Interjú David T. Angelus íróval

David T. Angelus első regénye, A máshol a Könyvhétre jelent meg. A természetfeletti horror és pszicho-thriller elemeket szépirodalmi mélységű jellemábrázolással vegyítő könyvről kérdeztem a szerzőt.

Az interjú az ekulton olvasható. 

Robert Isaacs: Állatnak lenni nehéz

Robert Isaacs amerikai író első regényének férfi főszereplője, a New Yorkban élő, 28 éves, irodista Henry egy nap azt veszi észre, hogy érti az állatok beszédét. És sok állat igen csúnyán beszél... Van itt humor, izgalom, romantika, jól elhelyezett életbölcsesség, meg egy imádnivaló spicc (persze a spicc az mind imádnivaló).

Teljes cikkem a könyvről ekulton. 

Szabó Imola Julianna: Heg

Az emberi élet egyik legnehezebb eseményéről szól ez a könyv, olyanról, amit nem tapasztal meg mindenki. És kis híján leírtam, hogy türelemre tanít, elfogadásra, megértésre, és így tovább, csak akkor azt hinné a z olvasó, hogy Imola könyve erőltetett, holott épp az a legfőbb ereje, hogy annyira természetes és őszinte. Tanít, segít, hogyne, végül is. De leginkább végigvezet egy nagyon nehéz úton. Azt is, aki átéli, és azt is, akinek valakije éli át. A többieknek pedig azért jó, mert nekik csupán elfogadást, megértést mutat, nekik nem kell megtapasztalniuk.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Lezsák Levente: A tizenharmadik garabonc

Lezsák Levente első meseregénye 2008-ban jelent meg, és nem igazán számítottam már rá, hogy lesz folytatása, de végül csak lett. Hosszabb, fergetegesebb, még több szereplővel, csavarral és poénnal. Módfelett jól szórakoztam rajta.

Ekulton fejtem ki ezt bővebben. 

Black Sabbath: Master of Reality - 55 éves jubileum

Mint időközben kiderült, ez az album valójában 1971. július 21-én jelent meg, de becsapott az angol nyelvű Wikipedia, hát maradunk ennél. A cikket múlt évben, Ozzy halála után írtam.

 

 

Az első két Sabbath album is klasszikus, de a Master… volt az első, ami csaknem 100%-ban metal volt. Ehhez hozzájárult, hogy Tony Iommi gitáros és Geezer Butler basszusgitáros másfél hanggal lejjebb hangolta a hangszerét.

A lemezt előbbi köhögése indítja, s a Sweet Leaf, mely szerelmes levél a, hm, fűszálakhoz… A dal nyilván nem annyira a kannabisz orvosi felhasználásáról szól, szegény Iommit is hogy megköhögtette ugye, ám az a kövér spangli aztán a stoner rock alapnótáját hozta ki belőlük. Meg egyáltalán, egy örökzöld dalt, melyben egy ponton vad, trappolósabb, csaknem a Motörheadet megelőlegező tempó is felbukkan, sőt, Bill Ward tol némi dobszólót is.

Az After Forever zeneileg kissé a kortárs Led Zeppelinnel rokon, blues-osabb alapú cucc, s a halálról szól. Szövege alapos pofont jelenthetett a bandát lesátánistázóknak, minthogy egyértelműen Isten léte és jósága mellett foglal állást. Geezer, a szöveg szerzője katolikus nevelésben részesült, s úgy tűnik, nem csak a vallás sötét oldalát tapasztalta meg közben.

A középkorias hangulatú, fél perces Embryo vezet át minden idők egyik legnagyobb Sabbath nótájába, a Children Of The Grave-be. Alighanem ezt a dalukat hallottam a legtöbbször élőben, köszönhetően a magyar Mood zenekarnak is, hiszen ők is gyakran játszották, de a budapesti Sabbath bulikon is rendre előkerült. Akkora zakatolás, olyan baljós gitárdallam van benne, hogy ez itt Maga A Metal. Ozzy a háború ellen énekel, sorai sajnos ma épp úgy érvényesek, mint ’71-ben. Plusz olyan basszuscsattogás megy a dalban, hogy gyanús, hogy Steve Harris innen tanult.

Az Orchid másfél perces, akusztikus gitáros finomság, majd újabb jelentős riff érkezik a Lord Of This World-ben. A cím a Sátánra utal, aki hasonlóan nyilatkozik az emberekről, mint közel két évtizeddel később a Sandman képregényben Lucifer Hajnalcsillag: maguknak csinálják a bajt.

A Solitude, bár doom vonalon alap a magány, a szerelmi szakítást követő depresszióról szól, de a maga korában sem számított elcsépeltnek, ahogy ezt megközelítette. Már csak azért sem, mert a folkos dallamokhoz Iommi némi fuvola és zongora részt is tett, Ozzy visszhangos éneke meg élete egyik legjobb teljesítménye.

Az albumot újabb monolit zárja, az Into The Void, enyhén hippis szöveggel (csupán két évvel voltunk Woodstock után!), de a világvégét előrevetítve, ehhez illőn masszív, súlyos riffel. S mégis van valami mágikus a nótában, hogy bekúszik a bőröd alá is, nem csak a füledbe-fejedbe.

Az első hat Sabbath album (plusz a Ronnie James Dio-val készült Heaven and Hell) alapvető metal anyag. Mindenkire hatottak, szinte semmit nem találni a metal történetében, amit ne lehetne ezekre visszavezetni. De az sem mellékes, hogy máig élvezetes, izgalmas hallgatnivaló mind. A 35 perc sincs Master of Reality színtiszta, tömény és kreatív lemez, minden pillanata zseniális.

 

 

 

 

Fekete Zaj: Green Carnation és mások, Sástó, 2026.08.01.

Közel 23 év után újra látni a norvég Green Carnationt, már ez önmagában csodának tekinthető, de csomó más jóban is részem volt a Fekete Zajon a Mátrában.

Az Underworld honlapján a cikkem, annak a végén link sok további fotóhoz.

 

 

Nevermore / Wolf, Barba Negra, 2026.07.30.

A kb. másfél évtizedes kihagyás után, s persze a 2017-ben elhunyt Warrel Dane énekes nélkül újra elindult Nevermore-t láthattuk a Barbában, valamint a svéd Wolf-ot. Utóbbiról Smitya barátom írt a lentebbi linken, az Underworld honlapján olvasható cikkben, míg a Nevermore kapcsán én bocsátkoztam hosszas eszmefuttatásokba, melyeknek a lényege végül is annyi, hogy a zene megrendítő módon hat még most is.

Katt tehát ide.

(Fotógaléria majd ha odaértem...)

 

 

Moonspell: Irreligious – 30 éves jubileum

30 éve jelent meg a portugál Moonspell második, s máig legfontosabb albuma, a gothic/death/doom metal egyik gyöngyszeme. Azonnal magával ragadott, és most is ugyanúgy hat. Az alábbi cikket viszont 2012-ben írtam róla.

 

 

A portugál Moonspell black, death és thrash vonalról indult, de már '95-ös, Wolfheart című debütalbumukon is világos volt, hogy szívesen merítenek a gothic/dark vonalról, és saját hazájuk népzenéjéből is. Ám az Irreligious még a Wolfheart rajongóit is megdöbbentette, hiszen, bár a metal maradt, a szélsőségesebb irányzatoknak nyomát sem lelni rajta, Fernando Ribeiro is színesebben énekelt, a hörgés háttérbe szorult. Mégis sokan vagyunk, akik máig ezt tartják a Moonspell csúcsteljesítményének.

'96-ban a gothic/death/doom metal már jól menő irányzat volt, a legnagyobb alapbandák (Paradise Lost, My Dying Bride, Tiamat, Anathema, Type O, stb.) már megalkották azokat a kolosszális albumokat, amelyeket ma már alapműként, klasszikusként emlegetünk, és ebbe a sorba tökéletesen illett az Irreligious. Ugyanekkor kezdett annyi embert és új zenekart vonzani a stílus, hogy a divattá válással járó, jobbára elkerülhetetlen felhígulás és kiüresedés is beinduljon.

Az Irreligious tehát a legjobbkor érkezett, a rajongók éhesek voltak az új hangokra, és még senki nem csömörlött meg a setét bandák áradatától. És a Moonspellnek megvolt a maga saját hangja. Dél-Európa kapcsán sztereotípia a szenvedélyesség, de kevés olyan zenekar van, amelyiknél ez hitelesen, nem túljátszva jelenik meg. Az Irreligious szinte izzik, annyi szenvedély van benne, de nem csak az. Fernando filozófiai tanulmányait hagyta félbe a csapat kedvéért, így nem csak karizmatikus frontember, de a szövegeire is érdemes odafigyelni.

Rögtön a King Diamond-i ill. horrorfilmzenés hangulatú intro után érkezik minden idők tán legnagyobb Moonspell slágere, a 3 perc sincs Opium, melynek végén az egyik legjelentősebb portugál költő, az ópium-használó Fernando Pessoa költeményéből idéznek, eredeti nyelven. Hihetetlen sodrása, ereje van a dalnak, amúgy meg két dark alapbanda, a The Sisters Of Mercy és a The Fields Of The Nephilim hatása érződik rajta – ahogy végül is az egész albumon.

A következő Awake! amolyan filmzene-Neph-Tiamat keverék, míg a For A Taste Of Eternity a sötét romantika és a döngölős metal kevercse. De ha már dark romantika, abból az öngyilkos szerelmesekről szóló Ruin and Misery a csúcs. A vámpír vonalas, színpadias A Poisoned Gift is remek, s még a szinte csak átvezető Subversion is rendben van, mivel hozzátesz az album átható, mindent elmosó atmoszférájához. Aztán jön egy újabb örök sláger, a női énekkel, szinte techno-s ritmussal operáló, erotikus és beteg (röviden: kő Sisters Of Mercy-s) Raven Claws, majd az egyszerre filozófikus, teátrális és félelmetes Mephisto, a Patrick Süskind zseniális regényén, A parfüm-ön alapuló, némi orgona szerű részt is felvonultató Herr Spiegelman, s végül a záró, örök Moonspell himnusz, a hömpölygő, gyönyörűséges és vérfarkasos Full Moon Madness. Ebben Fernando váltogatja a portugál és angol nyelvet, és máig sűrűn zárják ezzel a koncertjeiket.

Hibátlan album ez, a Moonspell mégsem igazán került általa a dark-gót vonal első ligájába, aminek számos oka lehet. Az angol anyanyelvűeket zavarta Fernando erős akcentusa. Élőben még messze nem voltak olyan erősek és szórakoztatóak, amilyennek későbbi magyar koncertjeiken láthattuk őket – az MDB-vel és a Type O-val közös turné bécsi állomásán láttam őket, és nem működött eléggé a dolog. Miguel Gaspar ma már sokkal jobban dobol, de akkoriban nem volt élet a játékában. És ahogy a nagy gót metal bandák is elkezdtek kísérletezni (jobbára vesztükre), úgy a Moonspell is: következő lemezük, a Sin/Pecado erősen Depeche Mode hatású volt, és bár jól fogyott, igazából valami megtört náluk, s aztán sokáig hiába próbáltak visszatalálni a helyes ösvényre. Utóbbi két lemezük azonban újra hozza az Irreligious szintjét – csak közben eltelt több, mint egy évtized, egészen más a helyzet ma, mint akkor régen…

 

 

 

 

Metz Ferenc: Háromszorosan (Kopária 1.)

Metz Ferenc bemutatkozó képregénye ez. Emberünk fogta Lúdas Matyi történetét (melyet Fazekas Mihály írt az 1800-as évek elején), és kerekített belőle egy olyan fél-disztópikus horrort, amit simán oda lehet tenni mondjuk a Hellboy mellé, és amelynek számos rétege van. Remekmű.

Teljes cikkem róla ekulton. 

North Sea Echoes: How to Cast a Shadow

Jim Matheos gitáros és Ray Alder énekes, a Fates Warning két tagja, ez az ő külön formációjuk. Really Good Terrible Things című albumuk nagy kedvencem, a folytatás pedig úgy viszi tovább azt a csendesebb, befelé fordulóbb, sok elektronikus zenei elemet is magába olvasztó vonalat, hogy meglepően sok olyan téma is került bele, gitáron és énekileg egyaránt, ami simán lehetett volna Fates Warning. 

Teljes cikkem Underworldön. 

Mark Greenside: Segítség, francia lettem!

Ehhez a könyvhöz, ill. magához az íróhoz olyan sajátos viszony fűz, hogy nem lenne fair „hivatalos” recenziót írnom róla, de azért csak szeretném leírni róla a gondolataimat, mert nagyon szerettem olvasni.

Markot már jó pár éve ismerem, irodalmi ügynöki mivoltomban segítettem is neki kiadót találni, emellett talán leírhatom, hogy barátok lettünk. És van a könyvben egy fotó róla és a szívemnek szintén igen kedves feleségéről, Donnáról, melyet Bretagne-ban készítettem. Erről ennyit.

 

Ez már a harmadik Greenside könyv, mely arról szól, amit itt az alcím így fogalmaz meg: „Kalandos életem Bretagne-ban”. Több, mint három évtizede vetődött el először Franciaország eme legnyugatibb részére, és úgy beleszeretett, hogy mikor egy helyitől, akivel addigra összebarátkozott, azt hallotta, hogy van ám egy eladó ház abban a bizonyos faluban, akkor mindent félredobott, és megvette – úgy, hogy pénze sem volt, az édesanyjától kellett kölcsönkérnie. Azóta, ha csak teheti, ott tölti minden év azon részét, melyet az amerikai ill. EU-s törvények engednek neki. És az ott töltött idő kapcsán tényleg van három könyvnyi (valójában sokkal több) mesélnivalója, és amit és ahogy mesél, az engem folyton lenyűgöz.

 

Pedig a legtöbb fejezet ebben az előző kötetet úgy egy évtizeddel követő könyvben is hétköznapi dolgokról szól. Eleve van egy olyan hangulata Mark bretagne-i műveinek, mintha arról olvasnánk, hogy mi történik azután, ahol a legtöbb mese és történet véget ér: az „és boldogan éltek, míg meg nem haltak” részről. Igen, Bretagne csodálatos, megannyi gyönyörű, felfedezni való tája, helysége van, a tengerparton és a bentebbi, szárazföldi részeken is, és ezekről is mesél Greenside, de alapvetően arról van szó, hogy milyen az, ha veszel egy több, mint száz éves házat egy olyan helyen, ami teljesen idegen a számodra. Nem beszéled a nyelvet, nem érted, nem ismered a kultúrát, nem szólva az ügymenetről, a társadalmi és közigazgatási és jogszabályi berendezkedésről. Mark felvállaltan maga a kétlábon járó „buta” amerikai, de ez olyasmi, amit nagyon sokunk megélt már, aki eltöltött akár csak pár napot egy olyan helyen, amit nem ismer, ahol nem az ő nyelvét beszélik. Valójában megdöbbentő és bátor, amit ez az ember művel: hogy bevállalja, hogy bizony, a bretagne-i hétköznapok, a mindennapi élet és lakhatás apróbb-nagyobb problémái, megoldandó kérdései sokszorta nehezebbek számára, mint odahaza, Amerikában. Ő egyébként lengyel és magyar felmenőkkel is bíró, New Yorkban felnőtt, vallását nem gyakorló zsidó, aki aktív évei alatt tanár és politikai aktivista volt, és már nagyon rég San Fraciscóban él. Szokva van hát ahhoz, hogy nem egészen tartozik valahova, és hogy rá van utalva az idegenek, a helyiek jóindulatára. És pont az az egyik legmegindítóbb a könyveiben, ahogy elmeséli, mennyi segítséget, barátságot kap a bretagne-iaktól.

