Moonspell: Irreligious – 30 éves jubileum

30 éve jelent meg a portugál Moonspell második, s máig legfontosabb albuma, a gothic/death/doom metal egyik gyöngyszeme. Azonnal magával ragadott, és most is ugyanúgy hat. Az alábbi cikket viszont 2012-ben írtam róla.

 

 

A portugál Moonspell black, death és thrash vonalról indult, de már '95-ös, Wolfheart című debütalbumukon is világos volt, hogy szívesen merítenek a gothic/dark vonalról, és saját hazájuk népzenéjéből is. Ám az Irreligious még a Wolfheart rajongóit is megdöbbentette, hiszen, bár a metal maradt, a szélsőségesebb irányzatoknak nyomát sem lelni rajta, Fernando Ribeiro is színesebben énekelt, a hörgés háttérbe szorult. Mégis sokan vagyunk, akik máig ezt tartják a Moonspell csúcsteljesítményének.

'96-ban a gothic/death/doom metal már jól menő irányzat volt, a legnagyobb alapbandák (Paradise Lost, My Dying Bride, Tiamat, Anathema, Type O, stb.) már megalkották azokat a kolosszális albumokat, amelyeket ma már alapműként, klasszikusként emlegetünk, és ebbe a sorba tökéletesen illett az Irreligious. Ugyanekkor kezdett annyi embert és új zenekart vonzani a stílus, hogy a divattá válással járó, jobbára elkerülhetetlen felhígulás és kiüresedés is beinduljon.

Az Irreligious tehát a legjobbkor érkezett, a rajongók éhesek voltak az új hangokra, és még senki nem csömörlött meg a setét bandák áradatától. És a Moonspellnek megvolt a maga saját hangja. Dél-Európa kapcsán sztereotípia a szenvedélyesség, de kevés olyan zenekar van, amelyiknél ez hitelesen, nem túljátszva jelenik meg. Az Irreligious szinte izzik, annyi szenvedély van benne, de nem csak az. Fernando filozófiai tanulmányait hagyta félbe a csapat kedvéért, így nem csak karizmatikus frontember, de a szövegeire is érdemes odafigyelni.

Rögtön a King Diamond-i ill. horrorfilmzenés hangulatú intro után érkezik minden idők tán legnagyobb Moonspell slágere, a 3 perc sincs Opium, melynek végén az egyik legjelentősebb portugál költő, az ópium-használó Fernando Pessoa költeményéből idéznek, eredeti nyelven. Hihetetlen sodrása, ereje van a dalnak, amúgy meg két dark alapbanda, a The Sisters Of Mercy és a The Fields Of The Nephilim hatása érződik rajta – ahogy végül is az egész albumon.

A következő Awake! amolyan filmzene-Neph-Tiamat keverék, míg a For A Taste Of Eternity a sötét romantika és a döngölős metal kevercse. De ha már dark romantika, abból az öngyilkos szerelmesekről szóló Ruin and Misery a csúcs. A vámpír vonalas, színpadias A Poisoned Gift is remek, s még a szinte csak átvezető Subversion is rendben van, mivel hozzátesz az album átható, mindent elmosó atmoszférájához. Aztán jön egy újabb örök sláger, a női énekkel, szinte techno-s ritmussal operáló, erotikus és beteg (röviden: kő Sisters Of Mercy-s) Raven Claws, majd az egyszerre filozófikus, teátrális és félelmetes Mephisto, a Patrick Süskind zseniális regényén, A parfüm-ön alapuló, némi orgona szerű részt is felvonultató Herr Spiegelman, s végül a záró, örök Moonspell himnusz, a hömpölygő, gyönyörűséges és vérfarkasos Full Moon Madness. Ebben Fernando váltogatja a portugál és angol nyelvet, és máig sűrűn zárják ezzel a koncertjeiket.

Hibátlan album ez, a Moonspell mégsem igazán került általa a dark-gót vonal első ligájába, aminek számos oka lehet. Az angol anyanyelvűeket zavarta Fernando erős akcentusa. Élőben még messze nem voltak olyan erősek és szórakoztatóak, amilyennek későbbi magyar koncertjeiken láthattuk őket – az MDB-vel és a Type O-val közös turné bécsi állomásán láttam őket, és nem működött eléggé a dolog. Miguel Gaspar ma már sokkal jobban dobol, de akkoriban nem volt élet a játékában. És ahogy a nagy gót metal bandák is elkezdtek kísérletezni (jobbára vesztükre), úgy a Moonspell is: következő lemezük, a Sin/Pecado erősen Depeche Mode hatású volt, és bár jól fogyott, igazából valami megtört náluk, s aztán sokáig hiába próbáltak visszatalálni a helyes ösvényre. Utóbbi két lemezük azonban újra hozza az Irreligious szintjét – csak közben eltelt több, mint egy évtized, egészen más a helyzet ma, mint akkor régen…

 

 

 

 

North Sea Echoes: How to Cast a Shadow

Jim Matheos gitáros és Ray Alder énekes, a Fates Warning két tagja, ez az ő külön formációjuk. Really Good Terrible Things című albumuk nagy kedvencem, a folytatás pedig úgy viszi tovább azt a csendesebb, befelé fordulóbb, sok elektronikus zenei elemet is magába olvasztó vonalat, hogy meglepően sok olyan téma is került bele, gitáron és énekileg egyaránt, ami simán lehetett volna Fates Warning. 

Teljes cikkem Underworldön. 

Riverbend: Second Episode

A Riverbend amolyan szabadidős muzsikálásként indult a Screenből, Damn Naturalból, Rise and Fallból ismert Dudás Tamás és régi spanja, Sztaroszta Adamo részéről. A két fazon kiment a Sajó partjára, és azt játszották akusztikus gitáron, ami éppen eszükbe jutott. Idővel teljes zenekarrá nőtt a duó. A Second Episode már a második EP-jük. Az elsőhöz hasonlóan 5 dalt tartalmaz (16 és fél percben), és kortalan, szerethető muzsika.

Ekulton fejtem ki ezt bővebben. 

Iced Earth: The Dark Saga – 30 éves jubileum

Ma három évtizede jelent meg a Spawn képregényen alapuló, 4. Iced Earth album, mely a '90-es évek egyik power metal klasszikusává lett. Az alábbi cikket viszont 2013-ban írtam róla.

 

 

A floridai Tampából származó Iced Earth a ’80-as évek közepén indult. Első három albumuknak voltak jó pillanatai, de gyerekbetegségei is. Az a nagyság, amit a negyedik korong hozott, még hiányzott belőlük.

A Dark Saga, elődeihez mérten kevésbé komplex, de fogós dallamokban és emlékezetes riffekben gazdagabb anyag lett. Az egyik legfontosabb albuma volt a ’90-es évek azon részének, amikor a metalt gyökerestül kiirtották az MTV-ről meg a mainstream médiából. A két évvel későbbi Something Wicked This Way Comes hozta el az igazi áttörést, de minden királysága mellett is én azt már picit önismétlőnek éreztem, és az underground színtéren (főleg a német területeken) igazán a Dark Sagával vetette meg a lábát a csapat.

