nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

péntek, augusztus 31, 2007

Erlend Loe: Naiv. Szuper.

Kiadó: Scolar Könyvkiadó
Kiadás éve: 2004 (első kiadás)
Fordította: Vaskó Ildikó
Eredeti cím: Naiv.Super.
Oldalszám: 239
Ára: 1495 Ft
Kategória: szépirodalom / ifjúsági

Az 1969-ben született norvég írótól
A nagy fogás c. könyvét olvastam először, ami egy bolondos mesesorozat első része, főszerepben a targoncás Kurttal. Számos pozitívuma és jellegzetessége van annak a kötetnek, ami Erlend Loe eme másik regényében is megjelenik. Csakhogy ez nem mese.

A Naiv.Szuper. főszereplője egy 25 éves fiú, aki besokall mindenből, vagy még inkább „bekevesell”, merthogy nem látja semminek az értelmét. Ennek örömére az épp külföldön tartózkodó bátyja lakásába költözik, és gondolkodással, olvasással tölti az időt, ill. bármi mással (pl. labdadobálással, egy óvodás kiskölyök felügyeletével), ami elvonja a figyelmét az előbbiekről. Merthogy eléggé hajmeresztő dolgok jutnak ám eszébe, részint azért, amit a saját életében tapasztal, részint meg egy az időt, a világegyetemet meg a relativitáselméletet magyarázó könyvnek köszönhetően. És ha jól visszagondolok, 25 éves korom körül én is eléggé elveszettnek éreztem magamat, és nem találtam a helyemet meg az értelmet sokmindenben, és így tovább. Az meg, hogy 1996-ban jelent meg a könyv, és akkor még kevésbé használták az e-mailt, mint a faxot, mellékes technikai részlet. Attól még ma is bőven érthető a regény.

Az már más kérdés, hogy ma hány 25 éves, vagy egyáltalán fiatal van még, akinek ilyen gondolatok megfordulnak abban a gömb vagy kocka szerű izében, amit a nyakán hord. Mert Loe apánk hőse semmiképp sem átlagember, bármennyire igyekszik is annak beállítani magát, bármennyire szeretne is egyszerű, normális, élni való életet élni. Lázad a fogyasztói társadalom, a mindent elárasztó reklám- és információtömeg és agymosás és a többi ellen, vagy legalábbis nem fogadja el, megkérdőjelezi, és már ez is valami. Pl. ezt írja: „Hihetetlenül sokat tudunk, de fogalmunk sincs arról, mit kezdjünk a rengeteg információval. Sokan a jót sem tudják megkülönböztetni a rossztól.”
Ami megoldásra jut végül a srác, az valóban naiv, és – szerintem – szuper is. Pl. ezt mondja: „Hiszem, a lélek megtisztul a játék és a jókedv által.”

Loe stílusa sokban emlékeztet Salingerére (meg nyilván a téma is): közvetlen, filózós, de lényegretörőbb, egyszerűbb. Bármennyit bölcselkedik is, nem játsza meg magát, nem tesz úgy, mintha tudná a megfejtést, ugyanakkor mindig van benne szeretet, nyitottság. Megfelelő hangulatban a Naiv.Szuper. így azt is elgondolkodtatja és elszórakoztatja, aki nem 25, és épp nem efféle problémákkal küzd. Jó kis könyv ez.

Címkék:

szerda, augusztus 29, 2007

Raana Raas: Csodaidők – Az ogfák vöröse

Kiadó: Animus Kiadó
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Oldalszám: 436
Ára: 2980 Ft
Műfaj: ifjúsági, sci-fi / fantasy, szépirodalom

Régóta nézegettem már ezt a könyvet, de sem a borítója, sem az író neve nem mondott semmit, sőt, a fülszöveg meg, hát, az alapján nem könnyű dönteni. Aztán kiderült, hogy ez az első, s mindmáig egyetlen magyar író által írt kiadványa az Animus-nak, Harry Potter s megannyi remek ifjúsági regény kiadójának. Így máris érdekesebb lett a dolog.

Az ogfák vöröse a
Csodaidők c., 4 részes családregény jó vaskos első kötete. Mondhatjuk, hogy science-fiction, amennyiben egy elképzelt jövőben játszódik, de nem az a fajta, amiben a tudományos-technikai oldal a legfontosabb. Három főszereplője van, mindegyiküknek megvannak a maga fejezetei.
Judy 11 éves félárva, aki mindennél jobban vágyik rá, hogy igazi családja legyen, ám erre szinte semmi esélye nincs – de külsős lévén arra sem sok, hogy bekerüljön egy niesi árvaházba, s mégis ez történik vele.
Giin Raas egy niesi, avagy Kaveni fennhatóságú bolygó safírja, vezetője (úgy politikai, mint vallási értelemben), nagy hatalmú és tekintélyű ember, akinek a vállát súlyos gondok nyomják.
Yaan pedig, Giin testvérének legnagyobb fia, részint elkényeztetett, részint a Kaveni nagycsaládok hagyományainak béklyóiban vergődő fiatalember, aki végül lázadni kezd apja zsarnoki irányítása ellen.

Ha csak ennyit árulok el a történetből, máris sok minden magyarázatra szorul. A regény jelenében földi idő szerint 3900 körül járunk, az emberiség már belakta a világegyetem egy jó részét. Társadalmuk alapvetően két nagy csoportra oszlik. A külsősök kb. olyanok, mint mi itt a nyugati civilizációban, csak persze jövőbeni fejlettségű körülmények között. A niesiek avagy Kaveniek pedig egy korábbi emberi űr-expedíció a Földtől évszázadokra elszakadt populációjából fejlődtek ki. A kereszténység egy sajátos formáját követik, és szigorú tradícióik szerint élnek. Társadalmuk a nagycsaládok intézményére épül, ahol akár 70-80, egymáshoz rokoni szálakkal kötődő ember is együtt lakik. Amellett, hogy emelkedett, nemes, ám nem feltétlenül tévedhetetlen törvényeiket követik, a világ számos nagyvállalatát tartják kézben. S ezen nagycsaládok közt is az egyik leghíresebb és leghatalmasabb a Raas.

