nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

szombat, július 31, 2010

Eredet (Inception)

Van egy régi kínai tanmese egy pillangóról, aki azt álmodja, hogy ember, aki azt álmodja, hogy pillangó, és így tovább.* Gondolom, ez a Kr.e. 4. századból származó bölcsesség lehet az Eredet eredete, bár Platóntól Descartes-on át Freud-ig meg Jung-ig egy halom gondolkodó meg megfejtő elképzeléseit is bele keverhették. De azért ne felejtsük el, hogy ez csak egy mozifilm, ami szórakoztatni akar. Jelentős sikerrel, engem legalábbis.

Christopher Nolan rendező, aki újraértelmezte és –teremtette Batmant, nem először ás az emberi psziché mélyére. Egészen sajátos rendező ő, aki a széles közönségréteget is megérintő, mégis mélyebbre ható filmek mestere. Az Eredet is ilyen: látványos akciójelenetekkel van tele, mégis elgondolkodtat.

A történet szerint megfelelően képzett tolvajok képesek mások álmaiba behatolni, és onnan információkat lopni. Ezt teszi Dom Cobb (Leonardo di Caprio) és csapata is, mígnem olyan megbízást kapnak, ami közel lehetetlen, ám Cobb, személyes okokra hivatkozva (ti. különben tán sosem láthatja a gyerekeit) mégis elvállalja: nem kivenni kellene valakinek a tudatából valamit, hanem ellenkezőleg: betenni oda (pontosabban a tudatalattijába). Egy gondolatot, de olyat, ami amúgy meg sem fordulhatna a delikvens fejében. Ebből aztán lesz egy álom-az-álomban-az-álomban fogócska, és az egyszeri néző nem is tudja, min csudálkozzon jobban: a látványon, vagy azon, hogy most mi is történik. Pedig alapvetően nem olyan bonyolult, Nolan tökéletes logikával építi fel az egészet, hogy nem lehet belekötni, hacsak nem kívülről, de akkor meg kiesünk a filmből, és oda a varázs, és ilyen jegyárak mellett ez baromság volna, s különben is, aki szkeptikus meg csak a hibákat keresi, az menjen neki a valóságnak.

Szóval az Eredet el tudja varázsolni a nézőt, minden tekintetben, és mindegy, mikor jössz rá, hogy ez meg az miért volt, meg hogy lesz, mikor annyi gondolatot hordoz. Mert hordoz, és igazán csak a befogadón múlik, hogy mit vesz le belőle. Volt, aki úgy jött ki a moziból, hogy ilyen hülyeséget hogy lehet kitalálni. Pedig micsoda részletek vannak itt! Pl. azon is mennyit lehet filózni, hogy milyen lenne, ha a pároddal kettesben felépíthetnél egy világot, az álmaid világát, és ott élhetnél. És közben ez egy hazugság lenne, mivel tényleg álomban építetted. Avagy: mi is a valóság? Mert olyan hatással is lehet az emberre a film, hogy a moziból kilépve mindent furcsának talál, és megkérdőjeleződik számára a valóság. Lehet, hogy ez itt mind csak egy álom, nem? Egy rakás keleti tan meg vallás állítja ezt.

Szerintem maga a film is egy incepció, egy beépítendő gondolat. Pont arról, amit itt fentebb leírtam. Belépő szint a keleti filozófiákhoz, de lehet, hogy másnak meg a pszichológiai vonatkozások jönnek be (Cobb és neje, ugye – Marion Cotillard olyan jó!), vagy az, hogy M.C. Escher műveit látja viszont mozivásznon, vagy akár a – most, hogy mondják, tényleg – James Bond-os akciójelenetek. Meggyőződésem, hogy mindenki azt érti ebből is, amire épp kész az elméje, de az Eredet elültethet benne valamit (pl. hogy érdemes megkérdőjelezni néha, hogy amit érzékel, az valóság-e, mint ahogy az álmot is valóságosnak éljük meg, míg benne vagyunk), ami aztán, ha egy szinttel mélyebbre hatoló gondolat jön vele szembe, akkor aktivizálódik, felismeri a mintát, és jobban megérti. Igen, ez elképzelhető. És lehet menni innen ezer irányba, hogy pl. ha az álomban lehet alkotni, itt vajon lehet-e, vagy hogy pszichés problémákat hipnotizált vagy álomszinteken lehet-e megoldani, és így tovább. De ezek csak lehetőségek. Nincsenek benne magában a filmben.