Pedig elsőre úgy tűnt, hogy az amerikai power metal, a klasszikus heavy metal és némi thrash keveréke ez, amiben semmi új nincs. Itt egy Maiden harmónia, ott egy Metallica riff, máshol egy Metal Church vonalas dallam, ettől még nem kell leborulni. Alaposabban is meg kellett hallgatni a cuccot, hogy ráébredj a nagyságára.

A Dark Saga a Spawn című, egy ideig magyarul is kiadott képregénysorozat feldolgozása. Ez a máig tartó és több mellékhajtást is hozó széria, Todd McFarlane alkotása, a ’90-es években azzal tűnt ki a többi szuperhősös comics közül, hogy brutálisabb és sötétebb volt azok zöménél, s főszereplője, Al Simmons sem feltétlenül jófiú (nevét Todd legjobb barátjáról kapta, aki a Depths of Hell szövegét írta erre a lemezre). Ő egy CIA-ügynök és bérgyilkos, aki miután meghal, eladja a lelkét, hogy visszatérhessen imádott feleségéhez. Csakhogy mire ez megtörténik, belőle Pokolfajzat lesz, a nője pedig hozzáment egykori legjobb barátjához. A Simmonsnak új életet adó démon egyre újabb borzalmas feladatokat ad neki, ám a csalódott és átvert férfi igyekszik kiszabadulni az ördögi csapdából – amiért pokolbéli és mennyei teremtmények is meg akarják ölni…

John Schaffer gitáros-főnök, a sorozat nagy rajongója egy képregényes rendezvényen haverkodott össze McFarlane-nel, aki az album borítóját is megfestette. Ám ugyanekkor készült a Spawnból mozifilm, amihez nem használták az Iced Earth zenéjét, ugyanis az volt a koncepció, hogy elektro és metal bandákat eresztenek össze a filmzenében. Milyen fura, hogy az akkor oly forradalminak számító hullám hogy eltűnt, miközben Schafferék még mindig itt vannak…

Az album tökéletesen közvíteti a sztorit ill. Simmons érzéseit. Van rajta pár alapos zúzda, mint a Testamentet idéző Violate vagy a King Diamond-os szintivel nyitó Vengeance is Mine, de alapvetően nem a harag uralja az anyagot. Matthew Barlow, az akkor még derékig érő vörös hajjal bíró énekes olyan sajátos orgánummal rendelkezik, amiről a KISS Paul Stanley-je is eszünkbe juthat, de a többi heavy/power metal torokhoz mérten öblösebb, mélységes és dark tónus jellemzi. Ennek köszönhetően, ha Matt valami bánatosat énekel, akkor az kiömlik a hangfalakból és feketére festi még a falakat is. Amit a félig lírai I Died For You-ban, netán a szó szerint mennyei kórusokkal díszített The Hunterben és A Question Of Heavenben művel, attól máig eláll a lélegzetem és kiráz a hideg. A keresztény metalos Saviour Machine ill. a Jézus Krisztus Szupersztár című musical is eszembe jut ezekről. Annyi drámaiság, monumentalitás van az albumban, amennyire az összes Nightwish klón együttvéve sem lesz képes soha. De közben ott vannak Schaffer erőteljes riffjei, a nyilvánvalóan Maiden hatású gitármelódiák, amiknek köszönhetően mégis mindvégig színtiszta metal zene ez.

Akármennyit változott is azóta az Iced Earth felállása, Schaffer és aktuális társai máig hozzák a minőséget. De olyan sokkot nem okoznak többé, mint ’96-ban.

 

 

 

 

 

Vicious Rumors: Welcome to the Ball - 35 éves jubileum

35 éve jelent meg az amerikai power metal egyik legkiválóbb albuma. Az alábbi cikket 2004-ben írtam róla.

 

 

Manapság másfajta zenékre használják a power metal kifejezést, mint régebben. Ez persze nem újdonság, a zene és a stílusmeghatározások mindig is változtak. Azt a zenét, amit a Metal Church mellett a ’80-as években és a ’90-esek elején leginkább a Vicious Rumors, a Sanctuary, a Savatage képviselt, manapság US Power-ként szokták definiálni, ami sokkal inkább helytálló, mint power metalnak titulálni a masszív Helloween meg Malmsteen befolyásoltság alatt álló, számlálatlanul érkező germán és skandináv csapatokat. De végül is mindegy – az inkább zavar, hogy a magam részéről még a US Power képviselői közt (pl. Jag Panzer, Steel Prophet, Seven Witches, Chastain stb.) számon tartott, és sokszor régi favoritjaimmal egyező korú bandák friss anyagai között sem találok olyat, ami minden ízében egyenrangú lehetne a klasszikusokkal (nemhogy megújítaná a stílust…). Korrekt anyagok vannak, de egyikük hallatán sem érzem azt, amit pl. a Welcome To The Ball felrakásakor mindmáig.

Fentiek mellett azért is írok erről az anyagról, mert az itt hallható remek ritmusszekció - Dave Starr bőgős és Larry Howe dobos - épp a friss Chastain anyagon tűnt fel újra, és mert hallottam egy 4 számos Vicious demót, ami az eredeti énekes, Carl Albert ’95-ben bekövetkezett tragikus halála óta a legjobb, amit az egyetlen őstag Geoff Thorpe gitáros által azóta is életben tartott banda csinált.

A Ball amúgy a negyedik lemezük volt. Az elsőre lehet mondani, hogy inkább Vinnie Moore neoklasszikus szólómunkájáról szólt, semmint a dalokról. A Digital Dictator már elég tuti volt (Moore nélkül is), a III-as anyag pedig örökérvényű power metal klasszikus, melynél jobbat nem tudtak már csinálni. De a Welcome így is remekmű.

A nyitó Abandoned egyként nevezhető a ’90-es III. lemezt indító Don’t Wait For Me, és a kortárs Metal Church Date With Poverty-je ikertesójának: mennydörgő, brutkó középtemós nóta, mely megadja az alapot. Ezt a finom gitártémázgatást (Mark McGee is nagy gitármágus volt ám!) követően berobbanó, speedelős, azaz jó gyors You Only Live Twice követi. Howe dobolását csakis Mikkey Dee-éhez tudom hasonlítani, bár egynémely figurája a Queensryche-os Scott Rockenfieldet is idézi. A fenyegető riffel induló Savior From Anger visszább vesz a tempóból, ám döngölés, pusztítás tekintetében ez is remekel. Ezt a dalt akár Accept-rajongók is értékelhetik az egyébként mind hang, mind testméret szempontjából Ronnie James Dio-hoz hasonló Carl agresszív éneke miatt. Amúgy viszont a klasszikus heavy metal bandák közül a Judas Priesthez van a legtöbb köze a Vicious-nek.