 

De miközben nyomon követhetjük csetlés-botlását a számára oly furcsa és kiismerhetetlen francia viszonyok között (hogy pl. hogy lehet megoldani, ha a kéménybe méhek költöznek (már megint), mint zajlik, ha új szárítógépet kell venni, amelyhez sehol sem adnak angol nyelvű leírást és így tovább), apránként megérti az olvasó, hogy a fejezetek végül egy szép ívet írnak le. Eleve minden fejezet végén van valamiféle levont életbölcsesség, még ha az csak a következő fejezetbeli problémához vezet is át, de a teljes könyv olyan mozaikot ad ki, amely engem legalábbis gyönyörűséggel és mélységes derűvel töltött el. Minden öniróniája, minden vicces (és tényleg vicces!) sztorija mellett is, és ahogy ezeket elmeséli, s minden bevallott stresszelése, aggodalma, problémázása mellett is az jön le, hogy ez az ember jól megélt, élni érdemes életet él, és olyan bölcs megértéssel, együttérzéssel, elfogadással kezeli az életet és a többi embert, amit nagyon jó lenne eltanulni tőle. Időről időre szóba hozza az öregedést, az elmúlást (80 körül jár már), de ezekről is így ír. Azt meg külön imádom, hogy képes volt írni egy fejezetet a Le Martyre-ben található Saint Salamon kápolnáról, mely telis tele van az elmúlás, a halál képeivel, felirataival, emlékeztetőivel, és hogy miért megy ő oda egyáltalán – és hogy mi mindent ad ez a fejezet a többihez, milyen más megvilágításba helyezi az egész könyvet. De persze, maga Bretagne is annyira sokféle, olyan ellentmondásos tud lenni, hogy hiányozna is ez az ellenpont a kötetből.

 

Ami a magyar kiadást illeti, a borítón a képnek minimális köze van Bretagne-hoz, de nem baj. Szűr-Szabó Katalin fordítása jobbára tetszik, egyedül azt nem értem, miért kellett 98%-ban nagy é-vel írnia, hogy Én (s miért van egy fejezet, ahol még sincs így). Igen, Mark a saját gondolatait, meglátásait, élményeit közli, de nem érzem akkora egoistának, hogy azzal magyarázható legyen, továbbá attól még magyarul az én az csak én, és angolul van csak nagy i-vel az I.

 

Szóval, ez a könyv nagyon szerethető, nagyon szórakoztató, és könnyed nyári olvasmánynak is megteszi. Talán nem a turisztikai szempontból érdekes oldalát mutatja meg Bretagne-nak, legalábbis nem arra koncentrál (a korábbi részek sem különben, de mindben van jó sok infó, ha odafigyel az ember), mégis mesél csomó olyat erről az elvarázsolt helyről, amit máshol nem talál meg az olvasó. Viszont egy sokat megélt, figyelmes, megértő és őszinte ember gondolatait is átadja, amelyeket magával vihet az olvasó. S persze, praktikus tanácsok is vannak benne a mindennapos bosszúságok terén – melyek kapcsán a leginkább mégis azt sugallja: próbálj meg kedves lenni a többi emberrel, s igyekezz olyanokkal körülvenni magad, akik szintén képesek kedvesek lenni veled. Saját tapasztalatból mondom, hogy egyik sem könnyű, ezért is örülök Greenside valós példáinak.

Riverbend: Second Episode

A Riverbend amolyan szabadidős muzsikálásként indult a Screenből, Damn Naturalból, Rise and Fallból ismert Dudás Tamás és régi spanja, Sztaroszta Adamo részéről. A két fazon kiment a Sajó partjára, és azt játszották akusztikus gitáron, ami éppen eszükbe jutott. Idővel teljes zenekarrá nőtt a duó. A Second Episode már a második EP-jük. Az elsőhöz hasonlóan 5 dalt tartalmaz (16 és fél percben), és kortalan, szerethető muzsika.

Ekulton fejtem ki ezt bővebben. 

Erlend Loe: Amit a világról tudni kell

A norvég író új könyvének  egy norvég gazda a főszereplője, idősb Giæver, aki épp a halálos ágyán fekszik (vagy ül), onnan diktálja szintén Giæver nevű fiának, amit a könyv címe sugall. Közben oda-odaszúr a fiúnak (alaposan kifejtve, hogy miért elcseszett egy ember ő, kezdve azzal, hogy városban lakik és idegen nyelvű könyveket olvas), de a vidéki élet megannyi csínját-bínját is átadja örökösének, megannyi sztorit a családjukról (úgy a múlt ködébe vesző, rég elhunyt személyek, mint a még élők sorában küszködők kapcsán). De a legfontosabb számára mégis az, hogy a szomszéd Iunker család iránt kb. 800 éve fenntartott gyűlöletet is tovább örökítse.

Mókás és elgondolkodtató és rövid, ahogy a legtöbb Loe könyv. Ekulton a teljes cikk. 

Iced Earth: The Dark Saga – 30 éves jubileum

Ma három évtizede jelent meg a Spawn képregényen alapuló, 4. Iced Earth album, mely a '90-es évek egyik power metal klasszikusává lett. Az alábbi cikket viszont 2013-ban írtam róla.

 

 

A floridai Tampából származó Iced Earth a ’80-as évek közepén indult. Első három albumuknak voltak jó pillanatai, de gyerekbetegségei is. Az a nagyság, amit a negyedik korong hozott, még hiányzott belőlük.

A Dark Saga, elődeihez mérten kevésbé komplex, de fogós dallamokban és emlékezetes riffekben gazdagabb anyag lett. Az egyik legfontosabb albuma volt a ’90-es évek azon részének, amikor a metalt gyökerestül kiirtották az MTV-ről meg a mainstream médiából. A két évvel későbbi Something Wicked This Way Comes hozta el az igazi áttörést, de minden királysága mellett is én azt már picit önismétlőnek éreztem, és az underground színtéren (főleg a német területeken) igazán a Dark Sagával vetette meg a lábát a csapat.

Pedig elsőre úgy tűnt, hogy az amerikai power metal, a klasszikus heavy metal és némi thrash keveréke ez, amiben semmi új nincs. Itt egy Maiden harmónia, ott egy Metallica riff, máshol egy Metal Church vonalas dallam, ettől még nem kell leborulni. Alaposabban is meg kellett hallgatni a cuccot, hogy ráébredj a nagyságára.

A Dark Saga a Spawn című, egy ideig magyarul is kiadott képregénysorozat feldolgozása. Ez a máig tartó és több mellékhajtást is hozó széria, Todd McFarlane alkotása, a ’90-es években azzal tűnt ki a többi szuperhősös comics közül, hogy brutálisabb és sötétebb volt azok zöménél, s főszereplője, Al Simmons sem feltétlenül jófiú (nevét Todd legjobb barátjáról kapta, aki a Depths of Hell szövegét írta erre a lemezre). Ő egy CIA-ügynök és bérgyilkos, aki miután meghal, eladja a lelkét, hogy visszatérhessen imádott feleségéhez. Csakhogy mire ez megtörténik, belőle Pokolfajzat lesz, a nője pedig hozzáment egykori legjobb barátjához. A Simmonsnak új életet adó démon egyre újabb borzalmas feladatokat ad neki, ám a csalódott és átvert férfi igyekszik kiszabadulni az ördögi csapdából – amiért pokolbéli és mennyei teremtmények is meg akarják ölni…

John Schaffer gitáros-főnök, a sorozat nagy rajongója egy képregényes rendezvényen haverkodott össze McFarlane-nel, aki az album borítóját is megfestette. Ám ugyanekkor készült a Spawnból mozifilm, amihez nem használták az Iced Earth zenéjét, ugyanis az volt a koncepció, hogy elektro és metal bandákat eresztenek össze a filmzenében. Milyen fura, hogy az akkor oly forradalminak számító hullám hogy eltűnt, miközben Schafferék még mindig itt vannak…

Az album tökéletesen közvíteti a sztorit ill. Simmons érzéseit. Van rajta pár alapos zúzda, mint a Testamentet idéző Violate vagy a King Diamond-os szintivel nyitó Vengeance is Mine, de alapvetően nem a harag uralja az anyagot. Matthew Barlow, az akkor még derékig érő vörös hajjal bíró énekes olyan sajátos orgánummal rendelkezik, amiről a KISS Paul Stanley-je is eszünkbe juthat, de a többi heavy/power metal torokhoz mérten öblösebb, mélységes és dark tónus jellemzi. Ennek köszönhetően, ha Matt valami bánatosat énekel, akkor az kiömlik a hangfalakból és feketére festi még a falakat is. Amit a félig lírai I Died For You-ban, netán a szó szerint mennyei kórusokkal díszített The Hunterben és A Question Of Heavenben művel, attól máig eláll a lélegzetem és kiráz a hideg. A keresztény metalos Saviour Machine ill. a Jézus Krisztus Szupersztár című musical is eszembe jut ezekről. Annyi drámaiság, monumentalitás van az albumban, amennyire az összes Nightwish klón együttvéve sem lesz képes soha. De közben ott vannak Schaffer erőteljes riffjei, a nyilvánvalóan Maiden hatású gitármelódiák, amiknek köszönhetően mégis mindvégig színtiszta metal zene ez.