A film ugyanis nem több, s nem kevesebb, csak egy jó film. Kicsit többet ad, mint a Mátrix, bizonyos értelemben kidolgozottabb vagy összeszedettebb is, de attól lesz valamivé, ha mi beleképzelünk valamit, és azzá lesz, aminek képzeljük. És ezt Nolan nagyon jól tudja. Ezért teheti meg, hogy néha a nézőkre is kikacsint, vagy akár szivatja is őket, ld. zárójelenet. És ezért is tartom őt nagyra: akármilyen sokat magyaráz a filmje, valójában egy halom kérdésre nem ad válaszokat az ember szájába, hanem provokál, hogy keresd meg a sajátjaidat.

Ui.: A film honlapján letölthető egy képregény, ami megvilágít egyet s mást.

* „Egyszer régen én, Csuang Csou azt álmodtam, hogy pillangó vagyok, csapongó pillangó, amely szabadnak és boldognak érzi magát, s mit sem tud Csouról. Hirtelen azonban felébredtem, és íme, én voltam az, a valóságos Csou. Most aztán nem tudom, vajon Csou álmodta-e, hogy pillangó, vagy talán a pillagó álmodja éppen, hogy ő Csou? Pedig Csou és a pillangó között biztosan van némi különbség. Íme, ezt nevezem a dolgok (wu) átalakulásának (hua).” (Tőkei Ferenc fordítása)

Címkék:

csütörtök, július 22, 2010

Ani Csöjing Drolma: A szabadságért szól a hangom

Ani Csöjing Drolma (angolos átírással Choying) egy Nepálban élő tibeti buddhista szerzetesnő, akit szerte a világon nagyon sok helyen ismernek és szeretnek, méghozzá azért, mert számos helyen énekelte már vallásos dalait, a maga döbbenetes, gyönyörű hangján.
Engem a hideg is kirázott, mikor először hallottam énekelni, de jó értelemben. Nálunk alig ismert, de a Könyvfakasztó Kiadó gondozásában megjelent önéletrajzi könyve remélhetőleg változtatni fog ezen.

Ani egyszerű stílusban, őszintén meséli el, milyen is volt az élete, miért állt szerzetesnek, hogyan és miért kezdett el énekelni, mint élte meg az egyre növekvő sikereit – és mire is fordította az egyre növekvő összegeket, amiket fellépéseiért, illetve a CD-iből származó jogdíjakként kapott.
Ani Csöjing Drolma szegény katmandui családba született, mindkét szülője tibeti menekült volt, ám nyomban el is oszlat egynémely illúziót arról, hogy minden tibeti mélységesen a buddhista eszmék szerint él.
Merthogy apja brutálisan verte előbb az anyját, majd mikor már egy kicsit felnőtt, Anit is. Attól még vígan gyártotta, mérgező gőzökbe burkolózva, a kis buddhista szobrokat, és a közösség elismert tagja volt, ám odahaza bármi ki tudta hozni a sodrából, és frusztrációját családja nőtagjain vezette le.
Meg is tehette, ugyanis a tibeti-nepáli hagyományok szerint a feleség, illetve lány feltétlen engedelmességgel tartozik a férjnek, illetve apának, aki azt tehet velük, amit akar. Ahogy cseperedett, Ani úgy vált egyre inkább családja rabszolgájává, részint, hogy imádott anyját segítse, részint, mert öccseinek és bátyjának nem kellett annyit dolgozni a ház körül.

Az egyetlen kiút a nyomorból és a megaláztatásból az lehetett, ha szerzetesnek áll a közeli Nagi Gompa kolostorban. Ez sem ment egyik napról a másikra, ám ott igazi otthonra talált, mi több, ezzel a szülei számára is nagy jót cselekedett, hiszen szerencsét és jó karmát jelent, ha valakinek a családjában szerzetes van. Bölcs és szeretetteli mestere, Tulku Urgyen Rinpócse pedig nem csak a magával hozott külső-belső sérüléseket, és az azok túlélésében segítő belső erőt látta meg Aniban, hanem a tehetséget is az énekléshez.

S mivel a kolostorba nyugati emberek is jártak (még Steven Segal is!), Ani-nak megvoltak a szükséges „véletlenek”, hogy hangja eljusson Amerikába. Előbb zenésztársakat talált magának, majd elindulhatott az első amerikai turnéja, illetve elkészülhetett az első albuma. A közönséget pedig mindenütt el tudta kápráztatni.
A befolyó pénzeket, illetve a különféle gazdag mecénások adományait Ani egy lányiskola megalapítására fordította, hogy segítsen a hozzá hasonlóan nehéz sorsú tibeti, illetve nepáli lányoknak, hogy kiemelkedhessenek a nyomorból.
Amilyen óriási és megható mindez, annyira közvetlen természetességgel ír Ani Csöjing Drolma. Nem játssza meg magát egy pillanatra sem, pl. azt sem titkolja, hogy szereti a bollywood-i romantikus filmeket, meg pl. a Titanic-ot.Nem szégyelli elárulni, hogyan csodálkozott rá a nyugati világra, mikor először tette ki a lábát hazájából. Sőt, saját értékeivel is tökéletesen tisztában van – enélkül az önbizalom nélkül ugyan mire is vihette volna?!

De azt sem hallgatja el, hogy voltak és vannak ellenlábasai, olyanok, akik szerint botrányos, hogy egy szerzetesnőből sztár lett, hogy így énekel (és néha táncol), és így tovább.
Ám a Dalai Láma is áldását adta mindarra, amit csinál, és ez nem is olyan meglepő, hiszen épp Tendzin Gyaco volt az, aki elkezdett nyitni a nyugati világ felé, minden támogatást megadva mindenkinek, aki a tibeti buddhizmust, illetve kultúrát igyekszik megismertetni a más kultúrájú emberekkel. És elképzelni sem tudom, miféle fura szerzetnek kell ahhoz lenni, hogy hidegen hagyja az embert Ani Csöjing Drolma éneke...

De minden közvetlensége és egyszerűsége mellett is valami mélységes szeretet és bölcsesség árad Ani soraiból. Másféle, mint a különféle Rinpócsék meg a Dalai Láma írásaiból, valami nagyon nőies és gyakorlatias, ami Ani tetteiben is tökéletesen megjelenik. Az a fajta erő és tettrekészség, ami alighanem tényleg csak a nőkben van meg. Azt gondolnám, elsőként az anyákban, de hát ez a szerzetesnő anyatigrisként küzd az Arja Tara iskoláért.

Mindezek mellett a könyv szinte szót sem ejt Tibetről, illetve arról, amit Kína művelt az országgal. Az átjön, hogy sokan, akik Nepálba menekültek, ivásba menekültek, és nem tudnak mit kezdeni az életükkel, de ez minden. Ani, aki már Nepálban született, nem okolja a kínaiakat, egyszerűen azzal a helyzettel igyekszik kezdeni valamit, és kihozni belőle a lehető legjobbat, amiben éppen van. A mi kicsiny országunk népének jó része is tanulhatna tőle... (És ezért nem is értem, hogy miért kellett, ha halványan is, a Potala palotát és az előtte masírozó kínai katonákat tenni a borítóra.)

Ez a könyv nem buddhista bölcsességek tárháza (bár az is akad benne bőven), hanem az akarat és a hit csodáinak újabb bizonyítéka. Pontosabban annak, hogy ha ezek kellően erősek, és ezek irányítják a cselekedeteinket, akkor valóban hegyeket lehet megmozgatni. Nem kell hozzá buddhistának lenni, hogy élményt adjon, ahogy Ani dalai is vallástól, nyelvtől, bármiféle hovatartozástól függetlenül megérintik az embert, merthogy a szívre- és a lélekre hatnak. Remélem, előbb-utóbb nálunk is fellép majd! A kiadó már dolgozik azon, hogy legalább a CD-i kaphatóak legyenek.
Itt meghallgatható egy interjú a magyar kiadóval a könyvről.