Igazi gyöngyszem a négyes Children, ami könnyedebb, felejthetetlen dallamokkal és vokálokkal bíró tétel. Eztán középtempós (Dust To Dust, Strange Behavior) ill. gyorsabb (Raise Your Hands, Six Stepsisters) nóták váltakoznak – utóbbi szám pl. egy olyan nőről (ill. a vele folytatott őrült és tüzes kapcsolatról) szól, akiben hat személyiség lakozik, s közben megcsillan a csapat humora is. Mind nagyszerű dal, s az ezeket követő, Dio-s Sabbath-ot idéző tempóra épülő Mastermind még inkább. Ám a lemezvégi két nótáért még jobban lehet szeretni ezt az anyagot. A When Love Comes Down-hoz fogható finom, érzékeny szerelmes dalt a kortárs MTV-s rocksztárok sem nagyon tudtak írni, egyszerűen csodálatos. Különlegessége, hogy a szabvány power líraival ellentétben itt a refrén a visszafogottabb. A záró Ends of the Earth pedig egy hatalmas power/speed himnusz (és egyben hitvallás).

A szövegek jobbára a józan paraszti észen alapuló metal felfogást tükrözik, nem nehéz megérteni őket. Ez a zenére is igaz, noha az alapos hallgatás feltárja, hogy mennyi finomság rejlik benne. De így is a masszív riffeké, Carl szenzációs énekéé, és az ellenállhatatlan ritmusoké a főszerep. Ez a Power Metal Bál 13 év után is ugyanolyan jó buli!

 

Wailin Storms: The Arsonist

Ez már az ötödik albuma a jelenleg Észak-Karolina államban lakozó, kb. 2011-ben alapított Wailin Stormsnak. Nem a megjegyezhető dallamokról szól, nincs benne semmi pompa, szeretni nem a szépségéért lehet. Viszont azt érzem, hogy amit célul kitűzött maga elé a Justin Storms énekes-gitáros vezette formáció, azt maradéktalanul elérte.

A teljes lemezkritika az Underworld honlapon olvasható. 

Moonspell: Far From God

A Far From God visszatérés a letisztultabb, egyenes vonalúbb gothic metalhoz, és minden pillanata, minden hangja olyan, amilyennek egy bő három évtizedes múlttal bíró, érett, felnőtt zenekar anyagának lennie kell. Hogy hoz-e bármi újat? Nem kimondottan. Ugyanakkor 2026-ban ehhez foghatóan erős, hatásos, szép, szívet tépő, valódi albumot nem sokat találunk.

Teljes lemezkritika az Underworldben. 

Fates Warning: Theories Of Flight - 10 éves jubileum

Mindössze 10 éves a Fatez eme lemeze, de azért megosztom itt az akkor írt cikkemet.

 

A Fates Warning 1982-ben alakult, az elején, még John Arch énekessel heavy/power metalt kevertek albumról albumra egyre több progresszív témával, majd Ray Alder énekes érkeztével és a '88-as No Exit albummal a komplex progresszív metal lett a fő csapásirány, amihez viszont szép lassan egyre több megjegyezhető dallam társult. 2004 és 2013 között volt egy jókora szünetük, és a visszatérő Darkness in a Different Light nálam az év lemeze is lett. Három év múltán pedig itt a folytatás, amit már egy hónapja szinte minden nap meghallgatok. Ennyi idő nem csak arra elég, hogy valamit jóra hallgass, de arra is, hogy ráunj. Hogy hosszú távon mire jutok vele, meg nem mondhatom, bár nyilvánvaló, hogy sosem írnak többé olyan fontos anyagokat, mint a Perfect Symmetry, a Parallels, vagy az A Pleasant Shade of Gray (nem szólva az Arch-éra csúcsáról, az Awaken the Guardianről). De két dolgot bizton állíthatok: 1. semmi, a Fateztől igazán újdonságnak számító dolog nincs a Theories of Flighton, 2. ennek ellenére még a Darkness…-nél is jobban tetszik.

Őszintén szólva nem is nagyon tudnám objektíven szemlélni a FW-t, annyira sokat jelent nekem az életművük. Túl azon, hogy számottevő hibát soha nem vétettek, gyenge nótát soha nem írtak, egyszerűen azonnal lekapcsol, ha meghallom Jim Matheos jellegzetes riffjeit és Ray Alder káprázatos hangját. Utóbbi a két Queensryche-énekeshez (Tate és LaTorre) áll a legközelebb, és bár Ray nem tud olyan mélyeket hozni, mint Geoff, benne sosem kellett csalódnom. Annyi érzés, mélység van a hangjában, annyira szépen énekel, hogy nincsenek rá szavaim. Meghallom és kész vagyok.

Már az is hihetetlen, ahogy az album elindul a From The Rooftopsszal: szinte líraian, egyben annyi érzéssel, hogy szétfeszíti az ember mellkasát, s aztán berobban a modernebb FW anyagokat idéző riff, míg a dallam inkább Inside Out/Pleasant témákat idéz. Tudom én, hogy az ének is, a gitártémák is ismerősek korábbról, és akinek a számára ez a zenekar nem azon kevesek egyike, amelyek a saját gondolatait-érzéseit fogalmazzák meg, az nyugodtan bírálhatja, hogy "jó-jó, de". Én egyszerűen azt érzem, hogy tizenkét album nem volt elég ahhoz, hogy ráunjak, még akkor sem, ha mondjuk csak a Parallelsszel kezdem a számolást, mert azóta van meg ez az elképesztő dallamos vonal (úgy hét lemezről beszélünk).

Különben megvan minden FW anyagnak a maga arca. Persze, Matheos mindig filozofálni fog az élet nagy kérdésein (az említett dal kulcs sora: "nincs semmi, aminek az idő véget nem vethetne"…), de a Theories… esetében a cím és a borító rengeteget elmond az albumról. A repülés lehet megmenekülés, elvágyódás, csoda. A borító meleg színei valahogy bensőségesebb érzéseket sugallnak, és így tovább.

Ami az egyes dalokat illeti, a Seven Stars tán a legkeményebb, Bobby Jarzombek (ex-Riot, Halford, Spastic Ink, Iced Earth stb.) dobolása és a mélyre hangolt riff miatt. Van két 10 perc fölötti tétel (The Light And Shade Of Things, The Ghosts Of Home), utóbbi a legkomplexebb a lemezen, de persze mindkettőben számos váltás és finom téma van. A White Flag és a Like Stars Our Eyes Have Seen valahogy mintha a korai és a kései FW keveréke lenne, előbbiben egy jazzes szólóval. Az SOS simán felfért volna az Inside Outra, mely az egyik leggyönyörűbb, mégis legalulértékeltebb, elfeledett albumuk (köszönhetően a grunge-láz okozta metaltalanításnak és a szerényebb hangzásnak), a záró címadót viszont akár Matheos és az ex-Dream Theater billentyűs Kevin Moore OSI nevű projectjéhez is írhatták volna, olyan fura hangulatú, elvont, de briliáns darab.

Egy-egy FW lemezt hosszasan lehet elemezgetni, de ennél sokkal jobb elmerülni benne, hagyni, hogy vigyenek a sodró témák, a kristálytiszta melódiák, a semmi mással össze nem téveszthető hangulat. Fates Warningból csak egy van.

 

 

 

Psychotic Waltz: Bleeding — 30 éves jubileum

Három évtizeddel ezelőtt jelent meg a Psychotic Waltz utolsó igazán kiemelkedő albuma (bár a sok-sok évvel későbbi visszatérés is méltó lett, épp csak kinyírta a covid...). Lentebb olvasható, amit annak idején írtam róla. Sokszor fura ám a régi cikkeimet visszaolvasni, ezzel is van bajom elég, de a lelkesedésem a Bleeding és a csapat iránt mit sem változott, és igazam is lett, évtizedek múltán is van miért emlegetni...