Akármennyit változott is azóta az Iced Earth felállása, Schaffer és aktuális társai máig hozzák a minőséget. De olyan sokkot nem okoznak többé, mint ’96-ban.

 

 

 

 

 

Luke Pearson: Hilda a vadonban (Hilda 1-2.)

Luke Pearson brit író-rajzoló. Az első képregénye, mely Hildáról szól, eredetileg 2010-ben jelent meg, és 2018-ban indult az ebből írt, Netflix-féle tévésorozat. Nem tudom, hányan várták, hogy magyarul is megjelenjen a képregény, de szívből remélem, hogy lesz annyira népszerű, amennyire megérdemli, mert valami varázslatos.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Vicious Rumors: Welcome to the Ball - 35 éves jubileum

35 éve jelent meg az amerikai power metal egyik legkiválóbb albuma. Az alábbi cikket 2004-ben írtam róla.

 

 

Manapság másfajta zenékre használják a power metal kifejezést, mint régebben. Ez persze nem újdonság, a zene és a stílusmeghatározások mindig is változtak. Azt a zenét, amit a Metal Church mellett a ’80-as években és a ’90-esek elején leginkább a Vicious Rumors, a Sanctuary, a Savatage képviselt, manapság US Power-ként szokták definiálni, ami sokkal inkább helytálló, mint power metalnak titulálni a masszív Helloween meg Malmsteen befolyásoltság alatt álló, számlálatlanul érkező germán és skandináv csapatokat. De végül is mindegy – az inkább zavar, hogy a magam részéről még a US Power képviselői közt (pl. Jag Panzer, Steel Prophet, Seven Witches, Chastain stb.) számon tartott, és sokszor régi favoritjaimmal egyező korú bandák friss anyagai között sem találok olyat, ami minden ízében egyenrangú lehetne a klasszikusokkal (nemhogy megújítaná a stílust…). Korrekt anyagok vannak, de egyikük hallatán sem érzem azt, amit pl. a Welcome To The Ball felrakásakor mindmáig.

Fentiek mellett azért is írok erről az anyagról, mert az itt hallható remek ritmusszekció - Dave Starr bőgős és Larry Howe dobos - épp a friss Chastain anyagon tűnt fel újra, és mert hallottam egy 4 számos Vicious demót, ami az eredeti énekes, Carl Albert ’95-ben bekövetkezett tragikus halála óta a legjobb, amit az egyetlen őstag Geoff Thorpe gitáros által azóta is életben tartott banda csinált.

A Ball amúgy a negyedik lemezük volt. Az elsőre lehet mondani, hogy inkább Vinnie Moore neoklasszikus szólómunkájáról szólt, semmint a dalokról. A Digital Dictator már elég tuti volt (Moore nélkül is), a III-as anyag pedig örökérvényű power metal klasszikus, melynél jobbat nem tudtak már csinálni. De a Welcome így is remekmű.

A nyitó Abandoned egyként nevezhető a ’90-es III. lemezt indító Don’t Wait For Me, és a kortárs Metal Church Date With Poverty-je ikertesójának: mennydörgő, brutkó középtemós nóta, mely megadja az alapot. Ezt a finom gitártémázgatást (Mark McGee is nagy gitármágus volt ám!) követően berobbanó, speedelős, azaz jó gyors You Only Live Twice követi. Howe dobolását csakis Mikkey Dee-éhez tudom hasonlítani, bár egynémely figurája a Queensryche-os Scott Rockenfieldet is idézi. A fenyegető riffel induló Savior From Anger visszább vesz a tempóból, ám döngölés, pusztítás tekintetében ez is remekel. Ezt a dalt akár Accept-rajongók is értékelhetik az egyébként mind hang, mind testméret szempontjából Ronnie James Dio-hoz hasonló Carl agresszív éneke miatt. Amúgy viszont a klasszikus heavy metal bandák közül a Judas Priesthez van a legtöbb köze a Vicious-nek.

Igazi gyöngyszem a négyes Children, ami könnyedebb, felejthetetlen dallamokkal és vokálokkal bíró tétel. Eztán középtempós (Dust To Dust, Strange Behavior) ill. gyorsabb (Raise Your Hands, Six Stepsisters) nóták váltakoznak – utóbbi szám pl. egy olyan nőről (ill. a vele folytatott őrült és tüzes kapcsolatról) szól, akiben hat személyiség lakozik, s közben megcsillan a csapat humora is. Mind nagyszerű dal, s az ezeket követő, Dio-s Sabbath-ot idéző tempóra épülő Mastermind még inkább. Ám a lemezvégi két nótáért még jobban lehet szeretni ezt az anyagot. A When Love Comes Down-hoz fogható finom, érzékeny szerelmes dalt a kortárs MTV-s rocksztárok sem nagyon tudtak írni, egyszerűen csodálatos. Különlegessége, hogy a szabvány power líraival ellentétben itt a refrén a visszafogottabb. A záró Ends of the Earth pedig egy hatalmas power/speed himnusz (és egyben hitvallás).

A szövegek jobbára a józan paraszti észen alapuló metal felfogást tükrözik, nem nehéz megérteni őket. Ez a zenére is igaz, noha az alapos hallgatás feltárja, hogy mennyi finomság rejlik benne. De így is a masszív riffeké, Carl szenzációs énekéé, és az ellenállhatatlan ritmusoké a főszerep. Ez a Power Metal Bál 13 év után is ugyanolyan jó buli!

 

David T. Angelus: A máshol

A zordon hangulatú borító alapján valami horrorisztikusra számít az ember David T. Angelus regénye kapcsán, és nem is csalatkozik. Ha muszáj lenne besorolnom, azt mondanám, pszicho-thriller és természetfeletti/gótikus horror elegye A máshol, de ahogy a cím sejteti, portál fantasynek is beillik. Emellett mély és ütős mondanivalója van - de ahhoz át kell ám jutni jó sok szörnyűségen.

Teljes cikkem róla ekulton. 

VoiVod, Bp. Analog, 2026.07.14.

Amikor kiderült, hogy a Negatron és a Phobos albumukon éneklő-basszusgitározó Eric Forrest, azaz E-Force ugrik be Snake helyére, arra tippeltem, hogy amolyan best of koncertre számíthatunk, abban pedig 100%-ig biztos voltam, hogy ugyanolyan remek hangulat lesz, mint mindig, ha ők játszanak.

Rövid, de velős, remek koncertben volt részünk, s ezt bővebben az Underworld honlapon fejtem ki. 

