nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

szerda, október 17, 2007

Theodore Sturgeon: Több mint emberi

(Maecenas Kiadó)

Theodore Sturgeon (1918-1985) amerikai írónak igen kevés műve jelent meg magyarul. 1953-as keltezésű, legfontosabb regénye, a Több mint emberi is csupán a Galaktika Baráti Kör (és a szorgalmas antikvárium-bányászok) kincse lehetett ’90-től. Azon kívül maréknyi novelláját olvashattuk régi Galaktikákban, Metagalaktikákban, és a Gyilkos idő c. antológiában. Szóval ideje (újra) felfedezni azt az írót, akiről Kurt Vonnegut azt nyilatkozta, hogy róla mintázta a több regényében is felbukkanó, kissé dilis sci-fi írót, Kilgore Trout-ot.

Amúgy Sturgeon nem volt csavargó, de tény, hogy elképesztő ötletekkel teli novellák sokaságát írta meg, amiket aztán vagy értett a kortárs olvasóközönség, vagy nem. Igazi zaklatott életvitelű (3 feleség, 2 élettárs, nagy rakás különféle munka), látomásos író volt, aki sokban megelőzte korát. Könnyű Philip K. Dick-hez hasonlítani, bár ő nem volt olyan szinten pszichiátriai eset, és – még ha ez paradoxonnak tűnik is – pont a Több mint emberi az ékes bizonyítéka, hogy mennyire humánus is volt. Ilyen szempontból inkább rokona Bradbury-nek, aki el is ismeri, hogy Sturgeon hatott rá. Meg a nyelvi szépség miatt is jogos a párhuzam: megkapóan költői, ihletett szépségű sorokat tudott írni. És épp ilyen hatásos és ütős volt az is, amikor valami borzalmasról vagy ijesztőről szólott...

A Több mint emberi Sturgeon főműve, mely megkapta az International Fantasy Award-ot, tehát életében is jutott neki egy kevéske elismerés, még ha nem is volt sztár meg ilyenek, de igazán a hálás utókor tartja őt nagyra (ld. a Kansas-i Egyetem által ’87 óta minden évben a legjobb novellák íróinak adományozott Theodore Sturgeon Memorial Award). A könyv három kisregényből áll, amik ugyanazt a sztorit gombolyítják, ám az egyes részeket évek választják el egymástól.

Röviden arról szól a regény, hogy néhány ember (a sztori elején még egyet kivéve gyerekek), akik a társadalomba ezért vagy azért ugyan képtelenek beilleszkedni, ám különös, mondhatni természetfeletti képességekkel rendelkeznek, együtt valami sokkal hatalmasabbat alkotnak. Közösségük nem pusztán az ő képességeik és tudásuk összessége, hanem egy magasabb szint – az emberi létezés következő lépcsőfoka, a homo gestalt. Az egészet a 25 éves bolond, Egyed indítja el, aki ugyan félig vademberként tengeti napjait, ám különös íriszű szemével képes másokat irányítani. Belőle lesz aztán a gestalt feje – de nem az agya. Az ugyanis egy mongoloid idióta kisbaba (Baba) lesz, a testileg tovább nem fejlődő, ám elméjét szuperszámítógépként használó lény. És így tovább.

Az első nagy fejezet (A mesébe illő idióta) szól eme különleges entitás létrejöttéről. A második résznek (Baba három) az Egyed utódjává váló, pszichésen zavart, csupa gyűlölet árva fiú a főszereplője, akinek történetét egy pszichoterápián keresztül ismerjük meg. A harmadik rész (Morál) pedig lényegében azt feszegeti, hogy egy ilyen több, mint emberi lényre miféle erkölcsi normák vonatkozhatnak.

Bármily’ fura, a történet végkicsengése pozitív. Viszont nem viszi tovább a koncepciót, nem vetíti elénk a homo gestalt által belakott és irányított szép új világot. Sturgeon nem a jövőt firtatja, hanem rákényszeríti az olvasót a gondolkodásra. Akkor is, amikor hideg logikával ír, és akkor is, amikor lenyűgöz azokkal a mágikus mondatokkal, amik egyszerre gyönyörűek és a lényegre rávilágítóak. Az, hogy a sztori sokszor nagyon is izgalmas, szinte mellékes, mert a legkülönfélébb aspektusokat és elbeszélői pozíciókat váltogató író mintha végig hozzánk beszélne, de nem monologizálva. Párbeszédet folytat az olvasóval, akinek az elméje, és néha még a szíve is, válaszol. Így lehetséges, hogy egyszerre félelmetes és felvillanyozó a regény.

Meglehet, egy s más részlet már idejétmúltnak számít, és legalábbis nem tudunk hasonló, emberfeletti élőlényekről, a Több mint emberi ma is nagyon sokat ad az olvasónak. Mást, mint ’53-ban, vagy mint a ’60-as évek végén, amikor a hippikorszak egyik kultikus könyve volt, és pl. a pszichedelikus rock egyik legnagyobbja, a Grateful Dead zenekar szó szerint értelmezve a regényt, egy önmaguk egészénél nagyobb valamit igyekezett létrehozni. (Mondják, hogy koncertjeiken nem volt előre rögzített program, hanem átszellemülten-átlényegülten improvizáltak, dalaikra alapozva, és a közönséget is e magasabb entitás részeként értelmezve. Klassz lehetett.)
Igen, 1953 óta sokat változott a világ, de számos kérdés és probléma, amire Sturgeon rámutat, vagy ami árnyékát vetette az író művészetére, máig is fennáll. És talán épp ebben mutatkozik meg az igazán nagy írók ill. a ponyvairodalmat művelők közötti különbség. Mert Sturgeon szavai ma is bölcsek és elgondolkodtatóak, ma is sokat jelentenek, s talán még utat is mutatnak, bő 50 évvel, sok keserű tapasztalattal később is.

Remélem, nem kell sokat várnunk további műveinek magyar kiadására!