Az elbeszélő Raana Raas is közéjük tartozik, bár – legalábbis az első részben – szereplőként nem igen tűnik fel. Egyébként a valós életben Görgey Etelkának hívják az írónőt, református lelkész, teológus és hebraista, aki egy évig Belfastban is tanult. Regényét sajátos körülmények között írta: a
www.csodaidok.hu oldalon egy szűk kör végig figyelhette a történet alakulását, de olyat is hallottam már, hogy állítólag eredetileg angol nyelven írta meg, mondván, itthon úgysem talál majd kiadót...

Mindezt azért fontos tudni, mert jelzi, hogy Etelka az írók többségénél sokkal többet tud nagyon sok mindenről. És ez tisztán átjön a regényben is. Mind a világméretű társadalmi problémákat, mind az egyes szereplők lelki vívódásait megrázó hitelességgel ábrázolja. Nyilvánvalóan jó ismerője az emberi léleknek, de arról is pontos fogalmai vannak, hogy mi folyik a világban. Mert persze a Csodaidők, válassza el bár 1900 év napjainktól, a mi világunkról is szól. A terrorizmus, a politikai-hatalmi harcok, a régi értékek pusztulása, s a helyére lépő kiüresedés, a rasszizmus, a bűnbak-keresés épp úgy megvan ma is, ahogy azok az interperszonális és benső küzdelmek, amiken Giin és a többiek keresztül mennek. Sőt, Raana Raas olyan kíméletlenül bánik az általa megalkotott karakterekkel, akár a valós élet. Bizony, az olvasó szokatlannak fogja találni, hogy az általa megkedvelt szereplőket milyen kemény kézzel osztja sorsuk. De az sem általános, hogy a történet kevéssé szimpatikus figuráit is milyen mélységekbe menően mutatja be az írónő. És az is figyelemre méltó bölcsességről árulkodik, hogy bár a Kaveni nagycsalád előnyeit is megmutatja, nem kendőzi el a hagyományok merev őrzésének hátulütőit sem – ahogy a külsősöknél sem általánosít.

Ami magát a sztorit illeti, igazából lassan halad, és előre sejthető számos fordulata. De amúgy is azt gondolom, hogy Az ogfák vöröse még csupán a felütés, a kezdet, amiben Raana Raas-nak nagyon sok mindent el kell mesélnie, hogy megértsük az ezután elkövetkezendőket. Megmutatja a szálakat, jól össze is gabalyítja őket, hogy aztán az olvasó tűkön ülve várhassa a folytatást.

Minden részletében remekül kidolgozott regény és világ ez, talán csak a niesi nyelvvel nem vagyok teljesen kibékülve – de úgy gondolom, nem érdemes ennyiből ítélni, hiszen a java még előttünk áll. Mindenkit, aki valami különlegesre, másra, tartalmasra vágyik, csakis arra tudok biztatni, hogy vegye meg és olvassa el ezt a könyvet. Mert igazi remekmű, és ha van egy csepp igazság, néhány éven belül a képzelet irodalmának legjobb magyar alkotásai között fogják számon tartani. Ahogy én meg még jó páran már most is.

Címkék:

kedd, augusztus 28, 2007

Arthur Ransome: Fecskék és Fruskák

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió (Klasszikusok fiataloknak sorozat)
Kiadás éve: 2007
Fordította: Baloghy Mária
Eredeti cím: Swallows and Amazons
Oldalszám: 321
Ára: 2190 Ft
Kategória: szépirodalom / gyermek / ifjúsági

Arthur Ransome 12 kötetes Fecskék és Fruskák sorozata az ifjúsági irodalom klasszikusai közé tartozik. Az eredetileg 1930-ban megjelent regény hazánkban is sikert aratott. Nem tudok ugyan régebbi kiadásról, mint a Móra-féléről a ’80-as évek második felében, de nagyon úgy tűnik, magyar írókra is hatással lehetett Ransome. (Amúgy kb. egy évtizede a Magyar Könyvklub is kiadott jó pár részt, csiricsáré, az eredeti hangulathoz nem illő borítókkal.) Szóval ideje volt már a könyv újrafelfedezésének, amit a Ciceró Könyvstúdió meg is tett. A számomra kevéssé tetszetős sorozat-designtól eltekintve kedvelem a Klasszikusok fiataloknak számos kiadványát, így pláne örömmel vágtam bele az olvasásba.

A történet főszereplői a 7 és 12 év közötti Walker gyerekek: John, Susan, Titty és Roger, akik az angol tóvidéken nyaralnak édesanyjukkal és két éves kistestvérükkel. Egy szép napon táviratot kapnak édesapjuktól, melyben a messze tengereken hajózó családfő engedélyt ad nekik, hogy a régóta vágyódva kémlelt lakatlan szigetre költözhessenek a vakáció utolsó napjaira. A vidám, ám jólnevelt lányok-fiúk, olvasmányélményeikből táplálkozó gazdag fantáziájukra alapozva igazi hős felfedezőknek képzelik magukat, és boldogan látnak neki a sziget és - Fecske nevű kis vitorlásukon - a tó felfedezésének. Így ismerkednek össze számos „bennszülöttel”, egy kiszolgált, ellenséges érzelmű kalózzal, no meg a Fruska nevű szintén kis vitorlás két főnyi legénységével, Nancy és Peggy Blackett-tel. Az ő első közös kalandjainak a krónikája ez a kötet.