 

 

Szabó Imola Julianna: Kivétel a nincs

Sok olyan vers van Szabó Imola Julianna új verseskötetében, amelynek megértéséhez, átérzéséhez és megéléséhez nőnek kell lenni, de sok olyan is, amihez elég embernek. Szenvedés szülte versek, tragédiákból, veszteségekből, szeretetlenségből lettek. Imola képei, úgy írásban, mint rajzban, jobbára talán elvontak, ritkán direktek, mégis olyan elemi erővel adják át az élményt, a megélteket (és a soha meg nem élteket), hogy abba beleremeg a lélek. Néhány szóval, néhány sorral jelenít meg elmondhatatlan, felfoghatatlan dolgokat, s ha az olvasó esetleg nem is ért mindent, a választott szavak ereje miatt érezni akkor is fogja.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Wailin Storms: The Arsonist

Ez már az ötödik albuma a jelenleg Észak-Karolina államban lakozó, kb. 2011-ben alapított Wailin Stormsnak. Nem a megjegyezhető dallamokról szól, nincs benne semmi pompa, szeretni nem a szépségéért lehet. Viszont azt érzem, hogy amit célul kitűzött maga elé a Justin Storms énekes-gitáros vezette formáció, azt maradéktalanul elérte.

A teljes lemezkritika az Underworld honlapon olvasható. 

Interjú Rédei Viktóriával

Rédei Viktória az Ezerfejű történetei című díjnyertes képregénysorozat társszerzője. Első regénye 2026 tavaszán jelent meg Vélt és valódi falak címmel. A ’90-es évek eleji Berlinben játszódó történet komoly kérdéseket boncolgat, emellett szépirodalmi műveket meghaladó mélységű jellemábrázolás jellemzi – de humornak sincs híján. Volt hát miről beszélgetni.

Az interjú az ekultura.hu-n olvasható. 

Varró Dániel: Igen, igen, ja nem

Varró Dániel végre megírta a Nem, nem, hanem című verses találós kérdés-gyűjteménye folytatását, és megérte várni rá. A versikék itt is a gyermekek általános műveltségét erősítik, különös tekintettel az alábbi kategóriákra: állatok, mindennapos lét. De például az ünnepek és az esti mesék kapcsán is kerül poéma.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Moonspell: Far From God

A Far From God visszatérés a letisztultabb, egyenes vonalúbb gothic metalhoz, és minden pillanata, minden hangja olyan, amilyennek egy bő három évtizedes múlttal bíró, érett, felnőtt zenekar anyagának lennie kell. Hogy hoz-e bármi újat? Nem kimondottan. Ugyanakkor 2026-ban ehhez foghatóan erős, hatásos, szép, szívet tépő, valódi albumot nem sokat találunk.

Teljes lemezkritika az Underworldben. 

Fates Warning: Theories Of Flight - 10 éves jubileum

Mindössze 10 éves a Fatez eme lemeze, de azért megosztom itt az akkor írt cikkemet.

 

A Fates Warning 1982-ben alakult, az elején, még John Arch énekessel heavy/power metalt kevertek albumról albumra egyre több progresszív témával, majd Ray Alder énekes érkeztével és a '88-as No Exit albummal a komplex progresszív metal lett a fő csapásirány, amihez viszont szép lassan egyre több megjegyezhető dallam társult. 2004 és 2013 között volt egy jókora szünetük, és a visszatérő Darkness in a Different Light nálam az év lemeze is lett. Három év múltán pedig itt a folytatás, amit már egy hónapja szinte minden nap meghallgatok. Ennyi idő nem csak arra elég, hogy valamit jóra hallgass, de arra is, hogy ráunj. Hogy hosszú távon mire jutok vele, meg nem mondhatom, bár nyilvánvaló, hogy sosem írnak többé olyan fontos anyagokat, mint a Perfect Symmetry, a Parallels, vagy az A Pleasant Shade of Gray (nem szólva az Arch-éra csúcsáról, az Awaken the Guardianről). De két dolgot bizton állíthatok: 1. semmi, a Fateztől igazán újdonságnak számító dolog nincs a Theories of Flighton, 2. ennek ellenére még a Darkness…-nél is jobban tetszik.

Őszintén szólva nem is nagyon tudnám objektíven szemlélni a FW-t, annyira sokat jelent nekem az életművük. Túl azon, hogy számottevő hibát soha nem vétettek, gyenge nótát soha nem írtak, egyszerűen azonnal lekapcsol, ha meghallom Jim Matheos jellegzetes riffjeit és Ray Alder káprázatos hangját. Utóbbi a két Queensryche-énekeshez (Tate és LaTorre) áll a legközelebb, és bár Ray nem tud olyan mélyeket hozni, mint Geoff, benne sosem kellett csalódnom. Annyi érzés, mélység van a hangjában, annyira szépen énekel, hogy nincsenek rá szavaim. Meghallom és kész vagyok.

Már az is hihetetlen, ahogy az album elindul a From The Rooftopsszal: szinte líraian, egyben annyi érzéssel, hogy szétfeszíti az ember mellkasát, s aztán berobban a modernebb FW anyagokat idéző riff, míg a dallam inkább Inside Out/Pleasant témákat idéz. Tudom én, hogy az ének is, a gitártémák is ismerősek korábbról, és akinek a számára ez a zenekar nem azon kevesek egyike, amelyek a saját gondolatait-érzéseit fogalmazzák meg, az nyugodtan bírálhatja, hogy "jó-jó, de". Én egyszerűen azt érzem, hogy tizenkét album nem volt elég ahhoz, hogy ráunjak, még akkor sem, ha mondjuk csak a Parallelsszel kezdem a számolást, mert azóta van meg ez az elképesztő dallamos vonal (úgy hét lemezről beszélünk).

Különben megvan minden FW anyagnak a maga arca. Persze, Matheos mindig filozofálni fog az élet nagy kérdésein (az említett dal kulcs sora: "nincs semmi, aminek az idő véget nem vethetne"…), de a Theories… esetében a cím és a borító rengeteget elmond az albumról. A repülés lehet megmenekülés, elvágyódás, csoda. A borító meleg színei valahogy bensőségesebb érzéseket sugallnak, és így tovább.

Ami az egyes dalokat illeti, a Seven Stars tán a legkeményebb, Bobby Jarzombek (ex-Riot, Halford, Spastic Ink, Iced Earth stb.) dobolása és a mélyre hangolt riff miatt. Van két 10 perc fölötti tétel (The Light And Shade Of Things, The Ghosts Of Home), utóbbi a legkomplexebb a lemezen, de persze mindkettőben számos váltás és finom téma van. A White Flag és a Like Stars Our Eyes Have Seen valahogy mintha a korai és a kései FW keveréke lenne, előbbiben egy jazzes szólóval. Az SOS simán felfért volna az Inside Outra, mely az egyik leggyönyörűbb, mégis legalulértékeltebb, elfeledett albumuk (köszönhetően a grunge-láz okozta metaltalanításnak és a szerényebb hangzásnak), a záró címadót viszont akár Matheos és az ex-Dream Theater billentyűs Kevin Moore OSI nevű projectjéhez is írhatták volna, olyan fura hangulatú, elvont, de briliáns darab.

Egy-egy FW lemezt hosszasan lehet elemezgetni, de ennél sokkal jobb elmerülni benne, hagyni, hogy vigyenek a sodró témák, a kristálytiszta melódiák, a semmi mással össze nem téveszthető hangulat. Fates Warningból csak egy van.

 

 

 

Psychotic Waltz: Bleeding — 30 éves jubileum

Három évtizeddel ezelőtt jelent meg a Psychotic Waltz utolsó igazán kiemelkedő albuma (bár a sok-sok évvel későbbi visszatérés is méltó lett, épp csak kinyírta a covid...). Lentebb olvasható, amit annak idején írtam róla. Sokszor fura ám a régi cikkeimet visszaolvasni, ezzel is van bajom elég, de a lelkesedésem a Bleeding és a csapat iránt mit sem változott, és igazam is lett, évtizedek múltán is van miért emlegetni...

 

 

Nincs könnyű feladatom. Az évtized egyik legkiemelkedőbb albumáról kell írnom most, úgy, hogy érthető legyen, és felkeltse a megfelelő emberek figyelmét, ugyanakkor kifejezésre jusson a Zene nagyszerűsége, zsenialitása is.

