Két fotós kiállítás: Szabad szemmel / Hemző Károly és Legendás fotók / Steve McCurry

Szubjektív összehasonlítás következik két fotókiállításról, olyasvalaki tollából, aki nem szakértője a fotográfia történetének. Csak a miheztartás végett mondom. Ahogy azt is, hogy nem szerencsés ezeket összehasonlítani, mert két nagyon más világról van szó.

Hemző Károly (1928-2012) egyike a legismertebb és legközkedveltebb magyar fotósoknak. Számos ikonikus fényképet készített, de nagyon sokan ismerhetik a nevét a feleségével, Lajos Marival készült 33/66/99 ilyen-olyan étel szakácskönyv sorozatból is, melynek legalább egy kötete tíz magyar háztartásból nyolcban biztosan megtalálható. Én mondjuk pont nem tudtam, hogy azokat is ő fotózta, és a kiállítás végén derült csak ki, de élmény volt látni, hogy még ebbe a számára nyilván unalmas, alkalmazott fotográfiába is belevitt némi játékosságot és művésziséget. De a magyar fotográfia története szempontjából sokkal fontosabbak a sport-, lovas- és (legfőképp) szociofotói.

Steve McCurry 1950-ben született, Amerikában. Az „Afgán lány” című képét jószerével mindenki ismeri. A National Geographic 1985. júniusi számának borítóján megjelent, Afganisztán szovjet megszállása idején készült portrén kívül is készített rengeteg lenyűgöző fotót, és később is bátran vásárra vitte a bőrét egy-egy jó képért, de békésebb helyeken és időkben is rendre megtalálta azt, amit érdemes, sőt meg kell örökíteni. Nem lehet tehát azt mondani, hogy egyetlen „slágere” volt, és a kiállítást látva nem is kérdéses, hogy okkal ő a világ egyik legismertebb élő fotósa.

Az eredeti tervek szerint március közepéig látogatható, ám május 22-ig meghosszabbított, „Szabad szemmel” című Hemző kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezték meg. McCurry képei sem kevésbé patinás helyen láthatók: azokért a Műcsarnokba kell elzarándokolni. Mindkettőt érdemes megnézni. Sőt, meg kell.

Hemző esetében bizonyos kor fölött a legtöbb magyar emberben erősen működni fog a nosztalgia. A karrierjét sportfotósként kezdő, s már annak is zseniálisnak bizonyuló Hemző bizony dolgozott a kommunista rezsimnek: azt várták tőle, hogy lefényképezze, mint virágzik az ország, s milyen boldogok az elvtársak. És az efféle képeiben nincs is hiba: idilli, egyben torokszorító látvány mind. Hanem az ifjú fotós volt annyira bátor, hogy lefényképezze azt is, amit a felsőbb hatalmak nem szerettek volna a világ elé tárni. Már a sportfényképein is nyilvánvaló, hogy mindig az embert, az emberit igyekezett megragadni (s így fotózta le többek között az apósomat is bringázás közben), a kommunista érában, titokban készült szociofotói pedig megrázóak és elképesztően mélyrehatóak. Viszont még azokban is meg-megcsillan Hemző humora – mert hát az ő esetében nagyon is igazoltnak látom azt a tézist, hogy a fényképen nem annak tárgya látszik, hanem a fotós viszonya a fénykép tárgyához.

Érdemes mindehhez hozzátenni, amit a kiállítás szövege is kiemel, hogy Hemzőnek nem állt rendelkezésére a mai digitális technika, a régi jó filmes gépekkel magának a fotósnak kellett csodát tennie, és elkapni a megfelelő pillanatot. Túl sok utómunkára, pláne sorozatlövésre nem volt lehetőség. A kiállításon a fotók mellett rengeteg extra infót olvashatunk, és számos korabeli tárgy (mint például Papp Laci bokszkesztyűje), plakát is látható, sőt, Hemző csodás fotómasinái is. Megannyi „olyasmi” van a képeken és a vitrinekben, amik számomra a gyerekkort, a szüleim és nagyszüleim számára meg az életük jó részét is jelentik. Mondom, erős a nosztalgia faktor, de a lényeget a képek adják, melyek egy rendkívül jó szemű, nyitott és kivételes fotós művei.

Ez a leírás persze igaz McCurryre is, mégis egészen más élmény az ő kiállítása. A nosztalgia ott nyilván kevéssé kapcsol be, hiszen a képein alapvetően nem magunkat látjuk viszont, hacsak nem annyiban, hogy megmutatja, mindenütt, ahol csak járt (legfőképp ázsiai országokban), ugyanolyan emberek élnek, mint mi, legfeljebb a bőrük színe és a kultúrájuk különbözik.

Csak míg Hemző rengeteget fotózott fekete-fehér filmre (előbb, mert nem volt más, utóbb, ha azt találta megfelelőnek), McCurry minden képe harsány, telített színekkel van tele. A színek ünnepe, orgiája ez a kiállítás, szinte a valóságosnál is szebb, élénkebb árnyalatok sorjáznak a tibeti, afgán, indiai és egyéb helyeken, illetve emberekről készült fotókon. Le sem tagadhatná, hogy a National Geographic-nak dolgozik, amint az magukon a képeken, azok témáján, komponálásán is látszik. Bár több háborúban is fotózott, és a 2001. szeptember 11-i terrortámadás idején is pont ott volt, ahol lennie kellett, alapvetően azt érzem a képein, hogy a nagy képes magazinnak készültek. Ahogy egy barátom mondta, „esztétikussá teszi a nyomort”.

Vegyük az „Afgán lány”-t: csodaszép zöld szempár, melyen látszik, hogy túl sok olyat látott, amilyet egyetlen embernek sem lenne szabad átélnie. Szakadt ruha, mely mégis olyan káprázatos színben virít, hogy egyes díszmadarak elsárgulnak az irigységtől. Megrázó és szép egyszerre, de mégsem olyasmi, ami kitérítené a hitéből a NatGeo előfizetőit. Természetesen nem lehet mindenki Salgado (ld. A Föld sója című film), aki a földi pokol legmélyebb bugyrait fotózta, és bele is betegedett, és aki aztán szülőföldje ősvadonjának újratelepítésével tért vissza az élők közé. Biztos vagyok benne, hogy McCurry fotói így is sokat tettek azért, hogy egynémely problémák megoldódjanak. De amikor azt látom a kisteremben vetített dokumentumfilmen, hogy egy másik, szintén gyönyörű, és szintén látnivalóan nyomorban született fénykép úgy készül, hogy McCurry beletolja a gépét az alany arcába, és közben a kisegítői tartják az ernyőt meg filmezik őt, meg arról beszél, hogy szeret úgy fotózni, hogy kilép a hotel ajtaján, és elmegy nézelődni, mert a téma majd úgyis szembejön… szóval ezek, ha nem is kiábrándító dolgok, de segítenek mindezt a helyén kezelni.

Nyilván amikor háborús övezetben fotózott, az éles volt és életveszélyes, de nagyon sok képén érzem azt, hogy olyan, mint a Schindler listája című filmben a piros ruhás lányka: nagyon hatásos, de egyben hatásvadász is. És mintha mindig az ilyeneket keresné, és meg is találja, ami egyfelől a zsenialitását is jelzi, másfelől viszont azt, hogy van, ami már nem fér bele a NatGeóba. Egy halom kép valójában arra szolgál, hogy felkeltse az olvasóban a vágyat, hogy maga is oda utazzon, ahol a kép készült. És ezzel nincs semmi baj, amit csak megörökít, mind érdemes is rá. De nem mutat annyit a valóságból, mint Salgado vagy akár Hemző. "Cserébe" zseniálisan találja meg a szépet, az érdekeset, azt, amit szemnek is, léleknek is jó látni. Megkapó pillanatok, beszédes tekintetek, egyetlen képbe sűrített egész életutak sorjáznak a képein, nem is vitatom, hogy megérdemelten napjaink egyik legsikeresebb fotósa.

A kiállítással valójában az az igazi bajom, hogy igazából nagyon kevés fotót láthatunk, minimális infóval ellátva, elég szerencsétlen elrendezésben (két teremben és sötét átjárókban, néha rendesen megnézhetetlenre nagyítva). A dokumentumfilm egy külön kialakított kis teremben nézhető meg, ami csak félig van lesötétítve, így nem látszik jól. De mindenképp érdemes megnézni így is ezt a talán 15 perces anyagot, melyből az is kiderül, hogy McCurry remekül meg tudja találni a hangot az általa fotózott emberekkel. Valóban olyan régi vágású, jó fej fazonnak néz ki, és mond érdekeseket meg hasznosakat.

Ami jól is jön, mert a képekhez a címükön, készítésük helyén és évén kívül semmi információt nem tettek. Lehet mondani, hogy az igazán jó fénykép önmagában is megállja a helyét, de ez az érvelés már nyomban az „Afgán lány” esetében elvérzik, akármilyen szépséges portré is az. Múlt nyáron a Capa kiállítást is a képek mellé írt plusz info segítségével tudtam igazán értelmezni, a Hemző kiállításhoz is rengeteget ad az írott anyag, a múlt év tavaszi, „Fényképezte Zsigmond Vilmos” kiállítás egy része meg csak amiatt működött. Szóval a McCurry: Legendás fotók kiállítás sok szempontból csalódás volt. De csak mint rendezvény, mert maguk a fotók valóban káprázatosak.

(Mindkét fotót én készítettem.)