Nagyon tudok haragudni, ha egy könyvről kiderül, hogy átdolgozása az eredetinek. Olyankor úgy érzem, megloptak, nem azt kapom, amit az író eredetileg papírra vetett. A Fecskék és Fruskák-nál nem így történt, mégis úgy éreztem, ráfért volna egy alapos átfésülés és felújítás. Rengeteg ifjúsági könyvet olvasok még így, 30-on túl is, Isten bocsássa meg nekem, de ez a regény csak az utolsó kb. 50 oldalán tudott magával ragadni. A nyelvezete túl döcögős, a leírásai hiába bőségesek, mégsem tárják elénk úgy istenigazából azt a minden bizonnyal csodaszép tájat, amit az író az angol tóvidék alapján dolgozott ki, ahol gyermekkorának egy részét töltötte. Sok, mára elavult kifejezés és megfogalmazás maradt benne, amiket semmi sem világít meg. Ransome elmagyaráz egyet s mást a vitorlázás, horgászat és egyéb tengeri, felfedezői és kalóz tevékenységek kapcsán, de sok olyasmit nem, amit egy mai olvasó már nem vesz természetesnek. Kezdve rögvest a gyerekek egymás közötti beszédstílusával és viselkedésével, ami 70 évvel ezelőtt is legfeljebb jól nevelt, úri származású ifjú hölgyeknél és fiatalembereknél fordulhatott elő, ha ugyan. Bár nyilván itt a II. Világháborúban oroszországi brit kémként is ténykedő Ransome nevelőszándéka érvényesült.

Kétségtelen, hogy 1929 eme békebeli nyara, amiről a regény szól, gyönyörű lehetett, meg hogy végül nekem is megjött a kedvem mindahhoz, amit a Fecskék és Fruskák (az eredetiben még Amazonok...) művelnek a könyv oldalain, és naná, hogy feléleszti a nosztalgiát a gyermekkor iránt. De abban nem vagyok biztos, hogy egy mai gyerek is olyan élvezettel olvasná ezt a könyvet, mint akik két évtizeddel ezelőtt vették kezükbe. Az viszont mindenképpen pozitívum, hogy Szecskó Tamás a Móra-féle kiadásokban is megjelent, hangulatos illusztrációit megtartották.

péntek, augusztus 24, 2007

Porco Rosso - A mesterpilóta

Eredeti cím: Kurenai no buta/Porco Rosso
Japán animációs film
Gyártás éve: 1992
Hossz: 94 perc
Rendező: Hayao Miyazaki
Forgatókönyvíró: Hayao Miyazaki, Cindy Davis Hewitt, Donald H. Hewitt
Zene: Joe Hisaishi
Gyártó: Ghibli Studios
Magyarországon forgalmazza: Best Hollywood
Hazai bemutató: 2007. 08. 23.

Ezt a filmet a Miyazaki fesztiválon vetítették augusztus végén, és ha minden jól megy, decemberig megjelenik DVD-n, Miyazaki mester további filmjeivel egyetemben.

A Porco Rosso – A mesterpilóta 1992-ben készült, Miyazaki egy régebbi mangája alapján. Címszereplője, a Vörös Disznó az I. Világháborúban az olasz légierő tagjaként szolgált, de miután látta minden bajtársát odaveszni (vagy az is lehet, hogy mikor azt tapasztalta, hogy az olasz haderő a fasizmus útjára lép), disznóvá változott. A film jelenében, az 1920-as években a légi kalózok esküdt ellenségeként tengeti napjait. Amikor épp nem azon van, hogy jó pénzért levadássza az utasszállító hajók rémeit, az Adriai tenger egy lakatlan szigetén rejtőzködik, egy jó üveg bor mellett régi slágereket hallgatva rádióján.

A teljes cikk az ekulton.

Címkék:

szerda, augusztus 22, 2007

L’ecsó

Eredeti cím: Ratatouille
Amerikai animációs film
Gyártás éve: 2007
Hossz: 110 perc
Rendező: Brad Bird, Jan Pinkava (társrendező)
Forgatókönyvíró: Brad Bird, Jan Pinkava
Zene: Michael Giacchino
Gyártó: Pixar Animation Studios/ Walt Disney Pictures
Magyarországon forgalmazza: Fórum Hungary
Hazai bemutató: 2007. 08. 02.

Túl sok mindent nem kell elmondanom a L’ecsóról, mert arra azért mindenki számít, aki látott már a Pixar stúdió által készített animációs filmet (Toy Story, A hihetetlen család, Szörny Rt., stb.), hogy fantasztikus és pörgős sztorihoz káprázatos látványt társítanak. Hogy a nevetés mellé elérzékenyülés is lesz, arra pedig a Disney neve a garancia. Ami pedig meglepetés, az maradjon is az!
A cikk meg itt olvasható, ni.

Címkék:

hétfő, augusztus 20, 2007

D. L. Smith: Santo Fico csodái

Kiadó: Geopen Könyvkiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Mesterházi Mónika
Eredeti cím: The Miracles of Santo Fico
Oldalszám: 329
Ára: 2990 Ft
Kategória: szépirodalom / szórakoztató irodalom

Ha az ember kedveli Olaszországot, már a borító miatt is kézbeveszi ezt a könyvet a boltban. Aztán meglátja, hogy kisebb betűkkel ez a két mondat is szerepel rajta: „Csak Toscanában születnek ilyen mesék...” és „Szerelmek és varázslatok története”, és akkor persze elolvassa a fülszöveget, és próbál belelátni a könyvbe, hogy érdemes-e kiadni érte 3000 Ft-ot, vagy ez is csak egy újabb klón, aminek írója a Napsütötte Toszkána meg hasonlók sikereire alapozva akar még egy jót kaszálni.