 

 

Nincs könnyű feladatom. Az évtized egyik legkiemelkedőbb albumáról kell írnom most, úgy, hogy érthető legyen, és felkeltse a megfelelő emberek figyelmét, ugyanakkor kifejezésre jusson a Zene nagyszerűsége, zsenialitása is.

Az amerikai Psychotic Waltz 4. lemeze a Bleeding (Vérzés), s úgy érzem, átfogja az előző három albumot – mindegyikből van benne egy kicsi, de közben tovább is fejlődött, megint más, mint az eddigiek. Azt hiszem, ez a csapat csúcsalkotása. Nehéz anyag a Bleeding, de nem is lehet más, hisz’ valamiben messzebb jutott minden eddiginél. Messzebb, mint a Hold sötét oldalát megérintő Pink Floyd, túl a Voivod földönkívüli utazásain…

…mint az egész Univerzumot befogadná az album. Mintha a Szférák zenéjét hallanám a Faded egyszerre kaotikus és harmónikus gyönyörűségében. Az UFO-k felfoghatatlan, földöntúli szépségével találkozik itt az emberi értelem. A zene mélyen a ’70-es években gyökerezik (Yes, King Crimson, Sabbath, Zeppelin, Floyd), ám Brian McAlpin és Dan Rock hihetetlen és jellegzetes gitárjátéka tökéletes, modern metalban fogant. A PW mindenkinél jobban képes atmoszférát, hangulatot létrehozni zenéjében. A Locust lebegésében a mélység ellenállhatatlan hívása érződik. Ez a zene túlmegy minden határon, nem ismer lehetetlent. A melódiák, a kristálytiszta dallamok magukkal visznek. A Need-ben egy ’80-as évekbeli hard rock riff kap új, sosem képzelt értelmet. Még soha ennyi mágia, misztérium nem volt zenébe zárva. A Driftet hallgatva megnyílik egy párhuzamos világ, egy asztrálsík. Nincs rá szó, ami leírná az érzéseket, a víziókat, a látottakat és hallottakat, amiket a PW zenéje ébreszt és megmutat. Norm Leggio dobolása zseniális, és Phil Cutino, az új bőgős is kitesz magáért. A Mosquito-t idéző Morbid a vallás önzésére, hazugságára mutat rá. Talán még a NOrthern Lights nevezhető eviláginak, melyben egy amszterdami út szerepel, északi fényekkel és tömjénillattal. A Skeleton dühe, mellyel a bebörtönzött lélek akar szabadulni, a Soundgardent idézi. S van-e dal, mely szépségében vetekedhet a halálról szóló My Grave-vel (A sírom)? Nem sok, pedig ebben a dalban érezni lehet a halál és a hervadó rózsák szagát, a föld hidegét… És fuvola szól benne, akusztikus gitárral, és Buddy Lackey talán minden eddiginél szebben énekel sajátos és káprázatos hangján…

A CD borítóban minden dalhoz egy-egy tüneményesen szép számítógépes festmény található, Travis Smith keze nyomán. Ezek a képek tökéletesen illenek a Zenéhez, olyan egészet alkotva vele, hogy ha a dalok hallgatása közben nézem, egy idő után élni látszanak, s olyan érzés, mintha maga is bennük lennék… Hihetetlen élmény a Bleeding; még oldalakat írhatnék róla, de az sem érne sokat. Remélhetőleg Lackey-ék ezzel az albummal végre nagyobb sikereket is el fognak érni, és legalább a progresszív metal rajongóinál elnyerik az őket megillető helyet. Ez a lemez klasszikus, melyet évtizedek múltán is emlegethetünk majd. Az eddigiek is fantasztikusak voltak, a Bleeding azonban tökéletes.

 

 

Queensrÿche: Rage For Order — 40 éves jubileum

A Hammer 102-es számában, '98 eleje környékén indult a Hatásokk rovat. Az eredeti koncepció az volt, hogy rövid cikkeket írunk régebbi, klasszikus vagy kultikus anyagokról. Ez volt a rovatban az első cikkem, ezért ilyen rövidke, pedig volna még bőven mit mesélni erről a ma 40 éve kiadott, máig elképesztő albumról, melyhez milliónyi szállal kötődök. De erre van az internet, az én ún. blogom meg arra, hogy ideírjak, amit akarok. Most pl. ezt a régi cikket.

 

Bár a zenekar jól ismert, 2. albumuk még a progresszív rockerek körében sem általánosan elterjedt. Pedig a stílus egyik alapműve. Igaz, akkoriban ezt még techno metalnak hívták, csak akkor az technikásat jelentett. A lemezt egy rendkívül egyéni, a ködös romantikát az ezredvégi kiábrándult hangulattal keverő légkör jellemzi. Minden szempontból jócskán megelőzte korát (az akkoriban tévedésnek tűnő kosztümök ma jól mutatnának egyes gothic bandákon). Modern és előremutató, mit sem vesztett fényéből, értékéből.

A hihetetlen dallamokkal ellátott nyitó Walk In The Shadows-tól a hideg éjben csillagként ragyogó, záró I Will Remember-ig tömény zsenialitás a Rage For Order. A Szerelem itt nem szokványos módon jelenik meg, hanem a legmélyebb érzések hangján. Az I Dream In Infrared és a The Killing Words egyszerűen tökéletes a kiábrándultság, a csalódás és szakítás megfestésében. A Lisa Dalbellótól feldolgozott Gonna Get Close To You-ban az őrületig fokozódott vágyakozás jelenik meg, míg a London-ban a szomorú-szép emlékezés.

A másik fő témakör az ezredforduló kizökkent világa, melyről nem mint kívülálló, mindentudó bölcsek szólnak Geoff Tate-ék (minden idők legnagyobb énekese ő). Hanem mint emberalkotta inttelligencia, ki digitálisan sikolt (emberi) jogaiért (Screaming In Digital); mint ember, aki ki akar törni a reá kényszerített, színességében is szürke és embertelen műanyagvilágból, ahol védelemnek nevezik a börtönőrséget (Chemical Youth, Neue Regel)... Mégis, végig igazi (Fém)Zene, lélegzetelállító, felmúlhatatlan dallamokkal. Tökéletes, időtlen és örök a Rage For Order. Ez utóbban sajnos nem hasonlít rá a csapat felállása...

 

 

 

Tulpa: Éled

A Tulpa az utóbbi évtized egyik legjobb magyar rockcsapata, ezért érzékenyen érintett, mikor Székely Marci (Superunknowns, ex-Ozone Mama) énekes kilépett. Nem elég, hogy nehéz őt pótolni, de 2023 vége felé Galambos Dorina érkezett a helyére, aki egészen más karakter (hangilag is), és nyilván sokaknak van előítélete vele kapcsolatban a kereskedelmi tévés sztárcsinálós múltja miatt. Engem egy 2024. májusi koncerten végképp meggyőzött, de egész mostanáig kellett várni az első vele készült teljes albumra.

Ami persze más, mint a korábbiak, de attól még nagyon tetszik. Ezt hosszabban az Underworld oldalán fejtem ki. 

Solitude Aeturnus: Downfall - 30 éves jubileum

Ez az album 1996 májusában jelent meg, szóval kissé késve osztom meg itt a róla tíz éve írott cikkemet, de a doom metal amúgy sincs időhöz kötve, haha... Márpedig ez minden idők egyik legjobb doom albuma.

 

A texasi Solitude Aeturnus első három anyaga is az irányzat remekei közé tartozik, különösen a '94-es Through the Darkest Hour, de a Downfallhoz fogható mestermű talán ha évtizedenként egy készül. Persze túlzás lenne a Candlemass legendás Epicus Doomicus Metallicusával egy lapon emlegetni, hiszen az tíz évvel korábban az epikus doom alapköve volt. De ha az számít, hogy az éjsötét atmoszféra, a masszív riffek és a végzettel való rendíthetetlen és konok szembenézés mellett az örökre szóló dallamokból is minél több legyen, akkor bizony a Downfall az irányzat egyik csúcsa. (S hogy milyen az élet: a Candlemass 2007-es, szintén ilyen magasságokat elérő lemezén az a Robert Lowe énekelt, akit a nevét épp a Candlemass-tól származtató Solitude Aeturnus-ban ismertünk meg. Na, ennyire ritka az ilyesfajta zene.)

Ez tehát epikus doom metal, melyben az ének sokkal inkább rokona Ronnie James Dioénak, mint Ozzyénak. Vagyis magasabb, karcosabb, heavy metalosabb. A Downfallon pedig minden korábbinál több irányba nyitott a John Perez gitáros vezette gárda, így jó sok heavy és power metal téma van itt – kezdve a káprázatos és felülmúlhatatlan nyitószámmal, a Phantomsszal. Ez a komor zongorahangokkal induló dal erőt és kitartást adhat az embernek a legsötétebb napokban is. Az albumon több helyen is hallani olyan vokálokat, énektémákat, amikről épp úgy eszébe juthat a hallgatónak a középkori gregorián ének, mint az Alice In Chains védjegyszerű vokáljai. S mindez tökéletesen illik ebbe a doom közegbe, mely valahogy gótikusabb a legtöbb dark-goth bandánál is. Ezt támasztja alá a Midnight Dreams is, mely alighanem egy vérfarkasos horrorfilm párbeszédével indít, és olyan félelmetes és misztikus hangulata van, amilyet talán csak a Mercyful Fate tudott megidézni. Megkockáztatom, a Solitude azon kevesek egyike, akik Poe és Lovecraft irodalmi munkásságát képesek lehetnek hitelesen zenébe szőni – bár náluk nincsenek konkrét utalások. Épp csak annyira egyértelmű a nevezettek hatása, ahogy a mindenható Black Sabbathé.

A korai Trouble is eszébe juthat az embernek, halld a szintén gigászi Only This (And Nothing More) ősmetalos zúzdáját. A Candlemass-hez mérten kevésbé emelkedett, monumentális és patetikus ez a zene, helyette valami nekikeseredett, minden viharral szembeszálló erő és sodrás jellemzi az anyagot.

A Together And Witherben akad leheletnyi áthallás a doom New Orleans-i vonala (Down és tsai) felé, de ugyanitt érzem legerősebben a rokonságot a Nevermore néhány doomos dalával is (amilyen a Garden of Grey). Az Elysium 3 perce maga az elmebaj, hideglelős, végtelenül zaklatott tétel, amit a még rövidebb Deathwish követ. Ez egy Christian Death dal feldolgozása. Nem tipikus gót szerzemény alapból sem, pláne nem Perezék verziójában, és tökéletesen illik erre a számtalan sötét utat bejáró, bátor albumra.

Aztán jön két, a Phantomsszal vetekedően zseniális tétel, a középtempósan induló, a refrénre belassuló, kísérteties These Are The Nameless, valamint az elvarázsolt, Psychotic Waltz-rokon díszítésekkel és örökérvényű refrénnel bíró Chapel of Burning. És mindezek után ott a Concern, a tökéletes zárás, amely egyszerre gyászos és erővel teli, és olyan kérdésekkel hagyja magára a hallgatót, hogy "hol van, ahova megyünk, mi az, amit keresünk, mi az, amit akarunk, miért kapjuk, amit kapunk?"…

Perezék két évvel később, de jobb hangzással megismételték ezt a bravúrt (Adagio), aztán nyolc év szünet következett, majd egy talán minden korábbinál depresszívebb és kilátástalanabb anyag (Alone), s azóta semmi. De ez is így van jól, mert doomot nem lehet sebek és megélt tapasztalatok, igazi tartalom nélkül írni, játszani.

 

 

 

The Cult: Beyond Good and Evil - 25 éves jubileum

Az is durva azért, hogy a The Cult úgymond visszatérő lemeze óta is eltelt már negyedszázad. Ebből nem lett klasszikus, de egy megemlékezést megérdemel, szóval itt a 2001-ben írott cikkem. 

 

Utoljára új Cult albumról a 61-es MHH-ban írtunk, azaz '94 óta nem jelent meg lemezük. Voltak szólóprojectek, miegymás, de igazából semmi lényeges. Végre újra együtt a banda két lelke, Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros. Persze sokaknak már csak a hosszú hallgatás miatt sem mond semmit a Cult név, mégis, pl. a Wigwamban is sűrűn leadják egyik-másik nótájukat. A csapat klasszikus voltához nem is férhet kétség.

Az új Cult albumot leginkább a '89-es Sonic Temple és a '91-es Ceremony (szerintem a két legjobb lemezük) és az utolsó anyag keverékeként tudnám leírni. Vagyis őszinte, igazi, szívből-lélekből jövő Rock&Roll, modern hangzással (de samplerek nélkül). Már a nyitó War iszonyatosan megdörren, de a következő The Saint és Rise (amit Amerikában már nagy erőkkel nyomnak a rádiók) is óriási nóták. Az is a jó és egyben kissé zavarba ejtő ezzel az albummal, hogy szívem szerint az összes dalát kiemelném, mert mind baromi jónak tűnik. De ki tudná előre megmondani, néhány év múlva melyek lesznek még mindig ott az agyunk wurlitzerében?! A Take The Power pontosan olyan, mint a címe, erőt lehet belőle meríteni, szinte vibrál az elektromosságtól. A Breathe amolyan Sunking/Soul Asylum-szerű szám, igen zúzós alapriffel. Igaz is, azok a Cult rajongók, akik az utóbbi években nem követték a rockzene alakulását, itt-ott talán meglepődnek majd, ugyanis Billy Duffy riffjei minden eddiginél zúzósabb-súlyosabbak, és Billy Morrison basszusgitárja is úgy röfög, meg úgy szól, ahogy csak mostanában vált szokásossá (noha a King's X már '88 körül így csinálta). Meg kell említeni a Guns N' Rosest is megjárt Matt Sorumot is, aki baromi erőteljesen, mégis végig izgalmasan dobol.

A Nico egy igen tipikus Cult lírai. Az American Gothic a személyes kedvencem, óriási nóta, nagyon be lehet rá pörögni! Az Ashes And Ghosts zúzósabb és elszállós-mágikus részek váltakozására épül. Ian, aki szerintem az egyik legeredetibb és legzseniálisabb rock énekes, itt hasonlít a legjobban a megboldogult Doors-énekes Jim Morrisonra. Mély, vérbő, gothic felől érkező hang ez, maga a R&R Feeling! Amúgy Glenn Danziggel és John Garciával (Unida, ex-Kyuss) is rokon. A Shape The Sky emlékeztet leginkább az Electric albumra. Mondjuk Duffy amúgy sem túlbonyolított témáiról híres, de itt aztán tényleg egyszerű, mocskos R&R, amit hoz! A Speed Of Light is lazább és súlyosabb elemek keveredése. A nyugisabb True Believers hozza leginkább a Cultra oly nagyon jellemző Szabadság-hangulatot. S végül a My Bridges Burn egy kemény, vad és modern R&R.

Azzal együtt, hogy nagyon jól szól az anyag (Bob Rock volt a producer), igazából kortalan ez a zene. És bár Astburynek mindig is voltak mély szövegei, bulizáshoz nem sok ennél jobb zenét tudok elképzelni. Meg úgy egyáltalán, annyira jó hallgatni, hogy ízt visz a legszürkébb hétköznapba is. A Ceremony idejében volt a csapatnak egy jelszava, ami, annak ellenére, hogy az indiános image már nem jellemző rájuk, mind a mai napig hűen kifejezi a The Cult lényegét: Earth, Soul, Rock & Roll.

 

 

 

VoiVod: Symphonique

A kanadai VoiVod mindig is úttörő volt. Meglehet, az utóbbi évtizedben nem írtak olyan fontos dalokat és albumokat, mint pályájuk első évtizedében (melyek hatása a metal történelmére felmérhetetlen), de mindmáig sajátos és különleges, amit művelnek. Így számítottam rá, hogy ha egy komolyzenei nagyzenekarral együtt adnak koncertet, az sem lesz átlagos. Az ilyen fajta együttműködés mindig izgalmas, de ha más nem, a Metallica 1999-es S&M-je óta annyi ilyen volt, hogy kiderült, erre is rá lehet unni. A VoiVod persze ezt is meg tudta úgy csavarni, hogy kő egyéni legyen.

Teljes cikkem róla az Underworld oldalán. 

Queen: A Kind of Magic - 40 éves jubileum

Négy évtizede jelent meg a "hegylakós" Queen album, egyik legnagyobb sikerük, és az a lemezük, ami nekem személyes szinten a legfontosabb volt, hiszen kiskölyökként imádtam a filmet is, de meg mindent, amit Mercuryék itt csináltak. Az alábbi cikket persze nem akkor írtam, hanem 2007-ben.

 

Állítólag csupán 3 zenekar van, amelyik több lemezt adott el a világon, mint az angol Queen. Az 1970-ben alakult csapat legnagyobb hatású albumait a korai időszakban alkotta. Bár a két első anyag is ott van, rocktörténeti szempontból legfontosabb anyagaik ’74 és ’77 között jelentek meg. A ’74-es Sheer Heart Attack-on hallható a Stone Cold Crazy, aminek feldolgozásáért a Metallica ’91-ben Grammy-díjat kapott. A ’75-ös az A Night at the Opera-n ott van a Bohemian Rhapsody, a ’77-es News of the World-ön pedig a We Will Rock You és a We Are the Champions. Kell ennél többet mondanom?!

Az 1986-ban megjelent tizenkettedik stúdióalbumukhoz az egyetlen magyar koncertjük, és az abból készült film fűződik, ezért a magyar rajongók számára különös fontossággal bír (sajnos én csak utóbbit láttam, moziban, de úgy is meghatározó élmény volt). Emellett azért is emlékezetes, mert a Highlander (magyarra némileg tévesen Hegylakó-nak fordított) c. film zenéjét is szolgáltatta. Amúgy hozta az addigra a Queen-től már megszokott szintet és változatosságot. Freddy Mercury jellegzetes hangja és dallamvilága, Brian May ezer közül is felismerhető, saját tervezésű és hangzású gitárja, és a Roger Taylor dobosból és John Deacon basszerből álló, megbízható ritmusszekció önmagához mérten igazán újat ekkor nem alkotott. De jót igen!

A nyitó One Vision egy másik film, az Iron Eagle (Vasmadarak) betétdala volt, egy energikus, jó pörgős dal. A címadó igazi zenemágia Queen-módra, sokkal több, mint szimpla rock – szintén örök kedvenc. Amúgy elég sok pop-osabb, lazább téma sorakozik a lemezen, úgy tempósabb, mint líraibb formában, de pl. a kissé We Are The Champions-szerű Friends Will Be Friends olyan örökzöld, ami ezzel együtt is nagyon szerethető.

A lemez két legmetalosabb szerzeménye a kardozás hangjait is felvonultató Gimme the Prize (amiben Kurgan szállóigévé vált mondata is elhangzik: „It's better to burn out than to fade away"), valamint a záró Princes of the Universe, ami maga A hősi metal himnusz. Nagyívű, monumentális és átüt minden falat. Benne van a korai Queen vadsága, a Highlander film sötét-félelmetes hangulata, de a csapat egyik védjegye, a fenséges multivokálok is. Nem is lehet mást elképzelni hozzá, mint várormon harcoló hősöket villámló éggel és lángokkal a háttérben. Tökéletes.

De ha egyetlen dalt kellene kiválasztanom a lemezről, hogy fenn maradjon, míg világ a világ, az mégsem ez lenne. Hanem a filmben szintén elhangzó Who Wants To Live Forever, ami minden idők egyik legszívbemarkolóbb, leggyönyörűbb líraija. A nagyzenekart Michael Kamen vezényelte benne (ld. még Pink Floyd, Aerosmith, Queensryche), és a szövegétől mindmáig kiráz a hideg. (Ez a dal szólt egy olyan barátunk, Puskás Mihály temetésén is, aki ott volt azon a pesti koncerten. Az Ő emlékének ajánlom ezt a cikket.)

Bár az album Amerikában nem volt akkora siker, mint sok korábbi Queen anyag, attól még ez is kiemelkedő korong volt. A gigászi The Magic Tour-t követően soha többet nem turnéztak, és 1991-ben Mercury-t elvitte az AIDS. Azóta sem csökkent a Queent övező kultusz, s még az is belefért, hogy vendégénekesekkel koncertezzenek, vagy akár turnézzanak – a Free/Bad Company-s Paul Rodgers-szel nem rég hozzánk is eljutottak. Se szeri, se száma azon bandáknak, akikre hatott a Queen, a neo-klasszikus metal (Malmsteentől a Blind Guardian-ig), a Queensryche vagy akár a Trivium is nagyon sokat tanult tőlük.

Mert valamiféle varázslat volt az ő zenéjük.

 

 

 

Geoff Tate: Operation: Mindcrime III

Volt idő, amikor a Queensryche volt a példa értékű zenekar: stabil felállás, minden album újabb zseniális mérföldkő és újabb olyasmi, amit azelőtt még senki nem csinált. Aztán ez nem, hogy elmúlt, de sok szempontból ellentétébe fordult. Nincs számomra náluk fontosabb zenekar - úgy az 1994-es Promised Landdel bezárólag. Az, hogy az 1988-as alapmű Operation: Mindcrime-nak azóta két folytatást is írtak, ráadásul a most megjelent III. részt a csapatból jó ideje kivált Geoff Tate gyakorlatilag egymaga... Ilyet el sem tudtunk volna anno képzelni - sem azt, hogy lesz folytatás, mert minek, sem azt, hogy erőltetett és nem elég jó lesz.

De ez csak a kép egyik fele. A másik akkor jön elő, ha elvárások nélkül hallgatom, és a múltat legfeljebb a dalszövegekben hagyom szóhoz jutni.

Az Underworld oldalán olvasható a lemezkritikám.

Tribe After Tribe: Tribe After Tribe - 35 éves jubileum

A neten nem találtam meg e lemez megjelenésének pontos dátumát, de 35 éve volt, az tuti, meg az is, hogy az alábbi cikket 1999-ben írtam róla, továbbá az is, hogy máig a legnagyobb kedvenceim között van (és az ezt követő Love Under Will-t még ennél is jobban szeretem).

 

A Tribe After Tribe első albuma, a Power 1986-ban jelent meg, s abban az időben ezreknek játszott a zenekar. Mindez Dél-Afrikában történt, így sajnos nincs meg ez a lemez - és a zenekarnak is el kellett jönnie onnan, politikai okok miatt. Az apartheid nem komálta őket...

Ahogy a Remember nyitja az albumot, az olyan, mintha az alvó dzsungelbe lépnél, úton egy holdvilágos tisztásra, egy titkos ceremóniára. Talán el kell olvasnod a szövegeket, hogy megértsd, ez nem néger voodoo mágia, nem „barbár, civilizálatlan, elkorcsosult rituálé”, vagy nevezzék bármi efféle hülyeségnek. Itt aki áldoz, az maga az áldozat. Itt szeretetről, toleranciáról van szó, arról, hogy minden ember egyenlő. Az MHH No.47-ben a '93-as T.A.T.-ról írva Szarka Joseph olyan jól megfogalmazott mindent, hogy csak őt tudom ismételni. Mert igen: Robbie Robb, a T.A.T. (a világ?) lelke sokkal többet látott, sokkal többet megélt, mint mi. Ő tudja. Neki lehet hinni, szabad akaratból. A Tribe After Tribe az Igazság.

És a Feeling, az Érzés! Annyira mély, hogy a lüktetés, ami betölti, amit áraszt, magából a Föld szívéből jön. Egyszerre ösztönös és bölcs. Nézd meg, szerte a világon élnek ősöreg emberek, csuparánc arcúak, akik tévedhetetlenül tudják, milyen idő jön, akik belelátnak az emberbe. Tőlük kellene tanulni. Szerte a világon szeretik egymást emberek - élnek, ugyanúgy, mint mi. Mint Te vagy én. What Are We Now.

Az afro-folk hatások, a sok dob és ütőhangszer (P.K.), a basszus vibrálása (Robby Whitelaw), a sokszor csak színesítő, máskor Hendrixet idézően beszélő, éneklő, sikoltó gitár, és Robbie éneke, mely hol simogat, hol felcsattan, belső erővel, hol meg mintha vadász kiáltana a szavannába (Come To See You Fall) – ezek keverednek a nyugati zenékkel. A T.A.T. mindig is magába foglalta, saját képére formálta az adott korszak rockzenéjét. Így ezen az albumon sok dallamos Hard Rock, Led Zep érezhető, leginkább a klippes slágerben, a White Boys In The Jungle-ben, vagy a líraibb Rolling Stoney-ban, ami egyszersmind előrevetítette a Three Fish-t is. Meg rokonság olyanokkal, mint Peter Gabriel, Sting és a Police, U2 (Everyhing And More). És a lélek, az érzés mindenekfelett. Ami párát lehel az ablakra és ködöt az ablakon túlra a Just For A While-ban, ami éjjeli kihalt utcát - éjjeli, kihalt pusztát vetít a The Mode-ban, ami megráz, meghat a Poor Afrikában. Mégiscsak varázslat lesz ez, mert ilyet senki más nem tud.

A csapatnak azóta még 4 albuma jelent meg (szerintem a '93-as Love Under Will a legnagyobb alkotásuk). Nem lett belőlük sztár, de aki akarja, meghallhatja szavukat. Robbie már két anyagot is készített a Pearl Jam-es Jeff Ament-tel közösen Three Fish néven. Joseph egyik cikkében Robbie Robb-ot a legnagyobb zenei zseninek nevezte Jimi Hendrix óta. Egyetértek.

 

 

 

Soundgarden: Down on the Upside - 30 éves jubileum

A Soundgarden feloszlása előtti utolsó albuma épp három évtizede jelent meg. Az alábbi cikket viszont 9 éve írtam, miután meghalt Chris Cornell.

 

Meghalt Chris Cornell. Ki számított erre? Lehet, hogy öregedett, lehet, hogy ki is égett, a fene se tudja, hát annyiszor derül az ki, hogy az ember a saját rokonait vagy barátait sem ismeri igazán, honnan tudhatná, mi játszódik le egy zenész, egy ikon fejében?! Lehet, hogy baleset történt, lehet, hogy elborult az elméje, de valahogy megölte magát, és nem lehet már visszahozni. És mi mind azt hittük, hogy ő legalább rendben van, ő túléli. Ő, meg Vedder, csak ők ketten, a Seattle-i grunge énekesei közül… 52 éves volt, az nem elég öreg, hogy meghaljon. Még annyi minden lehetett benne, annyi elbaszott és annyi zseniális zene, egy ilyen érzékeny emberben… És ez személyes is, amikor fiatalkorod egyik bálványa hal meg. Valaki, aki annyira sokat adott neked, és akire úgy tudtál gondolni, hogy de ő még él, ott van, és biztos pont. Hát nem az. Semmi sem az.

Viszont negyedszázaddal a grunge robbanás után is ugyanolyan súlya van az akkor megjelent lemezeknek. Nem lettek cikik, most is hihetetlen erejük van, és ezt nem azért mondom, mert az volt a fiatalkorom. Rengeteg különféle zenét szerettem és hallgattam akkor is, és bár vállalom mindet, nagyon sokuk már nagyon keveset jelent. Na persze, ebbe a zenébe belehalt Andy Wood, Kurt Cobain, Layne Staley is…

A nagy seattle-i négyesből (Nirvana, Pearl Jam, Alice In Chains) a Soundgarden lett utoljára világsztár, a '94-es Superunknownnal. Abban az évben halt meg Cobain, és ez meg az irdatlan siker rajta hagyta a nyomát Cornelléken is. Már amikor megjelent a Down…, érezni lehetett, hogy közel a vég, és egy évre rá fel is oszlottak, hogy aztán csak 2010-ben alakuljanak újjá. Ellentmondásos anyag ez, néhol úgy folyik, mint a méz, máskor viszont tüskés, ellenséges. De óriási nóták ezen is vannak.

Kezdve a nyitó Pretty Noose-zal, ami kissé Alice In Chains-es, bódult témával nyit, de aztán épp úgy érzek benne Beatles, mint Nirvana párhuzamokat – miközben igazi Soundgarden sláger. Még akkor is, ha Kim Thayil gitárja nem dörög úgy. Az is egyike volt a feloszlás okainak, hogy az indiai származású gitáros kevesellte a súlyos gitárt. Nem mondom, hogy nem volt igaza, de a Down… attól még ugyanolyan súlyos anyag, mint a korábbiak, csak máshogy.

A Rhinosaurban jelenik meg először az az ősrock vonal, ami a Down… anyag második legfontosabb vonása, az elvontság után. Mintha Led Zeppelint hallanék, néhol némi doom/stoner fűszerrel. De a régi lendület ebből is hiányzik, a Zero Chance meg egyenesen maga a fáradtság, a beletörődés. Szinte country felé hajlik, ahogy mondjuk a Pearl Jam néha, és megtestesíti a grunge láz végét. Végtelenül szomorú és szép dal.

A Dusty viszont szinte vidám, a maga '60-as éveket idéző, tényleg poros módján. Jim Shepherd basszer írta, és mindig is ő hozta a legőrültebb témákat a 'gardenbe. Ahogy a mandolinnal nyitó, majd country-s punkba váltó, nagyon beteg és nagyon jó Ty Cobb bizonyítja. Egy igazi dühbomba, melyből mégis hiányzik a metal. Azt a Badmotorfinger albumon tolták csúcsra.

Majd jön két újabb sláger, ha ez a jó szó: a Blow Up The Outside World kicsit nirvánás, kicsit Black Hole Sun-os, és miközben hihetetlenül fogós, végig megvan az az érzés, mintha egy koszos vagy színezett üveg mögött lenne az ember. Az egész anyagot uralja ez a kívülállás, ez a mindenből-olyan-kurvára-elegem-van-hogy-már-nem-is-tudok-jelen-lenni érzés… A Burden In My Hand meg olyan, mintha valaki nagyon elborulva játszana Beatles, Stones meg mondjuk Cream témákat. S közben zseniális nóta.

Az enyhén punkos, kissé bolond Never Named-et a totálisan beállt és súlyos Applebite követi, majd Thayil egyetlen szerzeménye förmed a hallgatóra, a Never The Machine Forever, egy pszichedelikus noise zúzda. A Tighter & Tighter is stoneresebb irányba mutat, és ha nem húznák 6 percig, sláger is lehetett volna belőle. Aztán újra odacsapnak a No Attentionnel, egy pszichedelikus punk tétellel, amihez hasonlót a dühös Pearl Jam szokott írni. A Switch Opens totálisan elvarázsolt cucc, az Overfloater meg kicsit Chains, kicsit Kyuss rokon, és szintén gyöngyszem. Az An Unkind alig 2 perce punkos őrület Shepherdtől, végül Cornell részint akusztikus, eléggé beállt, kicsit Pink Floyd-os szerzeménye, a Boot Camp zárja a lemezt.

Így Chris halála után egyik-másik szöveg már egészen mást jelent, mint akkor, és félelmetes előjeleket lát az ember már a Pretty Noose-ban is… Vigyázzatok magatokra, emberek!

 

 

 

King's X: Ear Candy - 30 éves jubileum

Harminc éve jelent meg a King's X azon albuma, ami talán az első volt, ami talán nem volt csont nélkül 10 pontos, bár különben de. Az alábbi cikket viszont 2021-ben írtam róla. 

 

 

A King’s X 1979-ben alakult, a keresztény rock színtéren próbálkoztak, és 9 évbe telt, mire eljutottak első albumukig, a zseniális Out of the Silent Planet-ig. Azt további négy tökéletes anyag követte, ám az Ear Candy a hatodik lemezük. Nem rosszabb semmivel az elődeinél, csak itt már nüansznyi újdonságokat mutatott a csapat, a lényeget elmondták az első ötön. Ezzel együtt mindmáig elő-előkerül nálam.

Ez leginkább annak köszönhető, hogy bár kb. minden korábbi albumukhoz köthető, elsősorban mézédes melódiák és derűs hangulat jellemzik. Az ear candy cím is utal erre, beragadnak az ember fülébe még a borultabb témák is. És bár az előző Dogman megmutatta, hogy karcos, komor és sötét is tud lenni a keresztény vonalból addigra már kiábrándult trió, egyszerűen képtelenek gyenge dalt írni.

A King’s X zenéjében mindig jelen volt a Beatles melódikussága, de az afro-amerikai Doug Pinnick basszer-énekes-mágus miatt a soul és gospel is. Hogy mégis óriási hatással voltak a ’90-es évek rock/metaljára, az annak is köszönhető, hogy ezek mellé irgalmatlan vaskos és groove-os riffeket írtak, plusz Pinnick olyan bőgőhangzást talált ki, amit aztán még a Korn is nyúlt. De sokat tanult tőlük a grunge irányzat is – ám ahogy az sok úttörővel megesett, a King’s X-et is elkerülte az igazi világsiker. Felteszem, ebben Doug személye is közrejátszott – a rock, legyen bármily szabad irányzat, nem sok teret adott a színesbőrű előadóknak (arról nem is beszélve, hogy emberünk ’98-ban közzétette, hogy meleg). Ez mondjuk a rajongókat kevésbé zavarta, ugyanis ez a trió úgy zseni, ahogy van.

És ezt az Ear Candy is bizonyítja. Az anyag zöme valahogy kellemes, barátságos rock, ám ha odafigyelsz, rájössz, hogy szövegileg nagyon komoly témákat fognak meg pár sorban is. Legyen szó bár személyesről (Fathers, Picture), vagy épp a vallásról, netán világ állapotáról (a 67 már ekkor rámutatott a média agymosására). Doug karcosabb, bődületes erejű hangja mellett sokat énekel a gitáros Ty Tabor is, beatles-esen kellemes orgánumán, a kissé borultabb, de aranyos American Cheese (Jerry's Pianto)-t pedig Jerry Gaskill dobos énekli. S persze mindhárman akkorákat vokáloznak, hogy arra még az angyalok is tapsikolnak.

Ahogy a korábbi anyagoknál, itt is az van, hogy mindegyik dalt szeretem, de persze a nyitó The Train nagyon adja magát. A Picture-től is mindig kész vagyok (Doug arról énekel, hogy végre egyszer összejött a teljes, szétszabdalt, nagy családja, és készült egy fotó, ami azóta a kedvence…), a Tom Petty-rokon Mississippi Moont meg azért imádom, mert a nyarat jeleníti meg úgy, ahogy nagyon kevés dal tudta.

 

 

 

Crown Lands: Apocalypse

A Crown Lands egy rém fura kanadai duó. Pofátlanul nyúlják a Rush-t, az Apocalypse egy többlemezes sci-fi sztori része, és elhiszem, ha valakinek már csak az ének miatt is agyára megy. Nálam viszont betalált, pl. mert még annál is rétegzettebb és színesebb, mint elsőre gondolnád, meg mert vannak valóban remek dallamaik.

Bővebben az Underworld oldalán fejtem ezt ki.