Magyar Menyasszony kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban

Pusztán a menyasszonyi ruhák látványáért én ugyan be nem mentem volna megnézni ezt a kiállítást. Ehhez képest viszont döbbenetes nagy és jó élményt adott, mert valójában emberi sorsokról szól, tele van történetekkel, amiket olyan nagyon szeretek.

Ekulton a cikkem.

Robert Capa – A tudósító + 2 további kiállítás

Júniusban nyílt meg a Capa Központban a világ első állandó Robert Capa életműkiállítása, de két további kiállítást is megnéztünk ott. Külön-külön is érdekesek, így együtt pedig végképp emlékezetes élményt nyújtottak.

Cikkem a kiállításokról a FotóVideó oldalán.

 

Tolkien és a középkori képzelet nyomdokain: John Howe festményei és rajzai

Egy barátom meghívására jutottam el Bretagne-ba, ami önmagában is áldás, de ráadásul olyan szerencsém volt, hogy pont akkor jártam ott, amikor kiállítás nyílt John Howe festményeiből Landerneau-ban, a Fonds Hélène & Édouard Leclerc pour la Culture nevű kiállítóteremben.

 

John Howe az egyik legismertebb Tolkien-illusztrátor. 2007-ben magyarul is megjelent egy albuma, de a legtöbben nyilván onnan ismerik, hogy a Gyűrűk Ura, a Hobbit és A Hatalom Gyűrűi filmsorozatok látványtervein dolgozott. Stílusa, látásmódja olyan jellegzetes, hogy emlékszem, mikor az első GyU film előzetese megjelent, rögtön rámondtuk, hogy biztosan merítettek John Howe festményeiből.

 

A kanadai művész erős színekkel és kontúrokkal dolgozik, ám festményei nem pusztán szemkápráztatóan látványosak, de rendkívül erősen adják át az adott jelenet hangulatát, táj atmoszféráját, vagy épp szereplő jellemét is. Emiatt is lett már jóval a filmek előtt az egyik legismertebb és legkedveltebb illusztrátora Tolkien műveinek. De nem csupán Középfölde történeteit rajzolta és festette meg, más fantasy világokba is elkalandozott pályája során (a kiállításon is látni pl. festményt, mely Conanhoz ill. a Lovecraft-féle Cthulhu mítoszokhoz kapcsolódik). De a képzelet birodalmain innen, a valós világból is festett nem kevésbé fantasztikus képeket.

A Leclerc alapítvány hatalmas épületében olyan kiállítást rendeztek be, mely Tolkien életművéhez is méltó. A francia és angol nyelven olvasható, remekül megírt információs szövegek az író és a festő hatásairól, gyökereiről is sokat elárulnak. Hiszen számos különféle mítosz, monda, középkori legenda hatott Tolkienre, de Howe-ra is, és ezeket témák szerint rendezték egybe. Több terem is van, ahol a leghosszabb falat foglalja el valamelyik festmény, de hatalmas, kivilágított vásznak is vannak. Sőt, az önmagukban is lenyűgöző festmények és rajzok mellett néhány odaillő tárgy is megjelenik, így pl. egy sárkány (alighanem Smaug) szobra, netán egy középkori lovag páncélja. Az egész kiállítást végtelenül ízlésesen rendezték be, és bátran rá lehet szánni két órát, mert nagyon hamar elveszíti az ember az időérzékét, és elmerül a képekben és leírásokban.

 

Továbbá több helyütt is találni tévét, melyen Howe-val készült interjúk peregnek, mind más, az adott terem témájához kapcsolódóan mesél, akár a munkamódszeréről, akár a hatásairól, vagy épp elsztorizgat a különféle filmek forgatásairól. Mindebből egy végtelenül szerény, kedves, érzékeny és introvertált ember képe rajzolódik ki előttünk, akit aztán nem nehéz belelátni az általa rajzolt-festett entekbe, vagy akár Gandalf ábrázolásába sem.

 

A kelta vidéknek számító Bretagne nyilván nem az az úti cél, ahova nagyon könnyen eljut az ember, s mivel sűrűn esik az eső, nem is kedvelik annyira a turisták. De annál inkább varázslatos hely, ahova nagyon is illik ez a kiállítás, melyet még január 28-ig lehet megtekinteni. Reménykedem, hogy azért eljut Magyarországra is!

 

A kiállítás honlapja

 

 

Nekünk írták a dalt! - A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai, 1957-től a rendszerváltozásig / Kiállítás a Zene Házában

Egy évvel azután, hogy megnyílt a Városligetben a Zene Háza, ez a különös, elvarázsolt hangulatú épület, 2023. január 22-én megnyitották első időszaki kiállításukat is. Mely kiállítás az egyik (ha nem A) legélvezetesebb, amin valaha jártam. S meggyőződésem, hogy azoknak is az lehet, akik még nem éltek az említett korban. Nekem „gyerekkorom lexebb dalai”-t idézi, szüleim 1 ill. 3 évesek voltak ’57-ben, úgyhogy számukra a lázadó ifjúkor is megjelenik itt, de a nálunk később érkezettek is jól fogják érezni magukat. Méghozzá azért, mert ez egy elképesztően kreatív ötletekkel teli, interaktív kiállítás.

Olyannyira, hogy két cikket is írtam róla.

A metal felől közelítő a Hammer honlapján olvasható.

Az általánosabb az ekultura.hu-n.

(De a fotók sem teljesen egyeznek a kettőben.)

 

Art deco Budapest. Plakátok, tárgyak, terek (1925–1938)

A Magyar Nemzeti Galéria a rendkívül alapos és remek Szinyei tárlat után újra magyar művészek alkotásait mutatja be időszaki kiállításán - ám ez valami teljesen más.

Elsőre nem is voltam igazán lelkes az Art deco plakátok kapcsán, ám az első terem végére magával ragadott a két világháború közötti korszak miliője. Remek kiállítás, érdemes megnézni!

Teljes cikkem róla ekulton.

Martin Parr: Strand az egész világ | Műcsarnok

Június 26-ig tekinthető meg a Műcsarnokban Martin Parr apánk kiállítása. Őt mindig is az ember érdekelte, és sosem a szép oldalát mutatta meg, mégis mélységes együttérzés van a képeiben. Már ha elég sokáig nézed...

Cikkem a kiállításról a FotóVideó oldalán.

 

Nicholas Nixon: A Brown nővérek – a Mai Manó Házban

Nicholas Nixon 1975 óta évi egyszer lefényképezi feleségét és annak három húgát, vagyis a Brown nővéreket. A Mai Manó Házban május végéig megtekinthető sorozat képein így végigkísérhetjük az idő múlását, s közben saját magunkkal is szembenézhetünk.

Teljes cikkem a FotóVideó honlapján.

Martin Parr: Only Human - kiállítás Londonban

Az emberi élet fonákságait, humorát a '80-as évek óta fényképező brit Martin Parr május 27-ig tartó kiállítása a londoni National Portrait Galleryben különleges élmény, aki teheti, nézze meg!

Itt írtam le, hogy miért.

Best of 2017

• Könyv

Tisza Kata: Akik nem sírnak rendesen

Kolozsi László: Apufa

Nina George: Levendulaszoba

Erlend Loe: Doppler hazatér

Molnár Krisztina Rita: Derűs hétköznapok - Kalendárium

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

Szöllősi Mátyás: Váltóáram

Philip Pullman: La Belle Sauvage

Eckhart Tolle: A most hatalma

Legjobban tetsző fotós könyvek:

Michael Freeman: Fotósszemmel

Vancsó Zoltán: Facebook – Az első évek 2010-2015

Könyvileg vegyes év volt ez, jó, de jó pár olyan könyv került fel a listámra, amiről nem én írtam a cikket. Klassz volt az is, hogy több íróval (Tisza Kata, Erlend Loe, Szöllősi Mátyás) interjúzhattam is, mind remek élmény volt. Ahogy az is, hogy dolgozhattam a Philip Pullman-féle Északi fény trilógia új kiadásán és a végre elkészült folytatás/előzményregényen. Mi több, életemben először lefordítottam egy könyvet is. Nem valami nagy cuccot, egy mesekönyvszerűséget, mely Tolkien életéről szól, de jó volt vele molyolni.

• Film

Szólít a szörny

A régi város

A vörös teknős

Vademberek hajszája

Coco

Idétlen időkig (végre megnéztem, és örök kedvenc lett belőle)

És két különlegesség:

Vakondok 4 – Végigjátszás

Zoltán képszínháza: Fakuló szezon - Vakáció és válság analógiája

Az a fura, hogy moziilag ezt az évet kevésbé éreztem erősnek, legalábbis kevesebbszer jutottam el moziba, és úgy tűnt, nem szól most annyi film hozzám. Mégis hosszabb listát írok azokról, amik emlékezetesek, amiket DVD-n is meg akarok venni, mint múlt évben.

• Kiállítás

Sebastião Salgado: Genesis, Műcsarnok

Zoltán képszínháza: Fakuló szezon, Lurdy-ház

Alex Webb: A fény szenvedése, Műcsarnok

Bruno Barbey: Passages, Fotografie Forum Frankfurt

Elliott Erwitt Magyarországon + Retrospektív, Mai Manó Ház ésCapa-központ

Sziget 25 - fesztiváltörténelem fényképeken, Capa-központ

Bizony, ebben az évben olyan sok különféle fotós kiállításon jártam, hogy van miért külön emlegetni őket. És ezek csak azok, amelyek a legjobban tetszettek (és a Kornissra még el sem jutottam).

• Koncert

Fates Warning / A New Tomorrow, A38

Nomad / Slogan, ShowBarlang

Dream Theater, Tüske csarnok

Mastodon / Ørdøg, Barba Negra Track

Chris Cornell emlékest, A38

Avatarium, Dürer kert

VoiVod / Perihelion, Dürer kert

East, Aréna

Aebsence, Kék Yuk

Sólstafir / Myrkur, A38

Mari Boine / Värttinä, MüPa 

Időrendi sorrend, bár nehéz lenne megmondani, melyik tetszett a legjobban. És nem is tudom, volt-e valaha olyan év, amikor elmondhattam, hogy az év végi 20-as albumlistám első négy helyezettjét is láthattam élőben. Döbbenet. És hogy amiket fel sem tettem a listára, azok is jók voltak. És mennyi koncertre el se jutottam!

• Dalok

Aebsence - Az Úristen egyszer...

Alone In The Moon - Recluse

Avatarium - The Starless Sleep

divideD - A Hundred Times

The Doomsday Kingdom - A Spoonful Of Darkness

Enslaved - Storm Son

Europe - Walk The Earth

Galactic Cowboys - Internal Masquerade

Ghost Toast - Last Man

Leprous - From the Flame

Mastodon - Steambreather

Mastodon - Blue Walsh

The Moon And The Nightspirit - Az első tündér megidézése

Moonspell - Todos Os Santos

Myrkur - Ulvinde

The Obsessed - Sacred

Perihelion - Romokon

Kari Rueslåtten - Chasing Rivers

Sólstafir - Silfur-Refur

Vain - Rolling With The Punches

...és némi bónusz hardcore arcoknak

Aebsence - Úgy szeretnék

Aebsence - Széles

Aebsence - Én kiáltottam

Enslaved - The River's Mouth

Galactic Cowboys - Zombies

Moonspell - In Tremor Dei

Sólstafir - Ísafold

2017 simán durvább év volt, mint 2016, amikor még azt hittük, hogy, pedig dehogy.

Azért ilyen kultúr értelemben frankó év volt szerintem, amint fentebb látható. Kivéve, hogy meghalt Chris Cornell és Warrel Dane. Nekik még nagyon nem kellett volna...
Ami még jó volt ebben az évben számomra: eljutottam pár napra Bergenbe, s azóta együttérzek a Monty Python-féle kék papagájjal: én is vágyok vissza a fjordokra. Megjártam a birminghami Photography Show-t (mivel kivételesen pont a London Book Fair után tartották), az is jó élmény volt. Persze rengeteget fotóztam is, bár a Flickr-en egy fia képemet nem válogatták be az Explore-ba. Úgy fest, a közízléstől távol járok, de az észlelhető művészi színvonal számomra még elérendő magasságokban van. Sebaj, az élmény a fontos. Továbbá ebben az évben írtam a FotóVideó magazinba jó pár cikket, főleg teszteket ilyen-olyan fotós cuccokról, de oda is készítettem néhány frankó interjút, amikre büszke vagyok. De ennek a történetnek valószínűleg el is jött a vége (bár még van pár bevállalt és megírandó cikk előttem), mert úgy vagyok vele, hogy a hobbimban nem akarok senkivel harcolni, arra ott van az élet többi része, nem? De gond egy szál se, jó, hogy részese lehettem annak a lapnak is.
És annak is nagyon örülök, hogy elindítottam a Hammer honlapján Az irodalom visszavág - Magyar írók és a rock/metal zene sorozatot, melyből 3 rész jelent meg '17-ben, és lesz még jó pár '18-ban.

És akkor kívánom, hogy 2018 végre igazán, tényleg jó év legyen mindannyiótoknak! Ragyogjatok, legyetek a mostban (Tolle nyomán), és ha sikerült, mutassátok meg nekem is, hogy kell :)

Vancsó Zoltán - könyv, interjú, slideshow

Vancsó Zoltánt jó ideje napjaink egyik legizgalmasabb, legegyedibb látásmódú fotósának tartom, és ebben az évben elég sokszor volt szerencsém a munkásságával foglalkozni.
Először is, írtam a legutóbbi fotóalbumáról, melynek Facebook – Az első évek 2010-2015 a címe.
Aztán készítettem vele egy meglehetősen őszinte és engem legalábbis felvillanyozó interjút, mely két részletben jelent meg, egyik fele az ekulton, másik fele a FotóVideó magazinban (utóbbiban nyomtatott formában is).
S bár sajnos ebben az évben egyetlen workshopjára vagy táborába se jutottam el (utóbbiban még sose jártam), viszont ott voltam a Lurdy moziban a Zoltán Képszínháza: Fakuló szezon - Vakáció és válság analógiája c. slideshow vetítés ősbemutatóján. 2017-ben kijutott nekem a remek és emlékezetes fotós kiállításokból (Salgado, Alex Webb, Elliott Erwitt, Sziget 25 (Benkő Imre egyik képén én is látható vagyok), Bruno Barbey Frankfurtban, Vivian Maier (bár ez a kiállítás pont nem volt annyira lenyűgöző)), de egyik sem adott ilyen sajátos élményt. Ez a slideshow vagy diaporáma vagy diavetítés ugyanis egyszerre volt kiállítás és mozi. Zoltán zseniálisan válogatta hozzá össze a képeket és zenéket, amelyek külön-külön is nagy élményt jelentettek volna, de így meg szinte sokkoló volt, jó értelemben.

Sebastião Salgado: Genesis – kiállítás a Műcsarnokban

Sebastião Salgado korunk egyik legfontosabb fotográfusa, mind művészi értelemben, mind pedig annak fontosságában, amit képein elénk tár. A Műcsarnokban tegnap este nyíló tárlaton legutóbbi projektjéből, a Genesisből láthatunk számos fotót – ez a sorozat a Föld azon részét mutatja be, amely a modern civilizációtól szinte érintetlenül, a teremtés avagy az őskor óta mit sem változva létezik.

Gyönyörű és felkavaró kiállítás, november 12-ig látogatható, menjen, ki látni mer! :) Teljes cikkem ekulton. 

Sárkányok mindig lesznek (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Sárkányok, elsősorban az irodalomban, az ókortól napjainkig. Ezt adja igen interaktív, érdekfeszítő, különleges és izgalmas formában a Petőfi Irodalmi Múzeum eme kiállítása, még november 6-ig.

Nekem nagyon tetszett, nagyon élveztem, és ezt bővebben az ekulton fejtém ki vala.

Két fotós kiállítás: Szabad szemmel / Hemző Károly és Legendás fotók / Steve McCurry

Szubjektív összehasonlítás következik két fotókiállításról, olyasvalaki tollából, aki nem szakértője a fotográfia történetének. Csak a miheztartás végett mondom. Ahogy azt is, hogy nem szerencsés ezeket összehasonlítani, mert két nagyon más világról van szó.

Hemző Károly (1928-2012) egyike a legismertebb és legközkedveltebb magyar fotósoknak. Számos ikonikus fényképet készített, de nagyon sokan ismerhetik a nevét a feleségével, Lajos Marival készült 33/66/99 ilyen-olyan étel szakácskönyv sorozatból is, melynek legalább egy kötete tíz magyar háztartásból nyolcban biztosan megtalálható. Én mondjuk pont nem tudtam, hogy azokat is ő fotózta, és a kiállítás végén derült csak ki, de élmény volt látni, hogy még ebbe a számára nyilván unalmas, alkalmazott fotográfiába is belevitt némi játékosságot és művésziséget. De a magyar fotográfia története szempontjából sokkal fontosabbak a sport-, lovas- és (legfőképp) szociofotói.

Steve McCurry 1950-ben született, Amerikában. Az „Afgán lány” című képét jószerével mindenki ismeri. A National Geographic 1985. júniusi számának borítóján megjelent, Afganisztán szovjet megszállása idején készült portrén kívül is készített rengeteg lenyűgöző fotót, és később is bátran vásárra vitte a bőrét egy-egy jó képért, de békésebb helyeken és időkben is rendre megtalálta azt, amit érdemes, sőt meg kell örökíteni. Nem lehet tehát azt mondani, hogy egyetlen „slágere” volt, és a kiállítást látva nem is kérdéses, hogy okkal ő a világ egyik legismertebb élő fotósa.