A válasz az, hogy jobbára érdemes, és hogy miért, azt itt írom le alaposabban.

Címkék:

csütörtök, augusztus 16, 2007

Cynic / Aebsence, Bp. Kultiplex, 2007. aug. 15.

Alighanem mindenki, aki ott volt, ilyeneket mondogatott: „Nem hittem volna, hogy valaha láthatom a Cynic-et”, meg „1993 óta erre várok”, meg hasonlók. De tényleg úgy van, hogy amíg élnek a zenészek, van esély rá, hogy újra összeálljanak feloszlott zenekarok. És bár ez az év televan rég várt, részint nem is remélt nagy kedvenceim koncertjeivel (Trouble, Tori Amos, Dio-s Sabbath, Marillion, és lesz Candlemass, Dokken), egyiket sem vártam ennyire, mint a Cynic-et.

Egyetlen albumuk, a ’93-as Focus (ami
meghallgatható itt) az 5 legnagyobb kedvencem között van, elmondhatatlanul sokat adott nekem, és persze egy fanatikus underground rétegnek szerte a világon. Ez a réteg a mi kicsiny országunkban nyilván nem tesz ki túl sok embert, de így is fojtogató volt az első sorokban. Ezt nem szeretem, nekem az való, ha van egy kis tér zúzni meg minden, de ez volt az a koncert, ahol semmit nem bántam. Már a buli előtti interjúm az énekes-gitáros Paul Masvidallal is annyira jó és pozitív volt, hogy letörölhetetlen, elégedett vigyor ült ki a képemre.

Aebsence. Fotó: UNMeglehet, a Moon Of Soul vagy a Gire (vagy akár az Eclipse) jobban illett volna ide előzenakarnak, de nem értek rá, és azért az Aebsence sem lógott ki nagyon a maga, leegyszerűsítve mondjuk így: Tool-keverve-magyar-népzenével rock/metaljával. És a népek is lelkesek voltak, de annyira, hogy Budai Péter már-már mellőzte szokásos negatív átkötő szövegeit, hehe. Azt már leírtam régebben is, hogy a 2002-es Unusual c. albumuk óta alig koncertező csapat zenéje hogy besűrűsödött és besúlyosodott az eltelt évek alatt. A lemezes dalok most is ütöttek, de a két újnak számító nótától is kész voltam. Az egyikbe a „Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem” c. népdalt szőtték bele, a másik nyitósora meg ez: „Engem anyám elátkozott”, és ha lehet, még az Unusual-os daloknál is több fájdalom és súly van bennük, miközben szívettépően gyönyörűek. Lehet, hogy csak hobby szinten működnek, és nem tudnak ennél több időt-pénzt-energiát beleölni az Aebsence-be, de Perneczky Andrásék akkor is kegyetlen jó zenét tolnak.

Cynic - Paul Masvidal. Fotó: WeraAztán jött az Álom! Azt hiszem, az elején még nem szólt jól, de aztán Brett rendet vágott a keverőpult mögött. A fickó nyerte a francia „Hörögj a Cynic-kel” versenyt, és úgy összehaverkodtak, hogy elkísérte a csapatot a turnén, és amellett, hogy ő keverte a bulikat, hörgött is a Uroboric Forms-ban (meg az utolsó dalban, amúgy viszont samplerről mentek a hörgős részek). Az a mókás, hogy csak később esett le, hogy ő az a Brett Caldas-Lima, aki a To-Mera lemezének a producere volt (én meg pont olyan pólóban voltam). Nem mellesleg egy remek prog/death bandában, a
Kalisiában is tolja.

A műsor ugyanaz volt, mint mindenütt a turnén, ahol rendes programot nyomhattak: a teljes Focus, album szerinti sorrendben, plusz az
Evolutionary Sleeper c., csodás új dal a gyönyörűséges Textures előtt, ill. a záró, mindent elsöprő How Could I? előtt a Meeting Of The Spirits c. jó elszállt, jazz-be hajló, sok szólónak teret adó Mahavishnu Orchestra feldolgozás, valamint a Cynic utódjának számító Portal demójáról a szintén káprázatos Cosmos. Ezek a finomabb, kevésbé metalos témák elbűvölőek voltak. A death metalos tételek alatt meg jó sokan zúztak, már ahogy a hely engedte.

Nekem úgy tűnt, kellett némi idő, míg a közönség és a zenekar feloldódott, és elindult az energiaáramlás. Paul először nem is igen beszélt, de aztán belejött. Dicsérte Budapestet, a Kultiban uralkodó hőséget az otthon (Miami-ban) szokásoshoz hasonlította; közvetlen és szimpatikus volt. A többieken is látszott, hogy élvezik a dolgot (miközben lejátszották a csillagokat az égről), s így a végére valami egészen intim és barátságos atmoszféra töltötte be a termet, ami csak látszólag mond ellent annak, hogy milyen zúzás ment a durvább részekre. Rég nem éreztem ilyet, még az amúgy szintén katartikus Szigetes Nevermore bulin sem.

Hamar elröppent a koncert, de azt hiszem, jó páran úgy voltunk vele, hogy sikerült alatta kicsit kilépni megszokott, mindennapi létünkből. A Tool kapcsán még én is leírtam, hogy spirituális élmény, de a koncertjük a Szigeten híján volt az emberségnek, a közönség és zenekar közötti mágikus kapcsolatnak – viszont a Cynic-nél mindez megvolt. Úgyhogy hálát adtam Cosmic Mothernek, hogy rányitotta a szememet erre a kivételes zenekarra, és hogy végül elhozta őket hozzánk. Áldás volt ez a koncert.