Kiadó: Könyvfakasztó Kiadó
Kiadás éve: 2010
Fordító: F. Joannovics Mária
Eredeti cím: Ma voix pur la liberté
Oldalszám: 196
Ára: 2680 Ft


A kedvenc dalom:

Címkék:

kedd, július 20, 2010

Celia Rees: Sovay - Az útonálló úrilány

Bár Celia Rees messze nem kizárólag történelmi ifjúsági regényeket ír, úgy fest, ezek mennek neki a legjobban, és a Sovay is ilyen.
Úgy tippelek, leginkább az általam még nem olvasott Kalózok!-hoz hasonlít, csak míg abban kalóznak áll a főszereplő majdnem-felnőtt lány, itt útonállónak csap fel – amúgy még az évszázad is stimmel.
Aki vonzódik a a XVIII. század végi történelemhez, ill. az akkori Angliához és Franciaországhoz, az különösképp élvezni fogja a regényt. De azért nem ez Rees legjobbja.
Teljes cikk az ekulton.

Címkék:

péntek, július 16, 2010

Celia Rees: Bűbájos Mary + Farkasszem

A Bűbájos Mary volt Celia Rees első igazi bestsellere, de olyannyira, hogy például a Guardian 12 legjobb gyermek/ifjúsági regény listájára is felkerült. Nálunk 2003-ban jelent meg, akkor sokak kedvence lett, és kis utánajárással még ma is megkapható itt-ott.
A 1659-ben kezdődő történet egy Mary nevű árva naplója, aminek lapjait egy ágytakaróba varrva találták meg 300 évvel később. A lány 14 éves, amikor nagyanyját boszorkányság vádjával kivégzik, s neki is menekülnie kell a cromwell-i korszak forrongó, szélsőségesen puritán felfogású Angliájából. Egy titokzatos jóakarója feljuttatja őt egy Amerikába tartó hajóra. A vadregényes Új-Angliába kerül a lány, a későbbi boszorkánypereiről elhíresült Salem-be, amit azonban maguk mögött hagy csaknem a teljes puritán közösség, amely a hajón érkezett. Ahogy telik az idő a babonák és félelmek közt őrlődő, fanatikusan vallásosak egyre több kivetnivalót találnak személyében és viselkedésében, és ez végül elvezet ahhoz a kifejlethez, amit az olvasó már az elején megsejt.

A Farkasszem című folytatás ott veszi fel a fonalat, ahol az előzménye elejtette: az üldözött Mary Newbury épp megfagyni készül az erdőben. Ám neki nem ez a sorsa, megmenekül, egy szellem, illetve indián barátai segítségével. A törzs befogadja, és Mary olyan boldog, mint soha azelőtt – ám sajnos ez nem tart sokáig… De a kötet még eddig sem jut el, máris vált napjainkra, ahol egy Agnes nevű indián egyetemistának látomása támad Mary-ről, illetve ahol egy bostoni antropológus, Alison Ellman Mary történetének folytatását igyekszik felkutatni, nem is minden eredmény nélkül, hiszen számos szereplőnek bukkant már a nyomára, épp csak a legfontosabbról nem talál semmit...
Gyönyörűen írja le Rees azt az ősi vonalat, ami az indiánok között, úgy fest, mindmáig fennmaradt, a sámánisztikus szertartásoktól kezdve a nők öröklődő hagyományain át a természet szeretetéig. Mary története pedig lényegében épp olyan, mint egy halom másik indiános sztori, ha úgy tetszik, a Farkasokkal táncoló-val az élen. Ami egyénivé teszi, az az, hogy női szemszögből és -empátiával meséli újra.
(Klikk a könyvek címére az ekultura.hu-s teljes cikkekért!)

Címkék:

péntek, július 09, 2010

R.Goscinny – A.Uderzo: Asterix, a gall

Asterix képregényeken nőttem fel. Nekem senki be nem adhatja, hogy a képregény nem lehet tartalmas szórakozás, olyan, amiből az ember tanulhat is, és hogy nem egy külön műfaj, ami önmagában is remekül megállja a helyét, és olyat ad, amit más művészeti ágak nem tudnak pontosan így (amit az is bizonyít, hogy készült egy halom rajzfilm és három élőszereplős mozi Asterix sztorikból, s ezek egyik-másika – főleg a Kleopátra küldetés – jól sikerült, azért a képregény eredeti varázsát egyik sem adja vissza). Vagy hogy a képregény elkorcsosítja az ember olvasási szokásait. Én vagyok az élő példa, hogy nem így van, mert vannak nálam nagyobb könyvmolyok, műveltebb emberek dögivel, de azért épp elég „rendes” könyvet is olvastam már.

Az apró termetű, furfangos gall hőssel, Asterix-szel a megboldogult Alfa magazinban találkoztam először, valamikor a ’80-as évek elején. Jó kis ismeretterjesztő újság volt az, de ahogy a többség, leginkább én is azért vártam remegve a két havonta megjelenő lapot, hogy a gallok újabb kalandjait olvashassam. Volt amúgy korábbi kiadása is, egy újvidéki kiadónál, de nekem az Alfa-féle verzió marad örökre a szívem csücske, szerintem annak volt a legjobb a fordítása, bár el kell ismerni, az a változat is mókás volt, amelyikben rímekbe szedtek mindent (az volt az újvidéki). Az alfás, Tímár György-féle fordítást sírom vissza most is, pedig ez a min. 4. verzió (egyben a 2. az Egmonttól, akik 2000 körül hiába próbálták újra beindítani a sorozatot) sem rossz. A honi képregényes színtér egyik nagy guruja, Bayer Antal fordította, és szerencsére átvett egy s mást az Alfa vonalról is. Az is pozitív, hogy igyekeztek minél kevesebb kitakarást alkalmazni, ezért a kötet végére raktak egy halom jegyzetet.

Asterixék történetei i.e. 50 körül játszódnak, mikorra Vercingetorix gall vezér letette a fegyvert, s így Julius Caesar elfoglalta egész Galliát – azazhogy nem az egészet. Egy aprócska gall falu ott balra fenn a csücsökben még mindig tartja magát. A rómaiak egyszerűen képtelenek meghódítani, és ennek oka Asterix, valamint nagyra nőtt barátja, Obelix, továbbá Panoramix (Magicoturmix) druida, na meg az ő csodás varázsfőzete, ami emberfeletti erőt kölcsönöz elfogyasztójának, s mellesleg számos ízben el tudja készíteni, és mindegyik nagyon finom.

Ez az első füzet pontosan erről szól, meg hogy a rómaiak megpróbálnak rájönni a gall erő titkára, de persze a fifikás kelta-származékok jól kibabrálnak velük. Messze nem ez a sorozat legjobb története, sőt, az összetéveszthetetlen stílusú Uderzo rajzai is változtak később, de alapnak így is kiváló. Már itt megmutatkozik, hogy Goscinny humora nem merült ki annyiban, hogy Bud Spencer filmeket idéző bunyókkal pakolja tele a sztorit. Azok ma már nyilván kevésbé késztetnek kacajra, de a páratlan nyelvi humor, amihez számos képi poén is társult, máig az egyik legszórakoztatóbb képregénnyé teszi az Asterix sorozatot.

Ami a belészőtt tudásanyagot illeti, volt, amikor a vicc kedvéért olyasmit tettek bele, ami nem történhetett meg az adott korban, de összességében az ókori történelemről, viszonyokról rengeteget fel lehet szedni az Asterix-ből, de még egy rakás latin kifejezést is.

Októberre ígéri az Egmont kiadó a következő részt, szóval nem sietik el, de inkább haladjanak fontolva, és jussanak el a legvégéig, ami eddig senkinek nem sikerült magyar nyelven, mint hogy megint feladják!
(Akinek pedig vannak eladó Alfái, az lesz szíves írni nekem! Szégyenszemre nincs meg mind…)

Címkék: