, október 17, 2007

Theodore Sturgeon: Több mint emberi

(Maecenas Kiadó)

Theodore Sturgeon (1918-1985) amerikai írónak igen kevés műve jelent meg magyarul. 1953-as keltezésű, legfontosabb regénye, a Több mint emberi is csupán a Galaktika Baráti Kör (és a szorgalmas antikvárium-bányászok) kincse lehetett ’90-től. Azon kívül maréknyi novelláját olvashattuk régi Galaktikákban, Metagalaktikákban, és a Gyilkos idő c. antológiában. Szóval ideje (újra) felfedezni azt az írót, akiről Kurt Vonnegut azt nyilatkozta, hogy róla mintázta a több regényében is felbukkanó, kissé dilis sci-fi írót, Kilgore Trout-ot.

Amúgy Sturgeon nem volt csavargó, de tény, hogy elképesztő ötletekkel teli novellák sokaságát írta meg, amiket aztán vagy értett a kortárs olvasóközönség, vagy nem. Igazi zaklatott életvitelű (3 feleség, 2 élettárs, nagy rakás különféle munka), látomásos író volt, aki sokban megelőzte korát. Könnyű Philip K. Dick-hez hasonlítani, bár ő nem volt olyan szinten pszichiátriai eset, és – még ha ez paradoxonnak tűnik is – pont a Több mint emberi az ékes bizonyítéka, hogy mennyire humánus is volt. Ilyen szempontból inkább rokona Bradbury-nek, aki el is ismeri, hogy Sturgeon hatott rá. Meg a nyelvi szépség miatt is jogos a párhuzam: megkapóan költői, ihletett szépségű sorokat tudott írni. És épp ilyen hatásos és ütős volt az is, amikor valami borzalmasról vagy ijesztőről szólott...

A Több mint emberi Sturgeon főműve, mely megkapta az International Fantasy Award-ot, tehát életében is jutott neki egy kevéske elismerés, még ha nem is volt sztár meg ilyenek, de igazán a hálás utókor tartja őt nagyra (ld. a Kansas-i Egyetem által ’87 óta minden évben a legjobb novellák íróinak adományozott Theodore Sturgeon Memorial Award). A könyv három kisregényből áll, amik ugyanazt a sztorit gombolyítják, ám az egyes részeket évek választják el egymástól.

Röviden arról szól a regény, hogy néhány ember (a sztori elején még egyet kivéve gyerekek), akik a társadalomba ezért vagy azért ugyan képtelenek beilleszkedni, ám különös, mondhatni természetfeletti képességekkel rendelkeznek, együtt valami sokkal hatalmasabbat alkotnak. Közösségük nem pusztán az ő képességeik és tudásuk összessége, hanem egy magasabb szint – az emberi létezés következő lépcsőfoka, a homo gestalt. Az egészet a 25 éves bolond, Egyed indítja el, aki ugyan félig vademberként tengeti napjait, ám különös íriszű szemével képes másokat irányítani. Belőle lesz aztán a gestalt feje – de nem az agya. Az ugyanis egy mongoloid idióta kisbaba (Baba) lesz, a testileg tovább nem fejlődő, ám elméjét szuperszámítógépként használó lény. És így tovább.

Az első nagy fejezet (A mesébe illő idióta) szól eme különleges entitás létrejöttéről. A második résznek (Baba három) az Egyed utódjává váló, pszichésen zavart, csupa gyűlölet árva fiú a főszereplője, akinek történetét egy pszichoterápián keresztül ismerjük meg. A harmadik rész (Morál) pedig lényegében azt feszegeti, hogy egy ilyen több, mint emberi lényre miféle erkölcsi normák vonatkozhatnak.

Bármily’ fura, a történet végkicsengése pozitív. Viszont nem viszi tovább a koncepciót, nem vetíti elénk a homo gestalt által belakott és irányított szép új világot. Sturgeon nem a jövőt firtatja, hanem rákényszeríti az olvasót a gondolkodásra. Akkor is, amikor hideg logikával ír, és akkor is, amikor lenyűgöz azokkal a mágikus mondatokkal, amik egyszerre gyönyörűek és a lényegre rávilágítóak. Az, hogy a sztori sokszor nagyon is izgalmas, szinte mellékes, mert a legkülönfélébb aspektusokat és elbeszélői pozíciókat váltogató író mintha végig hozzánk beszélne, de nem monologizálva. Párbeszédet folytat az olvasóval, akinek az elméje, és néha még a szíve is, válaszol. Így lehetséges, hogy egyszerre félelmetes és felvillanyozó a regény.

Meglehet, egy s más részlet már idejétmúltnak számít, és legalábbis nem tudunk hasonló, emberfeletti élőlényekről, a Több mint emberi ma is nagyon sokat ad az olvasónak. Mást, mint ’53-ban, vagy mint a ’60-as évek végén, amikor a hippikorszak egyik kultikus könyve volt, és pl. a pszichedelikus rock egyik legnagyobbja, a Grateful Dead zenekar szó szerint értelmezve a regényt, egy önmaguk egészénél nagyobb valamit igyekezett létrehozni. (Mondják, hogy koncertjeiken nem volt előre rögzített program, hanem átszellemülten-átlényegülten improvizáltak, dalaikra alapozva, és a közönséget is e magasabb entitás részeként értelmezve. Klassz lehetett.)
Igen, 1953 óta sokat változott a világ, de számos kérdés és probléma, amire Sturgeon rámutat, vagy ami árnyékát vetette az író művészetére, máig is fennáll. És talán épp ebben mutatkozik meg az igazán nagy írók ill. a ponyvairodalmat művelők közötti különbség. Mert Sturgeon szavai ma is bölcsek és elgondolkodtatóak, ma is sokat jelentenek, s talán még utat is mutatnak, bő 50 évvel, sok keserű tapasztalattal később is.

Remélem, nem kell sokat várnunk további műveinek magyar kiadására!

péntek, október 05, 2007

Wall Of Sleep: …And Hell Followed With Him

I Hate Records / Hammer Music
A Mood volt énekese és gitárosa által alapított Wall Of Sleep a harmadik albumát adta ki pár hete. A Black Sabbath-i hagyományokat követő csapat friss anyaga egyszerre dallamosabb és komorabb, mint valaha.
És írtam róla egy cikket, ami nyomtatásban rövidebb verzióban jött ki, de emitt a hosszú változat.
Viszont a pontszám valójában 10-es!

Címkék: