(Maecenas Kiadó)Theodore Sturgeon (1918-1985) amerikai írónak igen kevés műve jelent meg magyarul. 1953-as keltezésű, legfontosabb regénye, a Több mint emberi is csupán a Galaktika Baráti Kör (és a szorgalmas antikvárium-bányászok) kincse lehetett ’90-től. Azon kívül maréknyi novelláját olvashattuk régi Galaktikákban, Metagalaktikákban, és a Gyilkos idő c. antológiában. Szóval ideje (újra) felfedezni azt az írót, akiről Kurt Vonnegut azt nyilatkozta, hogy róla mintázta a több regényében is felbukkanó, kissé dilis sci-fi írót, Kilgore Trout-ot.
Amúgy Sturgeon nem volt csavargó, de tény, hogy elképesztő ötletekkel teli novellák sokaságát írta meg, amiket aztán vagy értett a kortárs olvasóközönség, vagy nem. Igazi zaklatott életvitelű (3 feleség, 2 élettárs, nagy rakás különféle munka), látomásos író volt, aki sokban megelőzte korát. Könnyű Philip K. Dick-hez hasonlítani, bár ő nem volt olyan szinten pszichiátriai eset, és – még ha ez paradoxonnak tűnik is – pont a Több mint emberi az ékes bizonyítéka, hogy mennyire humánus is volt. Ilyen szempontból inkább rokona Bradbury-nek, aki el is ismeri, hogy Sturgeon hatott rá. Meg a nyelvi szépség miatt is jogos a párhuzam: megkapóan költői, ihletett szépségű sorokat tudott írni. És épp ilyen hatásos és ütős volt az is, amikor valami borzalmasról vagy ijesztőről szólott...
A Több mint emberi Sturgeon főműve, mely megkapta az International Fantasy Award-ot, tehát életében is jutott neki egy kevéske elismerés, még ha nem is volt sztár meg ilyenek, de igazán a hálás utókor tartja őt nagyra (ld. a Kansas-i Egyetem által ’87 óta minden évben a legjobb novellák íróinak adományozott Theodore Sturgeon Memorial Award). A könyv három kisregényből áll, amik ugyanazt a sztorit gombolyítják, ám az egyes részeket évek választják el egymástól.
Röviden arról szól a regény, hogy néhány ember (a sztori elején még egyet kivéve gyerekek), akik a társadalomba ezért vagy azért ugyan képtelenek beilleszkedni, ám különös, mondhatni természetfeletti képességekkel rendelkeznek, együtt valami sokkal hatalmasabbat alkotnak. Közösségük nem pusztán az ő képességeik és tudásuk összessége, hanem egy magasabb szint – az emberi létezés következő lépcsőfoka, a homo gestalt. Az egészet a 25 éves bolond, Egyed indítja el, aki ugyan félig vademberként tengeti napjait, ám különös íriszű szemével képes másokat irányítani. Belőle lesz aztán a gestalt feje – de nem az agya. Az ugyanis egy mongoloid idióta kisbaba (Baba) lesz, a testileg tovább nem fejlődő, ám elméjét szuperszámítógépként használó lény. És így tovább.
Az első nagy fejezet (A mesébe illő idióta) szól eme különleges entitás létrejöttéről. A második résznek (Baba három) az Egyed utódjává váló, pszichésen zavart, csupa gyűlölet árva fiú a főszereplője, akinek történetét egy pszichoterápián keresztül ismerjük meg. A harmadik rész (Morál) pedig lényegében azt feszegeti, hogy egy ilyen több, mint emberi lényre miféle erkölcsi normák vonatkozhatnak.
Bármily’ fura, a történet végkicsengése pozitív. Viszont nem viszi tovább a koncepciót, nem vetíti elénk a homo gestalt által belakott és irányított szép új világot. Sturgeon nem a jövőt firtatja, hanem rákényszeríti az olvasót a gondolkodásra. Akkor is, amikor hideg logikával ír, és akkor is, amikor lenyűgöz azokkal a mágikus mondatokkal, amik egyszerre gyönyörűek és a lényegre rávilágítóak. Az, hogy a sztori sokszor nagyon is izgalmas, szinte mellékes, mert a legkülönfélébb aspektusokat és elbeszélői pozíciókat váltogató író mintha végig hozzánk beszélne, de nem monologizálva. Párbeszédet folytat az olvasóval, akinek az elméje, és néha még a szíve is, válaszol. Így lehetséges, hogy egyszerre félelmetes és felvillanyozó a regény.
Meglehet, egy s más részlet már idejétmúltnak számít, és legalábbis nem tudunk hasonló, emberfeletti élőlényekről, a Több mint emberi ma is nagyon sokat ad az olvasónak. Mást, mint ’53-ban, vagy mint a ’60-as évek végén, amikor a hippikorszak egyik kultikus könyve volt, és pl. a pszichedelikus rock egyik legnagyobbja, a Grateful Dead zenekar szó szerint értelmezve a regényt, egy önmaguk egészénél nagyobb valamit igyekezett létrehozni. (Mondják, hogy koncertjeiken nem volt előre rögzített program, hanem átszellemülten-átlényegülten improvizáltak, dalaikra alapozva, és a közönséget is e magasabb entitás részeként értelmezve. Klassz lehetett.)
Igen, 1953 óta sokat változott a világ, de számos kérdés és probléma, amire Sturgeon rámutat, vagy ami árnyékát vetette az író művészetére, máig is fennáll. És talán épp ebben mutatkozik meg az igazán nagy írók ill. a ponyvairodalmat művelők közötti különbség. Mert Sturgeon szavai ma is bölcsek és elgondolkodtatóak, ma is sokat jelentenek, s talán még utat is mutatnak, bő 50 évvel, sok keserű tapasztalattal később is.
Remélem, nem kell sokat várnunk további műveinek magyar kiadására!