Asterix képregényeken nőttem fel. Nekem senki be nem adhatja, hogy a képregény nem lehet tartalmas szórakozás, olyan, amiből az ember tanulhat is, és hogy nem egy külön műfaj, ami önmagában is remekül megállja a helyét, és olyat ad, amit más művészeti ágak nem tudnak pontosan így (amit az is bizonyít, hogy készült egy halom rajzfilm és három élőszereplős mozi Asterix sztorikból, s ezek egyik-másika – főleg a Kleopátra küldetés – jól sikerült, azért a képregény eredeti varázsát egyik sem adja vissza). Vagy hogy a képregény elkorcsosítja az ember olvasási szokásait. Én vagyok az élő példa, hogy nem így van, mert vannak nálam nagyobb könyvmolyok, műveltebb emberek dögivel, de azért épp elég „rendes” könyvet is olvastam már.Az apró termetű, furfangos gall hőssel, Asterix-szel a megboldogult Alfa magazinban találkoztam először, valamikor a ’80-as évek elején. Jó kis ismeretterjesztő újság volt az, de ahogy a többség, leginkább én is azért vártam remegve a két havonta megjelenő lapot, hogy a gallok újabb kalandjait olvashassam. Volt amúgy korábbi kiadása is, egy újvidéki kiadónál, de nekem az Alfa-féle verzió marad örökre a szívem csücske, szerintem annak volt a legjobb a fordítása, bár el kell ismerni, az a változat is mókás volt, amelyikben rímekbe szedtek mindent (az volt az újvidéki). Az alfás, Tímár György-féle fordítást sírom vissza most is, pedig ez a min. 4. verzió (egyben a 2. az Egmonttól, akik 2000 körül hiába próbálták újra beindítani a sorozatot) sem rossz. A honi képregényes színtér egyik nagy guruja, Bayer Antal fordította, és szerencsére átvett egy s mást az Alfa vonalról is. Az is pozitív, hogy igyekeztek minél kevesebb kitakarást alkalmazni, ezért a kötet végére raktak egy halom jegyzetet.
Asterixék történetei i.e. 50 körül játszódnak, mikorra Vercingetorix gall vezér letette a fegyvert, s így Julius Caesar elfoglalta egész Galliát – azazhogy nem az egészet. Egy aprócska gall falu ott balra fenn a csücsökben még mindig tartja magát. A rómaiak egyszerűen képtelenek meghódítani, és ennek oka Asterix, valamint nagyra nőtt barátja, Obelix, továbbá Panoramix (Magicoturmix) druida, na meg az ő csodás varázsfőzete, ami emberfeletti erőt kölcsönöz elfogyasztójának, s mellesleg számos ízben el tudja készíteni, és mindegyik nagyon finom.
Ez az első füzet pontosan erről szól, meg hogy a rómaiak megpróbálnak rájönni a gall erő titkára, de persze a fifikás kelta-származékok jól kibabrálnak velük. Messze nem ez a sorozat legjobb története, sőt, az összetéveszthetetlen stílusú Uderzo rajzai is változtak később, de alapnak így is kiváló. Már itt megmutatkozik, hogy Goscinny humora nem merült ki annyiban, hogy Bud Spencer filmeket idéző bunyókkal pakolja tele a sztorit. Azok ma már nyilván kevésbé késztetnek kacajra, de a páratlan nyelvi humor, amihez számos képi poén is társult, máig az egyik legszórakoztatóbb képregénnyé teszi az Asterix sorozatot.
Ami a belészőtt tudásanyagot illeti, volt, amikor a vicc kedvéért olyasmit tettek bele, ami nem történhetett meg az adott korban, de összességében az ókori történelemről, viszonyokról rengeteget fel lehet szedni az Asterix-ből, de még egy rakás latin kifejezést is.
Októberre ígéri az Egmont kiadó a következő részt, szóval nem sietik el, de inkább haladjanak fontolva, és jussanak el a legvégéig, ami eddig senkinek nem sikerült magyar nyelven, mint hogy megint feladják!
(Akinek pedig vannak eladó Alfái, az lesz szíves írni nekem! Szégyenszemre nincs meg mind…)