Az eredeti tervek szerint március közepéig látogatható, ám május 22-ig meghosszabbított, „Szabad szemmel” című Hemző kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezték meg. McCurry képei sem kevésbé patinás helyen láthatók: azokért a Műcsarnokba kell elzarándokolni. Mindkettőt érdemes megnézni. Sőt, meg kell.

Hemző esetében bizonyos kor fölött a legtöbb magyar emberben erősen működni fog a nosztalgia. A karrierjét sportfotósként kezdő, s már annak is zseniálisnak bizonyuló Hemző bizony dolgozott a kommunista rezsimnek: azt várták tőle, hogy lefényképezze, mint virágzik az ország, s milyen boldogok az elvtársak. És az efféle képeiben nincs is hiba: idilli, egyben torokszorító látvány mind. Hanem az ifjú fotós volt annyira bátor, hogy lefényképezze azt is, amit a felsőbb hatalmak nem szerettek volna a világ elé tárni. Már a sportfényképein is nyilvánvaló, hogy mindig az embert, az emberit igyekezett megragadni (s így fotózta le többek között az apósomat is bringázás közben), a kommunista érában, titokban készült szociofotói pedig megrázóak és elképesztően mélyrehatóak. Viszont még azokban is meg-megcsillan Hemző humora – mert hát az ő esetében nagyon is igazoltnak látom azt a tézist, hogy a fényképen nem annak tárgya látszik, hanem a fotós viszonya a fénykép tárgyához.

Érdemes mindehhez hozzátenni, amit a kiállítás szövege is kiemel, hogy Hemzőnek nem állt rendelkezésére a mai digitális technika, a régi jó filmes gépekkel magának a fotósnak kellett csodát tennie, és elkapni a megfelelő pillanatot. Túl sok utómunkára, pláne sorozatlövésre nem volt lehetőség. A kiállításon a fotók mellett rengeteg extra infót olvashatunk, és számos korabeli tárgy (mint például Papp Laci bokszkesztyűje), plakát is látható, sőt, Hemző csodás fotómasinái is. Megannyi „olyasmi” van a képeken és a vitrinekben, amik számomra a gyerekkort, a szüleim és nagyszüleim számára meg az életük jó részét is jelentik. Mondom, erős a nosztalgia faktor, de a lényeget a képek adják, melyek egy rendkívül jó szemű, nyitott és kivételes fotós művei.

Ez a leírás persze igaz McCurryre is, mégis egészen más élmény az ő kiállítása. A nosztalgia ott nyilván kevéssé kapcsol be, hiszen a képein alapvetően nem magunkat látjuk viszont, hacsak nem annyiban, hogy megmutatja, mindenütt, ahol csak járt (legfőképp ázsiai országokban), ugyanolyan emberek élnek, mint mi, legfeljebb a bőrük színe és a kultúrájuk különbözik.

Csak míg Hemző rengeteget fotózott fekete-fehér filmre (előbb, mert nem volt más, utóbb, ha azt találta megfelelőnek), McCurry minden képe harsány, telített színekkel van tele. A színek ünnepe, orgiája ez a kiállítás, szinte a valóságosnál is szebb, élénkebb árnyalatok sorjáznak a tibeti, afgán, indiai és egyéb helyeken, illetve emberekről készült fotókon. Le sem tagadhatná, hogy a National Geographic-nak dolgozik, amint az magukon a képeken, azok témáján, komponálásán is látszik. Bár több háborúban is fotózott, és a 2001. szeptember 11-i terrortámadás idején is pont ott volt, ahol lennie kellett, alapvetően azt érzem a képein, hogy a nagy képes magazinnak készültek. Ahogy egy barátom mondta, „esztétikussá teszi a nyomort”.

Vegyük az „Afgán lány”-t: csodaszép zöld szempár, melyen látszik, hogy túl sok olyat látott, amilyet egyetlen embernek sem lenne szabad átélnie. Szakadt ruha, mely mégis olyan káprázatos színben virít, hogy egyes díszmadarak elsárgulnak az irigységtől. Megrázó és szép egyszerre, de mégsem olyasmi, ami kitérítené a hitéből a NatGeo előfizetőit. Természetesen nem lehet mindenki Salgado (ld. A Föld sója című film), aki a földi pokol legmélyebb bugyrait fotózta, és bele is betegedett, és aki aztán szülőföldje ősvadonjának újratelepítésével tért vissza az élők közé. Biztos vagyok benne, hogy McCurry fotói így is sokat tettek azért, hogy egynémely problémák megoldódjanak. De amikor azt látom a kisteremben vetített dokumentumfilmen, hogy egy másik, szintén gyönyörű, és szintén látnivalóan nyomorban született fénykép úgy készül, hogy McCurry beletolja a gépét az alany arcába, és közben a kisegítői tartják az ernyőt meg filmezik őt, meg arról beszél, hogy szeret úgy fotózni, hogy kilép a hotel ajtaján, és elmegy nézelődni, mert a téma majd úgyis szembejön… szóval ezek, ha nem is kiábrándító dolgok, de segítenek mindezt a helyén kezelni.

Nyilván amikor háborús övezetben fotózott, az éles volt és életveszélyes, de nagyon sok képén érzem azt, hogy olyan, mint a Schindler listája című filmben a piros ruhás lányka: nagyon hatásos, de egyben hatásvadász is. És mintha mindig az ilyeneket keresné, és meg is találja, ami egyfelől a zsenialitását is jelzi, másfelől viszont azt, hogy van, ami már nem fér bele a NatGeóba. Egy halom kép valójában arra szolgál, hogy felkeltse az olvasóban a vágyat, hogy maga is oda utazzon, ahol a kép készült. És ezzel nincs semmi baj, amit csak megörökít, mind érdemes is rá. De nem mutat annyit a valóságból, mint Salgado vagy akár Hemző. "Cserébe" zseniálisan találja meg a szépet, az érdekeset, azt, amit szemnek is, léleknek is jó látni. Megkapó pillanatok, beszédes tekintetek, egyetlen képbe sűrített egész életutak sorjáznak a képein, nem is vitatom, hogy megérdemelten napjaink egyik legsikeresebb fotósa.

A kiállítással valójában az az igazi bajom, hogy igazából nagyon kevés fotót láthatunk, minimális infóval ellátva, elég szerencsétlen elrendezésben (két teremben és sötét átjárókban, néha rendesen megnézhetetlenre nagyítva). A dokumentumfilm egy külön kialakított kis teremben nézhető meg, ami csak félig van lesötétítve, így nem látszik jól. De mindenképp érdemes megnézni így is ezt a talán 15 perces anyagot, melyből az is kiderül, hogy McCurry remekül meg tudja találni a hangot az általa fotózott emberekkel. Valóban olyan régi vágású, jó fej fazonnak néz ki, és mond érdekeseket meg hasznosakat.

Ami jól is jön, mert a képekhez a címükön, készítésük helyén és évén kívül semmi információt nem tettek. Lehet mondani, hogy az igazán jó fénykép önmagában is megállja a helyét, de ez az érvelés már nyomban az „Afgán lány” esetében elvérzik, akármilyen szépséges portré is az. Múlt nyáron a Capa kiállítást is a képek mellé írt plusz info segítségével tudtam igazán értelmezni, a Hemző kiállításhoz is rengeteget ad az írott anyag, a múlt év tavaszi, „Fényképezte Zsigmond Vilmos” kiállítás egy része meg csak amiatt működött. Szóval a McCurry: Legendás fotók kiállítás sok szempontból csalódás volt. De csak mint rendezvény, mert maguk a fotók valóban káprázatosak.

(Mindkét fotót én készítettem.)

Az indológus indián – Baktay Ervin emlékezete (Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum)

Baktay Ervin (1890. június 24. - 1963. május 7.) nevével alighanem gyerekkoromban találkoztam először, indiános könyveket is fordított ugyanis (pl. Szürke Bagoly: Két kicsi hód), de igazán akkor jegyeztem meg, amikor elkezdett érdekelni a távol-keleti kultúra. Aki Indiával, netán Nepállal, Tibettel foglalkozik, vagy jógával, esetleg asztrológiával, az egy ponton túl mindenképpen kezébe fogja venni valamelyik művét. Életműve puszta lista formájában, életútja dióhéjba foglalva is impozáns és elismerésre méltó. De hogy mekkora fazon volt, azt eddig nem tudtam. Viszont a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum november 1-ig megtekinthető kiállításából ez is kiderült.

Nagyon tetszett nekem, olyannyira, hogy jó hosszan írtam róla ekultra.