Az amerikai Psychotic Waltz 4. lemeze a Bleeding (Vérzés), s úgy érzem, átfogja az előző három albumot – mindegyikből van benne egy kicsi, de közben tovább is fejlődött, megint más, mint az eddigiek. Azt hiszem, ez a csapat csúcsalkotása. Nehéz anyag a Bleeding, de nem is lehet más, hisz’ valamiben messzebb jutott minden eddiginél. Messzebb, mint a Hold sötét oldalát megérintő Pink Floyd, túl a Voivod földönkívüli utazásain…

…mint az egész Univerzumot befogadná az album. Mintha a Szférák zenéjét hallanám a Faded egyszerre kaotikus és harmónikus gyönyörűségében. Az UFO-k felfoghatatlan, földöntúli szépségével találkozik itt az emberi értelem. A zene mélyen a ’70-es években gyökerezik (Yes, King Crimson, Sabbath, Zeppelin, Floyd), ám Brian McAlpin és Dan Rock hihetetlen és jellegzetes gitárjátéka tökéletes, modern metalban fogant. A PW mindenkinél jobban képes atmoszférát, hangulatot létrehozni zenéjében. A Locust lebegésében a mélység ellenállhatatlan hívása érződik. Ez a zene túlmegy minden határon, nem ismer lehetetlent. A melódiák, a kristálytiszta dallamok magukkal visznek. A Need-ben egy ’80-as évekbeli hard rock riff kap új, sosem képzelt értelmet. Még soha ennyi mágia, misztérium nem volt zenébe zárva. A Driftet hallgatva megnyílik egy párhuzamos világ, egy asztrálsík. Nincs rá szó, ami leírná az érzéseket, a víziókat, a látottakat és hallottakat, amiket a PW zenéje ébreszt és megmutat. Norm Leggio dobolása zseniális, és Phil Cutino, az új bőgős is kitesz magáért. A Mosquito-t idéző Morbid a vallás önzésére, hazugságára mutat rá. Talán még a NOrthern Lights nevezhető eviláginak, melyben egy amszterdami út szerepel, északi fényekkel és tömjénillattal. A Skeleton dühe, mellyel a bebörtönzött lélek akar szabadulni, a Soundgardent idézi. S van-e dal, mely szépségében vetekedhet a halálról szóló My Grave-vel (A sírom)? Nem sok, pedig ebben a dalban érezni lehet a halál és a hervadó rózsák szagát, a föld hidegét… És fuvola szól benne, akusztikus gitárral, és Buddy Lackey talán minden eddiginél szebben énekel sajátos és káprázatos hangján…

A CD borítóban minden dalhoz egy-egy tüneményesen szép számítógépes festmény található, Travis Smith keze nyomán. Ezek a képek tökéletesen illenek a Zenéhez, olyan egészet alkotva vele, hogy ha a dalok hallgatása közben nézem, egy idő után élni látszanak, s olyan érzés, mintha maga is bennük lennék… Hihetetlen élmény a Bleeding; még oldalakat írhatnék róla, de az sem érne sokat. Remélhetőleg Lackey-ék ezzel az albummal végre nagyobb sikereket is el fognak érni, és legalább a progresszív metal rajongóinál elnyerik az őket megillető helyet. Ez a lemez klasszikus, melyet évtizedek múltán is emlegethetünk majd. Az eddigiek is fantasztikusak voltak, a Bleeding azonban tökéletes.

 

 

Ragnar Helgi Ólafsson: Apám könyvtára – Rekviem

Ez egy rövid, ám annál sűrűbb könyv, melyről talán elég lenne annyit írni, ami a címe: Apám könyvtára – Rekviem. Ebben minden benne van. Nehéz és elgondolkodtató olvasmány, mindenkinek merem ajánlani, aki szeret olvasni, netán átélte már a gyászt.

Bővebben ekulton. 

The Gathering / The Foreshadowing, Bp. Barba Negra, 2026.06.27.

A holland the Gathering számukra és a metalszíntér szempontjából is sorsfordító, Mandylion című albuma 1995-ben jelent meg, és lett a ’90-es évek egyik ikonikus lemeze. Jól jellemzi azt a korszakot, melyben az újító kedv uralkodott, s vitte új utakra a metalzenét. A jubileumi turné hazánkat is elérte, és természetesen csodás volt a koncert.

Teljes cikkem róla az Underworld honlapján olvasható. 

 

 

Találkozás a Buddhával

A Találkozás a Buddhával a tibeti buddhizmus karma kagyü nevű vonaláról szól, de két külön történetszállal, melyek aztán összefonódnak. A film plakátján látható ember, a 16. Karmapa (1924-1981) volt a karma kagyü vonal vezetője, s ő is azok között volt, akik Tibet kínai megszállásakor kénytelenek voltak elmenekülni az országból. Egy ponton felismerte, hogy ahhoz, hogy a dharma, vagyis a buddhista tanítás fennmaradjon, el kell vinni nyugatra, hiszen keleten hanyatlásnak indult.

Bármily nagy és jelentős szereplője is azonban ő a filmnek, biztos vagyok benne, hogy a nyugati nézők közül sokkal többen ismerik a másik „főszereplőt”, Láma Ole Nydahlt, aki dán (és hippi) létére lett a tibeti buddhizmus nyugati elterjesztésének kulcsfigurája.

A teljes cikkem a filmről az ekultura.hu oldalán olvasható. 

Queensrÿche: Rage For Order — 40 éves jubileum

A Hammer 102-es számában, '98 eleje környékén indult a Hatásokk rovat. Az eredeti koncepció az volt, hogy rövid cikkeket írunk régebbi, klasszikus vagy kultikus anyagokról. Ez volt a rovatban az első cikkem, ezért ilyen rövidke, pedig volna még bőven mit mesélni erről a ma 40 éve kiadott, máig elképesztő albumról, melyhez milliónyi szállal kötődök. De erre van az internet, az én ún. blogom meg arra, hogy ideírjak, amit akarok. Most pl. ezt a régi cikket.

 

Bár a zenekar jól ismert, 2. albumuk még a progresszív rockerek körében sem általánosan elterjedt. Pedig a stílus egyik alapműve. Igaz, akkoriban ezt még techno metalnak hívták, csak akkor az technikásat jelentett. A lemezt egy rendkívül egyéni, a ködös romantikát az ezredvégi kiábrándult hangulattal keverő légkör jellemzi. Minden szempontból jócskán megelőzte korát (az akkoriban tévedésnek tűnő kosztümök ma jól mutatnának egyes gothic bandákon). Modern és előremutató, mit sem vesztett fényéből, értékéből.

A hihetetlen dallamokkal ellátott nyitó Walk In The Shadows-tól a hideg éjben csillagként ragyogó, záró I Will Remember-ig tömény zsenialitás a Rage For Order. A Szerelem itt nem szokványos módon jelenik meg, hanem a legmélyebb érzések hangján. Az I Dream In Infrared és a The Killing Words egyszerűen tökéletes a kiábrándultság, a csalódás és szakítás megfestésében. A Lisa Dalbellótól feldolgozott Gonna Get Close To You-ban az őrületig fokozódott vágyakozás jelenik meg, míg a London-ban a szomorú-szép emlékezés.

A másik fő témakör az ezredforduló kizökkent világa, melyről nem mint kívülálló, mindentudó bölcsek szólnak Geoff Tate-ék (minden idők legnagyobb énekese ő). Hanem mint emberalkotta inttelligencia, ki digitálisan sikolt (emberi) jogaiért (Screaming In Digital); mint ember, aki ki akar törni a reá kényszerített, színességében is szürke és embertelen műanyagvilágból, ahol védelemnek nevezik a börtönőrséget (Chemical Youth, Neue Regel)... Mégis, végig igazi (Fém)Zene, lélegzetelállító, felmúlhatatlan dallamokkal. Tökéletes, időtlen és örök a Rage For Order. Ez utóbban sajnos nem hasonlít rá a csapat felállása...

 

 

 

Death To All / Cryptic Shift / Neuropsy – Bp. Dürer Kert, 2026. június 24.

Magam azon szerencsétlenek közé tartozom, akik sosem láthatták Chuck Schuldinert koncerten, élőben, de meg amikor az ő zenei emlékét ápoló, eredeti tagokkal felálló két zenekarból a Death To All magyar színpadon játszott, pont nem értem rá. De szerencsére visszajöttek, sőt, egyben elnyomták minden idők egyik legjobb metal albumát, a Symbolicot, és ennek én is tanúja voltam. Gyönyörűséges volt.

Ezt ekulton fejtem ki igen terjengősen, el-elmélázva egy s máson. 

Tulpa: Éled

A Tulpa az utóbbi évtized egyik legjobb magyar rockcsapata, ezért érzékenyen érintett, mikor Székely Marci (Superunknowns, ex-Ozone Mama) énekes kilépett. Nem elég, hogy nehéz őt pótolni, de 2023 vége felé Galambos Dorina érkezett a helyére, aki egészen más karakter (hangilag is), és nyilván sokaknak van előítélete vele kapcsolatban a kereskedelmi tévés sztárcsinálós múltja miatt. Engem egy 2024. májusi koncerten végképp meggyőzött, de egész mostanáig kellett várni az első vele készült teljes albumra.

Ami persze más, mint a korábbiak, de attól még nagyon tetszik. Ezt hosszabban az Underworld oldalán fejtem ki. 

Lipták Gábor: Sárkányfészek - Regék, mondák, történetek Észak-Magyarországból

Lipták Gábor (1912–1985) író, újságíró, kultúrtörténész volt, aki számos gyűjteményes kötetet állított össze hazánk különféle tájegységeinek mondáiból, legendáiból, regéiből. A Sárkányfészek Észak-Magyarországot idézi meg. Lipták igyekezett a kevésbé közismert sztorikat felkutatni, de sokszor töredékekből kellett dolgoznia. „Cserébe” az átiratai egységes stílusúak, és minden archaikusnak ható részletük mellett is máig lebilincselőek, olvasmányosak – eredetileg ugye az ifjúságnak szánta e könyveket. De a gazdag, szép nyelvezet mellett erénye a remek mesélői készség, hogy ugyanúgy élményszerűen ír tragikus eseményekről, románcokról, mint humoros esetekről.

Teljes cikkem róla ekulton.

Solitude Aeturnus: Downfall - 30 éves jubileum

Ez az album 1996 májusában jelent meg, szóval kissé késve osztom meg itt a róla tíz éve írott cikkemet, de a doom metal amúgy sincs időhöz kötve, haha... Márpedig ez minden idők egyik legjobb doom albuma.

 

A texasi Solitude Aeturnus első három anyaga is az irányzat remekei közé tartozik, különösen a '94-es Through the Darkest Hour, de a Downfallhoz fogható mestermű talán ha évtizedenként egy készül. Persze túlzás lenne a Candlemass legendás Epicus Doomicus Metallicusával egy lapon emlegetni, hiszen az tíz évvel korábban az epikus doom alapköve volt. De ha az számít, hogy az éjsötét atmoszféra, a masszív riffek és a végzettel való rendíthetetlen és konok szembenézés mellett az örökre szóló dallamokból is minél több legyen, akkor bizony a Downfall az irányzat egyik csúcsa. (S hogy milyen az élet: a Candlemass 2007-es, szintén ilyen magasságokat elérő lemezén az a Robert Lowe énekelt, akit a nevét épp a Candlemass-tól származtató Solitude Aeturnus-ban ismertünk meg. Na, ennyire ritka az ilyesfajta zene.)

Ez tehát epikus doom metal, melyben az ének sokkal inkább rokona Ronnie James Dioénak, mint Ozzyénak. Vagyis magasabb, karcosabb, heavy metalosabb. A Downfallon pedig minden korábbinál több irányba nyitott a John Perez gitáros vezette gárda, így jó sok heavy és power metal téma van itt – kezdve a káprázatos és felülmúlhatatlan nyitószámmal, a Phantomsszal. Ez a komor zongorahangokkal induló dal erőt és kitartást adhat az embernek a legsötétebb napokban is. Az albumon több helyen is hallani olyan vokálokat, énektémákat, amikről épp úgy eszébe juthat a hallgatónak a középkori gregorián ének, mint az Alice In Chains védjegyszerű vokáljai. S mindez tökéletesen illik ebbe a doom közegbe, mely valahogy gótikusabb a legtöbb dark-goth bandánál is. Ezt támasztja alá a Midnight Dreams is, mely alighanem egy vérfarkasos horrorfilm párbeszédével indít, és olyan félelmetes és misztikus hangulata van, amilyet talán csak a Mercyful Fate tudott megidézni. Megkockáztatom, a Solitude azon kevesek egyike, akik Poe és Lovecraft irodalmi munkásságát képesek lehetnek hitelesen zenébe szőni – bár náluk nincsenek konkrét utalások. Épp csak annyira egyértelmű a nevezettek hatása, ahogy a mindenható Black Sabbathé.

A korai Trouble is eszébe juthat az embernek, halld a szintén gigászi Only This (And Nothing More) ősmetalos zúzdáját. A Candlemass-hez mérten kevésbé emelkedett, monumentális és patetikus ez a zene, helyette valami nekikeseredett, minden viharral szembeszálló erő és sodrás jellemzi az anyagot.

A Together And Witherben akad leheletnyi áthallás a doom New Orleans-i vonala (Down és tsai) felé, de ugyanitt érzem legerősebben a rokonságot a Nevermore néhány doomos dalával is (amilyen a Garden of Grey). Az Elysium 3 perce maga az elmebaj, hideglelős, végtelenül zaklatott tétel, amit a még rövidebb Deathwish követ. Ez egy Christian Death dal feldolgozása. Nem tipikus gót szerzemény alapból sem, pláne nem Perezék verziójában, és tökéletesen illik erre a számtalan sötét utat bejáró, bátor albumra.

Aztán jön két, a Phantomsszal vetekedően zseniális tétel, a középtempósan induló, a refrénre belassuló, kísérteties These Are The Nameless, valamint az elvarázsolt, Psychotic Waltz-rokon díszítésekkel és örökérvényű refrénnel bíró Chapel of Burning. És mindezek után ott a Concern, a tökéletes zárás, amely egyszerre gyászos és erővel teli, és olyan kérdésekkel hagyja magára a hallgatót, hogy "hol van, ahova megyünk, mi az, amit keresünk, mi az, amit akarunk, miért kapjuk, amit kapunk?"…

Perezék két évvel később, de jobb hangzással megismételték ezt a bravúrt (Adagio), aztán nyolc év szünet következett, majd egy talán minden korábbinál depresszívebb és kilátástalanabb anyag (Alone), s azóta semmi. De ez is így van jól, mert doomot nem lehet sebek és megélt tapasztalatok, igazi tartalom nélkül írni, játszani.

 

 

 

The Cult: Beyond Good and Evil - 25 éves jubileum

Az is durva azért, hogy a The Cult úgymond visszatérő lemeze óta is eltelt már negyedszázad. Ebből nem lett klasszikus, de egy megemlékezést megérdemel, szóval itt a 2001-ben írott cikkem. 

 

Utoljára új Cult albumról a 61-es MHH-ban írtunk, azaz '94 óta nem jelent meg lemezük. Voltak szólóprojectek, miegymás, de igazából semmi lényeges. Végre újra együtt a banda két lelke, Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros. Persze sokaknak már csak a hosszú hallgatás miatt sem mond semmit a Cult név, mégis, pl. a Wigwamban is sűrűn leadják egyik-másik nótájukat. A csapat klasszikus voltához nem is férhet kétség.

Az új Cult albumot leginkább a '89-es Sonic Temple és a '91-es Ceremony (szerintem a két legjobb lemezük) és az utolsó anyag keverékeként tudnám leírni. Vagyis őszinte, igazi, szívből-lélekből jövő Rock&Roll, modern hangzással (de samplerek nélkül). Már a nyitó War iszonyatosan megdörren, de a következő The Saint és Rise (amit Amerikában már nagy erőkkel nyomnak a rádiók) is óriási nóták. Az is a jó és egyben kissé zavarba ejtő ezzel az albummal, hogy szívem szerint az összes dalát kiemelném, mert mind baromi jónak tűnik. De ki tudná előre megmondani, néhány év múlva melyek lesznek még mindig ott az agyunk wurlitzerében?! A Take The Power pontosan olyan, mint a címe, erőt lehet belőle meríteni, szinte vibrál az elektromosságtól. A Breathe amolyan Sunking/Soul Asylum-szerű szám, igen zúzós alapriffel. Igaz is, azok a Cult rajongók, akik az utóbbi években nem követték a rockzene alakulását, itt-ott talán meglepődnek majd, ugyanis Billy Duffy riffjei minden eddiginél zúzósabb-súlyosabbak, és Billy Morrison basszusgitárja is úgy röfög, meg úgy szól, ahogy csak mostanában vált szokásossá (noha a King's X már '88 körül így csinálta). Meg kell említeni a Guns N' Rosest is megjárt Matt Sorumot is, aki baromi erőteljesen, mégis végig izgalmasan dobol.

A Nico egy igen tipikus Cult lírai. Az American Gothic a személyes kedvencem, óriási nóta, nagyon be lehet rá pörögni! Az Ashes And Ghosts zúzósabb és elszállós-mágikus részek váltakozására épül. Ian, aki szerintem az egyik legeredetibb és legzseniálisabb rock énekes, itt hasonlít a legjobban a megboldogult Doors-énekes Jim Morrisonra. Mély, vérbő, gothic felől érkező hang ez, maga a R&R Feeling! Amúgy Glenn Danziggel és John Garciával (Unida, ex-Kyuss) is rokon. A Shape The Sky emlékeztet leginkább az Electric albumra. Mondjuk Duffy amúgy sem túlbonyolított témáiról híres, de itt aztán tényleg egyszerű, mocskos R&R, amit hoz! A Speed Of Light is lazább és súlyosabb elemek keveredése. A nyugisabb True Believers hozza leginkább a Cultra oly nagyon jellemző Szabadság-hangulatot. S végül a My Bridges Burn egy kemény, vad és modern R&R.

Azzal együtt, hogy nagyon jól szól az anyag (Bob Rock volt a producer), igazából kortalan ez a zene. És bár Astburynek mindig is voltak mély szövegei, bulizáshoz nem sok ennél jobb zenét tudok elképzelni. Meg úgy egyáltalán, annyira jó hallgatni, hogy ízt visz a legszürkébb hétköznapba is. A Ceremony idejében volt a csapatnak egy jelszava, ami, annak ellenére, hogy az indiános image már nem jellemző rájuk, mind a mai napig hűen kifejezi a The Cult lényegét: Earth, Soul, Rock & Roll.

 

 

 

VoiVod: Symphonique

A kanadai VoiVod mindig is úttörő volt. Meglehet, az utóbbi évtizedben nem írtak olyan fontos dalokat és albumokat, mint pályájuk első évtizedében (melyek hatása a metal történelmére felmérhetetlen), de mindmáig sajátos és különleges, amit művelnek. Így számítottam rá, hogy ha egy komolyzenei nagyzenekarral együtt adnak koncertet, az sem lesz átlagos. Az ilyen fajta együttműködés mindig izgalmas, de ha más nem, a Metallica 1999-es S&M-je óta annyi ilyen volt, hogy kiderült, erre is rá lehet unni. A VoiVod persze ezt is meg tudta úgy csavarni, hogy kő egyéni legyen.

Teljes cikkem róla az Underworld oldalán. 

Queen: A Kind of Magic - 40 éves jubileum

Négy évtizede jelent meg a "hegylakós" Queen album, egyik legnagyobb sikerük, és az a lemezük, ami nekem személyes szinten a legfontosabb volt, hiszen kiskölyökként imádtam a filmet is, de meg mindent, amit Mercuryék itt csináltak. Az alábbi cikket persze nem akkor írtam, hanem 2007-ben.

 

Állítólag csupán 3 zenekar van, amelyik több lemezt adott el a világon, mint az angol Queen. Az 1970-ben alakult csapat legnagyobb hatású albumait a korai időszakban alkotta. Bár a két első anyag is ott van, rocktörténeti szempontból legfontosabb anyagaik ’74 és ’77 között jelentek meg. A ’74-es Sheer Heart Attack-on hallható a Stone Cold Crazy, aminek feldolgozásáért a Metallica ’91-ben Grammy-díjat kapott. A ’75-ös az A Night at the Opera-n ott van a Bohemian Rhapsody, a ’77-es News of the World-ön pedig a We Will Rock You és a We Are the Champions. Kell ennél többet mondanom?!

Az 1986-ban megjelent tizenkettedik stúdióalbumukhoz az egyetlen magyar koncertjük, és az abból készült film fűződik, ezért a magyar rajongók számára különös fontossággal bír (sajnos én csak utóbbit láttam, moziban, de úgy is meghatározó élmény volt). Emellett azért is emlékezetes, mert a Highlander (magyarra némileg tévesen Hegylakó-nak fordított) c. film zenéjét is szolgáltatta. Amúgy hozta az addigra a Queen-től már megszokott szintet és változatosságot. Freddy Mercury jellegzetes hangja és dallamvilága, Brian May ezer közül is felismerhető, saját tervezésű és hangzású gitárja, és a Roger Taylor dobosból és John Deacon basszerből álló, megbízható ritmusszekció önmagához mérten igazán újat ekkor nem alkotott. De jót igen!

A nyitó One Vision egy másik film, az Iron Eagle (Vasmadarak) betétdala volt, egy energikus, jó pörgős dal. A címadó igazi zenemágia Queen-módra, sokkal több, mint szimpla rock – szintén örök kedvenc. Amúgy elég sok pop-osabb, lazább téma sorakozik a lemezen, úgy tempósabb, mint líraibb formában, de pl. a kissé We Are The Champions-szerű Friends Will Be Friends olyan örökzöld, ami ezzel együtt is nagyon szerethető.

A lemez két legmetalosabb szerzeménye a kardozás hangjait is felvonultató Gimme the Prize (amiben Kurgan szállóigévé vált mondata is elhangzik: „It's better to burn out than to fade away"), valamint a záró Princes of the Universe, ami maga A hősi metal himnusz. Nagyívű, monumentális és átüt minden falat. Benne van a korai Queen vadsága, a Highlander film sötét-félelmetes hangulata, de a csapat egyik védjegye, a fenséges multivokálok is. Nem is lehet mást elképzelni hozzá, mint várormon harcoló hősöket villámló éggel és lángokkal a háttérben. Tökéletes.

De ha egyetlen dalt kellene kiválasztanom a lemezről, hogy fenn maradjon, míg világ a világ, az mégsem ez lenne. Hanem a filmben szintén elhangzó Who Wants To Live Forever, ami minden idők egyik legszívbemarkolóbb, leggyönyörűbb líraija. A nagyzenekart Michael Kamen vezényelte benne (ld. még Pink Floyd, Aerosmith, Queensryche), és a szövegétől mindmáig kiráz a hideg. (Ez a dal szólt egy olyan barátunk, Puskás Mihály temetésén is, aki ott volt azon a pesti koncerten. Az Ő emlékének ajánlom ezt a cikket.)

Bár az album Amerikában nem volt akkora siker, mint sok korábbi Queen anyag, attól még ez is kiemelkedő korong volt. A gigászi The Magic Tour-t követően soha többet nem turnéztak, és 1991-ben Mercury-t elvitte az AIDS. Azóta sem csökkent a Queent övező kultusz, s még az is belefért, hogy vendégénekesekkel koncertezzenek, vagy akár turnézzanak – a Free/Bad Company-s Paul Rodgers-szel nem rég hozzánk is eljutottak. Se szeri, se száma azon bandáknak, akikre hatott a Queen, a neo-klasszikus metal (Malmsteentől a Blind Guardian-ig), a Queensryche vagy akár a Trivium is nagyon sokat tanult tőlük.

Mert valamiféle varázslat volt az ő zenéjük.