Szubjektív
összehasonlítás következik két fotókiállításról, olyasvalaki tollából, aki nem
szakértője a fotográfia történetének. Csak a miheztartás végett mondom. Ahogy
azt is, hogy nem szerencsés ezeket összehasonlítani, mert két nagyon más
világról van szó.

Steve McCurry 1950-ben született, Amerikában. Az „Afgán lány” című
képét jószerével mindenki ismeri. A National Geographic 1985. júniusi számának
borítóján megjelent, Afganisztán szovjet megszállása idején készült portrén
kívül is készített rengeteg lenyűgöző fotót, és később is bátran vásárra vitte
a bőrét egy-egy jó képért, de békésebb helyeken és időkben is rendre megtalálta
azt, amit érdemes, sőt meg kell örökíteni. Nem lehet tehát azt mondani, hogy
egyetlen „slágere” volt, és a kiállítást látva nem is kérdéses, hogy okkal ő a
világ egyik legismertebb élő fotósa.
Az eredeti tervek
szerint március közepéig látogatható, ám május 22-ig meghosszabbított, „Szabad
szemmel” című Hemző kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezték meg.
McCurry képei sem kevésbé patinás helyen láthatók: azokért a Műcsarnokba kell
elzarándokolni. Mindkettőt érdemes megnézni. Sőt, meg kell.
Hemző esetében bizonyos
kor fölött a legtöbb magyar emberben erősen működni fog a nosztalgia. A
karrierjét sportfotósként kezdő, s már annak is zseniálisnak bizonyuló Hemző
bizony dolgozott a kommunista rezsimnek: azt várták tőle, hogy lefényképezze,
mint virágzik az ország, s milyen boldogok az elvtársak. És az efféle képeiben
nincs is hiba: idilli, egyben torokszorító látvány mind. Hanem az ifjú fotós
volt annyira bátor, hogy lefényképezze azt is, amit a felsőbb hatalmak nem
szerettek volna a világ elé tárni. Már a sportfényképein is nyilvánvaló, hogy mindig
az embert, az emberit igyekezett megragadni (s így fotózta le többek között az
apósomat is bringázás közben), a kommunista érában, titokban készült
szociofotói pedig megrázóak és elképesztően mélyrehatóak. Viszont még azokban
is meg-megcsillan Hemző humora – mert hát az ő esetében nagyon is igazoltnak
látom azt a tézist, hogy a fényképen nem annak tárgya látszik, hanem a fotós
viszonya a fénykép tárgyához.
Érdemes mindehhez
hozzátenni, amit a kiállítás szövege is kiemel, hogy Hemzőnek nem állt rendelkezésére
a mai digitális technika, a régi jó filmes gépekkel magának a fotósnak kellett
csodát tennie, és elkapni a megfelelő pillanatot. Túl sok utómunkára, pláne
sorozatlövésre nem volt lehetőség. A kiállításon a fotók mellett rengeteg extra
infót olvashatunk, és számos korabeli tárgy (mint például Papp Laci bokszkesztyűje),
plakát is látható, sőt, Hemző csodás fotómasinái is. Megannyi „olyasmi” van a
képeken és a vitrinekben, amik számomra a gyerekkort, a szüleim és nagyszüleim
számára meg az életük jó részét is jelentik. Mondom, erős a nosztalgia faktor,
de a lényeget a képek adják, melyek egy rendkívül jó szemű, nyitott és
kivételes fotós művei.
Ez a leírás persze igaz
McCurryre is, mégis egészen más élmény az ő kiállítása. A nosztalgia ott
nyilván kevéssé kapcsol be, hiszen a képein alapvetően nem magunkat látjuk
viszont, hacsak nem annyiban, hogy megmutatja, mindenütt, ahol csak járt
(legfőképp ázsiai országokban), ugyanolyan emberek élnek, mint mi, legfeljebb a
bőrük színe és a kultúrájuk különbözik.
Csak míg Hemző
rengeteget fotózott fekete-fehér filmre (előbb, mert nem volt más, utóbb, ha
azt találta megfelelőnek), McCurry minden képe harsány, telített színekkel van
tele. A színek ünnepe, orgiája ez a kiállítás, szinte a valóságosnál is szebb,
élénkebb árnyalatok sorjáznak a tibeti, afgán, indiai és egyéb helyeken, illetve
emberekről készült fotókon. Le sem tagadhatná, hogy a National Geographic-nak
dolgozik, amint az magukon a képeken, azok témáján, komponálásán is látszik.
Bár több háborúban is fotózott, és a 2001. szeptember 11-i terrortámadás idején
is pont ott volt, ahol lennie kellett, alapvetően azt érzem a képein, hogy a
nagy képes magazinnak készültek. Ahogy egy barátom mondta, „esztétikussá teszi
a nyomort”.

Nyilván amikor háborús
övezetben fotózott, az éles volt és életveszélyes, de nagyon sok képén érzem
azt, hogy olyan, mint a Schindler listája
című filmben a piros ruhás lányka: nagyon hatásos, de egyben hatásvadász is. És
mintha mindig az ilyeneket keresné, és meg is találja, ami egyfelől a
zsenialitását is jelzi, másfelől viszont azt, hogy van, ami már nem fér bele a
NatGeóba. Egy halom kép valójában arra szolgál, hogy felkeltse az olvasóban a
vágyat, hogy maga is oda utazzon, ahol a kép készült. És ezzel nincs semmi baj,
amit csak megörökít, mind érdemes is rá. De nem mutat annyit a valóságból, mint
Salgado vagy akár Hemző. "Cserébe" zseniálisan találja meg a szépet,
az érdekeset, azt, amit szemnek is, léleknek is jó látni. Megkapó pillanatok,
beszédes tekintetek, egyetlen képbe sűrített egész életutak sorjáznak a képein,
nem is vitatom, hogy megérdemelten napjaink egyik legsikeresebb fotósa.
A kiállítással valójában
az az igazi bajom, hogy igazából nagyon kevés fotót láthatunk, minimális
infóval ellátva, elég szerencsétlen elrendezésben (két teremben és sötét
átjárókban, néha rendesen megnézhetetlenre nagyítva). A dokumentumfilm egy
külön kialakított kis teremben nézhető meg, ami csak félig van lesötétítve, így
nem látszik jól. De mindenképp érdemes megnézni így is ezt a talán 15 perces anyagot,
melyből az is kiderül, hogy McCurry remekül meg tudja találni a hangot az
általa fotózott emberekkel. Valóban olyan régi vágású, jó fej fazonnak néz ki,
és mond érdekeseket meg hasznosakat.
Ami jól is jön, mert a
képekhez a címükön, készítésük helyén és évén kívül semmi információt nem
tettek. Lehet mondani, hogy az igazán jó fénykép önmagában is megállja a
helyét, de ez az érvelés már nyomban az „Afgán lány” esetében elvérzik,
akármilyen szépséges portré is az. Múlt nyáron a Capa kiállítást is a képek
mellé írt plusz info segítségével tudtam igazán értelmezni, a Hemző
kiállításhoz is rengeteget ad az írott anyag, a múlt év tavaszi, „Fényképezte
Zsigmond Vilmos” kiállítás egy része meg csak amiatt működött. Szóval a
McCurry: Legendás fotók kiállítás sok szempontból csalódás volt. De csak mint
rendezvény, mert maguk a fotók valóban káprázatosak.
(Mindkét fotót én készítettem.)