Ami különben a Cynic turné utolsó állomása is volt. Paul elmondta az interjú végén, hogy innen ő Prágába meg Bécsbe megy, kicsit körülnézni, s a többiek is ki merre lát. És aztán nekiállnak a második Cynic albumnak! Remélem, lesz majd ideje a
reunion turnéról szóló blogján megemlékezni a magyar buliról, és jókat ír majd. Nekem úgy tűnt, nekik is bejött a buli. Mert mikor a nem szűnő vastaps és vissza-kórus után kijöttek, és mondta Masvidal, hogy bocs, de nincs több daluk, amit eljátszhatnának, viszont igyunk meg velük egy sört, akkor a dobosisten Sean Reinert átvette a mikrofont, és azt mondta: „vissza akarunk jönni jövőre”!
Cynic fotó: Wera (Köszi! :)

Címkék:

kedd, augusztus 14, 2007

Sziget / ötödik nap, Aug. 13. hétfő

Hajóval mentünk a Szigetre, ami a Jászai Mari térről indul, és bár megeshet, hogy sokat kell sorban állni, és az út sem rövid, megvan a hangulata.
Viszont így kimaradt Dolák-Saly ill. a Shapat Terror is az utolsó 5 hangot kivéve, ellenben a kirakodósok végignézegetése nem, amit jobban viseltem volna, ha nem kopog a szemem, és nem derül ki aztán, hogy eltűnt a kedvenc hamburgeresünk, közel a Nagyszínpadhoz. Valami halas izé volt a helyén, és végül csalódottan pizzaszeletet kajáltunk, bár az szerencsére jó volt.

Aztán elkezdődött a
Tool koncert. A látvány és a hangzás csodálatos volt, de már a nyitásnál (Jambi) érződött, hogy nem lesz barátkozás meg bulizás. Másodikként mondjuk a Stinkfist érkezett, de aztán... OK, a 46 & 2, meg a bővített (túlhúzott) Schism még rendben volt, de aztán jött a borulás: Lost Keys, Rosetta Stoned, Right in Two. A koncert előtt arra gondoltam, hogy ha ők a Tool, akkor lesz 20 perces beállás, de ezzel aztán végleg kiszámíthatóvá válnak. S lőn.

Ha nem jött volna percenként nekem valaki, ha lehetett volna ülni, ha nem ment volna el vagy 10 percre a vetítés, vagy még inkább ha minden fény kialudt volna, hogy a csillagos eget bámulhassuk, akkor meglett volna az áhitat. Akkor jó lett volna ez a blokk is. De így üres volt és unalmas, és hiába vették elő a végére a Lateralus-t meg a Vicarious-t, a hangulatom már odavolt. Mert OK, nevezhetjük ezt művészetnek (sőt, összművészetnek, hiszen ott volt alapból a zene, Maynard lejtette a maga furcsa táncát, a közönségre véletlenül sem nézve, a vizuális művészetet a szemkápráztató vetítés képviselte, mi pedig szobroztunk...), és klassz, hogy bevállalják, hogy ilyet tolnak egy fesztiválon is. De ha akkora művészek, akkor pl. játsszanak ingyen, az már valami. Vagy ha mindenáron a nézők sokkolása, a hangulatcsorbítás a lényeg, akkor vették volna elő az Undertow végéről a Disgustipated-et vagy az Aenimáról a Die Eier von Satan-t, na, az durva lett volna! Így viszont azzá váltak, aminek kezdetben az alternatíváját adták. Mert annak idején azért borult le előttük egy masszív underground réteg, mert képesek voltak hosszas szólók meg „mi-művészek-vagyunk” című sznobizmus nélkül is igazán progresszív zenét csinálni. Olyat, ami Uram bocsá’ szórakoztató is volt. Ez a műfaj ugyanis a szórakoztatásról is szól, és az, hogy fura vagy beteg ábrák vetítése közben három hangot tartanak ki percekig, az kurvára nem szórakoztató, de még csak nem is előremutató vagy művészi. Az csak szimplán olyan, amit a durván besztónult Pink Floyd kb. a ’60-as évek végén abbahagyott... Ja, nem, nem is olyan, mert még csak egy jó ízű imprózás sem volt, mert hisz’ a vetítéshez igazodni kell...

Egyszerűen az zavart, de nagyon, hogy egy picit sem közelednek a közönséghez (még Bécsben is barátságosabbak voltak, és Maynard is többet beszélt úgy 1-2 mondattal...), egy nüansznyit sem próbálnak adni nekik valami emberit. Hideg és idegen volt az egész, és nem hiszem el, hogy ne fért volna bele még pár közönségkedvenc, ami egyensúlyba hozta volt a koncertet. Mert önmagában imádom azokat a hosszas, nehéz darabokat is. De így iszonyat fárasztóak voltak, és el tudom képzelni, hogy csalódott, aki most látta őket először. Tudom, hogy nagyon sokaknak tetszett (eleve óriási dolog, hogy Sziget Nagyszínpadon főbanda lehet a Tool vagy akár a NIN), de meg tudom érteni, ha valaki megbánta, hogy kiperkálta a 8000 Ft-ot, vagy legalábbis értetlenkedve állt ott a koncert után. Bár nekem szavam nem lehet, már 3x láttam őket, és a lengyeleknél még nem voltak ennyire elvontak, ott megkaptam majd’ minden kedvencemet...

Címkék:

vasárnap, augusztus 12, 2007

Sziget / negyedik nap, Aug. 11. szombat

Stonedirt. Fotó: UNAzért volt jó, hogy a Stonedirt a Talentum színpadon lépett fel, mert így egy halom olyan ember is szembetalálkozott velük, aki amúgy nem nézte volna őket. És persze fejvesztve menekült, hehe. A csapat a Pantera magyar zabikölyke, és feszélyezetlenül tolták a népek orcájába a megveszekedett southern metalt. A Wall Of Sleep-ben is aktív Kemencei Balázsról eddig is tudtam, hogy teljes szívvel zenél, de a többieken is látszott, élvezik a mókát. Amellett, hogy jó fazonok, értik a dolgukat is, bár én még mindig úgy érzem, hogy lehetne egy picit gördülékenyebb, még húzósabb az egész. Persze, ha egyszer a Pantera a szint, akkor azért kapaszkodni kell, de Endruék jól csinálják, és egyre jobban. Szóval szögeltek becsülettel, szigorú riffekkel és széles vigyorokkal, ahogy kell.

Jól is jött a Stonedirt-től kapott energia, hogy átvágjak a sár- meg ember-tengeren, hogy többet lássak a
Nine Inch Nails-ből, mint ugráló hangyákat. Az első, ami lejött, az volt, hogy lám, a Nagyszínpadon is lehet remek hangzást produkálni. Így persze a zenéjükben lévő energia is maximálisan átjött. Viszont sosem voltam trve NIN-fan, Downward Spiral leginkább, szóval a March of the Pigs-nek örültem erősen, ám egy idő után, ahogy lemezen is, eluntam. Tény, hogy Reznorék vérprofik, és zúztak rendesen, de a gépi ritmusok meg félüvöltős énekdallamok néha azért összefolynak. De így is respekt, mert bizonyították, hogy nüansznyit sem divatbanda, hanem igazi ász a NIN. Rájuk aztán nem lehet mondani, hogy azért kerültek Sziget Nagyszínpadra, mert vén kutyaütők, akik hajdanvolt slágereikből próbálnak megélni, csak máshol már senki nem kíváncsi rájuk. A NIN most is óriás.

Még elcsíptem a Hammer sátorban a
Lord legvégét. Gidó vezényletével a Szóljon a Rock ment épp, gondolom, már egy ideje, mert azt szeretik sokáig húzni, de nem baj, mert alap. És aztán, ahogy az lenni szokott, a Vándor következett, ami a magyar rock történetének egyik legnagyszerűbb szerzeménye, s a szintén örökzöld Kisfiú-val zártak. Az van, hogy életem első rock koncertje a Lord volt, és nagyon jó őket újra hallani bármikor. Meg látni, hogy sok régi lorder már a gyerekeivel jár ki a bulikra, akik szintén ugrálnak, örülnek meg minden. És bár most nem hallottam, de biztos tolták az Itthon vagy otthon-t, ami az egyik legjobb és legszebb dal a hazaszeretetről, mindenféle melldöngetés meg egyéb fölös sallang nélkül.

Nevermore. Fotó: FaffyAztán végre felcsendült a
Nevermore koncert kezdetét jelző Loreena McKennitt intro, felsétált az öt arc, s három nem tűnt ismerősnek. Merthogy a Jag Panzer-es Chris Broderick gitáros helyettesítette Steve Smyth-t, Tim Johnston basszer Jim Sheppard-ot, Warrel Dane-nek meg fele akkora a haja, és barnára (vagy sötét vörösre?) van festve, és felszedett magára pár kilót, meg egy Pig feliratú trikót. Jó srác, na. (A fotót Faffy készítette.) Aztán ahogy elkezdődött a Medicated Nation, olyan iszonyatosan rosszul szólt, hogy arra gondoltam, jól van, lesz végre egy gyenge NVRMR koncert, valahogy csak kihúzom a végéig, és holnap nem fog fájni semmim. Aha, biztos így történt...

A következő I Voyager-nél beugrott, hogy húha, lehet, hogy most előkapnak majd pár különlegességet, és igazam lett. Viszont aztán a The River Dragon Has Come-nál kezdett rendbe jönni a hangzás, s mivel az Inside Four Walls-szal folytatták, végem is volt. Értelem kikapcsol, zúzás meg be. Innentől nem tudom a dalsorrendet, de ez mind volt: a This Godless Endeavor-ról Born, Final Product, My Acid Words, címadó első ráadásként (azt hiszem, azt a fenséges, letaglózó és megrázó, őselemi erőt és energiát, amit ez a dal felvonultat, legfeljebb a Slayernél, a Morbid Angelnél, a Neurosis-nál és a Mastodonnál lehet még megtapasztalni); az Enemies of Reality-ről még a címadó; a Dead Heart...-ról még Narcosynthesis, The Heart Collector, Believe in Nothing (hogy lehet már ilyen emelkedett, gyönyörű dalt írni arról, hogy nincs miben hinni?!?); a Dreaming Neon Black-ről meglepetésre a Deconstruction és zárásul a No More Will, ami elmosott mindent, és bár a keserűség, a veszteség és kiábrándulás himnusza, katartikus élményt jelentett. Abba a lemezbe amúgy is annyi bánatot, fájdalmat és sötétséget szőttek, hogy a legtöbb dark/gót banda a töredékére sem volna képes soha. Viszont a korábbi anyagokról semmi.

A hangzás a helyszínen hagyományoshoz képest OK volt, a csapat is jó formában tolta. Warrel nem dumált sokat, semmi extra poén, ellenben az egyik legjobb teljesítményét hozta, amit valaha hallottam tőle élőben (pedig min. 9x láttam már őket, igaz, mindig kiakasztottak). Loomis szólóira nincsenek szavak, és persze Van Williams dobolása is szenzációs volt – mint rendesen. A pótarcok is jól muzsikáltak, és megint arra a következtetésre jutottam, mikor magamhoz tértem, hogy a Nevermore A Metal. Még mindig az egyik legjobb banda a világon, és nagyon remélem, hogy végre mindegyikük rendbe jön, meggyógyul, leszokik és összekapja magát, és megint csinálnak egy tökéletes albumot!

Címkék:

szombat, augusztus 11, 2007

Sziget / harmadik nap, Aug. 10. péntek

Csak szólok, hogy ugyanezek a bejegyzések a Hammer honlapján is fenn vannak, max. egy-két mondattal kevésbé személyesen (de nem feltétlenül), viszont ott sok másról is olvashatsz.

Sikerült elcsípnem a My Small Community koncertjének második felét. Akkor épp a nevükhöz illő mennyiségű embernek játszottak, de aztán egyre többen néztük. A múlt év őszén a Mind The Gap romjain alakult csapat naprakész zenét játszik, van benne emo(core), metal, punk, rock & roll. Igen fiatalok, de jól zenélnek, és a mozgással sem fukarkodnak. Entellektüel kinézetű énekesük üvöltésben sem gyenge, s a dallamok is jól mennek neki. A kötelező zenei és színpadi elemek megvoltak, a fazonok közül is csak egy hosszú hajú hiányzott, hogy minden meglegyen, amit az MTV-n tolt rockbandákban látni. Ja, és feldolgozták az A-ha "Take On Me" c. slágerét, de ez csak a refrénnél esett le. Ígéretes banda.

Neck Sprain. Fotó: UNA
Neck Sprain-t most láttam először Bánfalvi Sanyi nélkül. Szakajda Tibor (ex-Carbon Cage) remek dobos, bárhol megállná a helyét, de az Ákos csapatában zenélő, zseniális Sándor attól még nagyon hiányzott. Ezzel együtt is irtózatosan vaskos koncertet toltak Leviék, mely főleg a legutóbbi, Heavy Weight – 3rd Round lemezre épült. Janó Misi mamutriffjeitől az ember kénytelen legalább bólogatni, de még inkább léggitározni és derékból headbangelni – bár amúgy nem volt akkora zúzás, mint elvárható. Ami leginkább annak köszönhető, hogy a Skinny Puppy egy fantasztikus és kultikus banda, ám nem főbandának való, mert nem sokan perkálják ki miatta a 8000 ruppót, szóval ezen a napon végig kevesen voltak a népek. Akárhogy is, a fickók megint kitettek magukért, bizonyítva, hogy továbbra is az ország egyik legsúlyosabb zenekara. Pityesz is remek formában volt, viszont Daczi Zsolt (R.I.P.) nem basszusgitáros volt, haver...

A
Mantra koncertjéből csak az utolsó néhány dalt hallottam (mer’ az amatőrfotós nem hoz ám magával plusz elemeket...), köztük a számomra legjobb korongjuk (Tetteim súlya) nyitónótáját, a megrázó Mama, én szeretlek-et. Az egyik szám szólója után Jaya hari das mondta, hogy na, most már tudjuk a szöveget, énekeljük vele. Aha, persze. Amilyen k...a hangos volt a cucc, az is csoda, hogy ennyit értettem belőle. Komolyan nem értem azokat a csávókat, akik a keverőpult mögött ülnek. Az addig OK, hogy a metalnak hangosnak kell lennie, de ez nem jelenti azt, hogy fülsiketítő, érthetetlen masszává kell keverni... No mindegy, ezzel együtt is lejött, hogy a Mantra trióban is baromi dinamikus és erőteljes tud lenni.

Watch My Dying. Fotó: UNPersze a
Watch My Dying esetében is túllépte a hangerő a fájdalomküszöböt, meg tönkrevágta a zene finomságait, ellenben így olyan pusztító zúzás ment, hogy még attól is lobogni kezd a hajam, ha csak rágondolok. A szokott Háttal álmodó intrójára érkezett a Sztereotip (Állami sláger), és onnantól nem igen volt megállás, még az elszállós részek alatt is folyamatosan vibrált az energia. Itt is új a dobos, a Dying Wish-ből, Tech-No-Logic-ból, stb. ismert Garcia Dávid, aki igen prímán ütötte, ahogy azt amúgy tőle megszokhattuk.
Az Ohm-ban, akár a lemezen, vendégszerepelt Jaya hari, és bájosan esetlen volt, ahogy a végén elköszönt tőle Gaobr. Jah, nekik még nem mennek ezek a nagy összeborulások, és addig jó... :) A műsort amúgy a Fényérzékeny és a Klasztrofónia legjobbjaiból válogatták, a közönség meg imádta végig. Nálam mondjuk a záró Nich vor dem Kind tette be végképp a kaput, nem mintha addig jólnevelten viselkedtem volna.
Az az igazság, hogy a WMD valami egészen speciális csapat. Ipari jellegű, félelmetesen masszív és komplex zúzásukhoz annyi hangulati és szövegbeli plusz társul, annyi apró finomság, hogy teljesen egyéni, amit csinálnak. Nekik is kijárna az a figyelem és tisztelet, amit pl. az index.hu-n meg halom másik, mondjuk ki, sznob helyen agyonhype-olt Isten Háta Mögött megkap. Amit IHM-ék meg is érdemelnek, meg a 10x-esét is, épp csak nem láttam senkit a mi-értékeljük-az-ilyen-elvont-és-nem-klisés-metalzenét-is-bár-amúgy-cikinek-tartjuk-a-metalt mentalitást képviselő megfejtők közül, pedig ha igazán értékelnék az elvont és nem klisés metalzenét, akkor ott lett volna a helyük. (Nem, nem haragszom senkire, pusztán szeretnék rámutatni, hogy szimpla divatkeltés megy sok helyütt, bármekkora öröm is, ha véletlenül tényleg értékeset meg különlegeset nyomnak.)

Illúzió. Fotó: UNA Blind Myself-et egy, sőt, az
Illúzió kedvéért hagytam ki, meg mert nem akartam meghalni. A WMD után pedig az következett volna. Inkább elsétáltam az Insomnia - Guiness pódiumhoz, ahol elvileg folyamatosan mennek a koncertek, rekord-kísérlet címén. A csapat énekes-gitárosát, Huszti Gergelyt teljesen máshonnan ismerem, és a zenéjüknek sincs köze a metalhoz. Viszont olyannyira más, mint a WMD, hogy nagyon jól esett. Amolyan alterock, amibe rengeteg különféle stílus belefér, de alapvetően melankolikus, s max. annyira rockos, hogy egy kávéházból ne utasítsák ki őket, szóval inkább kis kellemes, a szöveg meg mind szellemes, haha, meg lelki is. Életünk egyes bensőséges pillanatainak az aláfestőzenéje is lehetne. Vagy az is lehet, hogy jó lenne, ha az lenne. Mert annyi elvágyódás és szépség van benne, de irónia és realizmus is. És nem hiszem, hogy entellektüelnek kell hozzá lenni, egyszerűen csak hallgatni kell, és megfelelő hangulatban megérint, és ez mutatja, hogy milyen jó.

Címkék:

szerda, augusztus 08, 2007

Sziget / első nap, Aug. 8. szerda

Első nap a Szigeten. Az ember már Szigetekben méri az időt, vagy inkább mégsem, mikor rájön, hogy ez neki már a tizennegyedik (még mindig bánom, hogy nem voltam ott az elsőn). Már behunyt szemmel is odatalálnék a Hammer színpadhoz, és megint jön az érzés, hogy mintha nem rég lettem volna itt, pedig az egy év az többnyire inkább sok, mint kevés. Látszólag mi sem változott különben, aztán meg majd lejön, ha valami mégis. Nincs pl. Tesco a Hammernél, mostmilesz.

Sőt, olyan korán érek ki, hogy még zene sincs, viszont sikerül beszélni pár jó szót Juliette-tel, aztán viszont elslattyogok a Zúzdához, ami retro-ótvar környéken van: egy aprócska sivatagon átvágva jut az ember a színpad elé. Van árnyék is: egy félig kész vagy félig lerombolt téglaház adja, meg a hangulatot is, a kiszáradt fűcsomókkal egyetemben. Ehhez aztán végképp illik a
Saint Petrol zenéje, amiben Insane-gitáros Bende Imre meg Fish! énekes Kovács Krisztián (itt penget is) meg hasonlók tolják a souther/stoner s némi grunge ízekkel elegy mocskos rock & roll-t. Nem is rosszul, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez azért semmi új, csak a körítés mai, meg az is, hogy itt nekem nem mindig tűntek elég feszesnek. És ne mondja senki, hogy az ilyen zene alapja a lazaság, mert a Kyuss a legszétesettebb nótáiban is iszonyat húzós volt. De ezzel együtt jó volt, népek is voltak rajta, Danko Jones feldolgozás pedig nem volt, de sebaj.

Aztán irány a Hammer. Még elcsípem az Overdream utolsó pár számát. Nem ismerem őket különösebben, ebben a zajmasszában is csak annyi jön le, hogy zeneileg igyekszenek mást is mutatni, mint amire az énekesnő miatt az ember azonnal asszociál. De attól ez még nagyon Nightwish. A három vonós csajszi akár cigányzenét is játszhatna, annyira elvész, amit művelnek. Ja, az örök Sziget dilemma. Csak ha élvezhetetlen a hangzás, akkor minek?!

To-Mera. Fotó: UNMárpedig a
To-Mera első néhány dala is elvész a förtelmes hangzásban. Meg nem tudnám mondani, mit játszottak... Aztán tisztul a kép, és így már inkább amiatt nehéz ügy, hogy olyan iszonyat komplex a zene. Nem tudom, aki nem hallotta a Transcendental c. bemutatkozó albumot, annak mi jöhetett egyáltalán le, de a közönség roppant lelkes, és ez jó. Aki nem tudná: itt a volt Without Face-énekesnő, Kiss Juliette dalol, ám a többiek mind angolok, s ez az első itthoni fellépésük. A gitáros Tom MacLean csudapofa, rém mókás, de a többiek is jó arcok, Julie meg... Hát, Isten bocsássa meg nekem, de mindig is szerettem a hangját, meg azokat a dolgokat, amiket a dalaiba belevisz. Olyan ez a zene, mint valami folyamatos álom, amiből nincs ébredés, de amibe nagyon is beleszűrődik a külvilág. Zaklatott, bonyolult, de nagyon sokszor gyönyörű. Természetesen a legnagyobb sikert a klipes Blood aratja, de pl. a zárásul játszott új dal is igen szórakoztató, azzal a furcsa-vidám jazz-es betéttel (amit persze simán death témákkal kevernek). Szóval végül jól sikerül a koncert. Erősen várjuk őket vissza.
Mára – sajnos – csak ennyi. Ezévben nem leszek olyan sokat a Szigeten, mint szeretnék. Vagy majd meglátjuk.

péntek, augusztus 03, 2007

Robert Charles Wilson: Pörgés

Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Gálvölgyi Judit
Eredeti cím: Spin
Oldalszám: 422
Ára: 2990 Ft
Kategória: sci-fi / szépirodalom

Az 1953-ban született kanadai írónak messze nem ez az első regénye, és régebbi írásai közt is találunk rangos díjra jelölt vagy azt elnyert művet. Ám a Pörgés múlt évben a legjobb regénynek járó Hugo-díjat nyerte el, ami a sci-fi irányzat egyik legfontosabbja. Dicséretes, hogy ezt a valóban nagyszerű könyvet máris kiadták magyarul.

A teljes cikk az e-kulturán.

Címkék: