Azért volt jó, hogy a Stonedirt a Talentum színpadon lépett fel, mert így egy halom olyan ember is szembetalálkozott velük, aki amúgy nem nézte volna őket. És persze fejvesztve menekült, hehe. A csapat a Pantera magyar zabikölyke, és feszélyezetlenül tolták a népek orcájába a megveszekedett southern metalt. A Wall Of Sleep-ben is aktív Kemencei Balázsról eddig is tudtam, hogy teljes szívvel zenél, de a többieken is látszott, élvezik a mókát. Amellett, hogy jó fazonok, értik a dolgukat is, bár én még mindig úgy érzem, hogy lehetne egy picit gördülékenyebb, még húzósabb az egész. Persze, ha egyszer a Pantera a szint, akkor azért kapaszkodni kell, de Endruék jól csinálják, és egyre jobban. Szóval szögeltek becsülettel, szigorú riffekkel és széles vigyorokkal, ahogy kell.Jól is jött a Stonedirt-től kapott energia, hogy átvágjak a sár- meg ember-tengeren, hogy többet lássak a Nine Inch Nails-ből, mint ugráló hangyákat. Az első, ami lejött, az volt, hogy lám, a Nagyszínpadon is lehet remek hangzást produkálni. Így persze a zenéjükben lévő energia is maximálisan átjött. Viszont sosem voltam trve NIN-fan, Downward Spiral leginkább, szóval a March of the Pigs-nek örültem erősen, ám egy idő után, ahogy lemezen is, eluntam. Tény, hogy Reznorék vérprofik, és zúztak rendesen, de a gépi ritmusok meg félüvöltős énekdallamok néha azért összefolynak. De így is respekt, mert bizonyították, hogy nüansznyit sem divatbanda, hanem igazi ász a NIN. Rájuk aztán nem lehet mondani, hogy azért kerültek Sziget Nagyszínpadra, mert vén kutyaütők, akik hajdanvolt slágereikből próbálnak megélni, csak máshol már senki nem kíváncsi rájuk. A NIN most is óriás.
Még elcsíptem a Hammer sátorban a Lord legvégét. Gidó vezényletével a Szóljon a Rock ment épp, gondolom, már egy ideje, mert azt szeretik sokáig húzni, de nem baj, mert alap. És aztán, ahogy az lenni szokott, a Vándor következett, ami a magyar rock történetének egyik legnagyszerűbb szerzeménye, s a szintén örökzöld Kisfiú-val zártak. Az van, hogy életem első rock koncertje a Lord volt, és nagyon jó őket újra hallani bármikor. Meg látni, hogy sok régi lorder már a gyerekeivel jár ki a bulikra, akik szintén ugrálnak, örülnek meg minden. És bár most nem hallottam, de biztos tolták az Itthon vagy otthon-t, ami az egyik legjobb és legszebb dal a hazaszeretetről, mindenféle melldöngetés meg egyéb fölös sallang nélkül.
Aztán végre felcsendült a Nevermore koncert kezdetét jelző Loreena McKennitt intro, felsétált az öt arc, s három nem tűnt ismerősnek. Merthogy a Jag Panzer-es Chris Broderick gitáros helyettesítette Steve Smyth-t, Tim Johnston basszer Jim Sheppard-ot, Warrel Dane-nek meg fele akkora a haja, és barnára (vagy sötét vörösre?) van festve, és felszedett magára pár kilót, meg egy Pig feliratú trikót. Jó srác, na. (A fotót Faffy készítette.) Aztán ahogy elkezdődött a Medicated Nation, olyan iszonyatosan rosszul szólt, hogy arra gondoltam, jól van, lesz végre egy gyenge NVRMR koncert, valahogy csak kihúzom a végéig, és holnap nem fog fájni semmim. Aha, biztos így történt...A következő I Voyager-nél beugrott, hogy húha, lehet, hogy most előkapnak majd pár különlegességet, és igazam lett. Viszont aztán a The River Dragon Has Come-nál kezdett rendbe jönni a hangzás, s mivel az Inside Four Walls-szal folytatták, végem is volt. Értelem kikapcsol, zúzás meg be. Innentől nem tudom a dalsorrendet, de ez mind volt: a This Godless Endeavor-ról Born, Final Product, My Acid Words, címadó első ráadásként (azt hiszem, azt a fenséges, letaglózó és megrázó, őselemi erőt és energiát, amit ez a dal felvonultat, legfeljebb a Slayernél, a Morbid Angelnél, a Neurosis-nál és a Mastodonnál lehet még megtapasztalni); az Enemies of Reality-ről még a címadó; a Dead Heart...-ról még Narcosynthesis, The Heart Collector, Believe in Nothing (hogy lehet már ilyen emelkedett, gyönyörű dalt írni arról, hogy nincs miben hinni?!?); a Dreaming Neon Black-ről meglepetésre a Deconstruction és zárásul a No More Will, ami elmosott mindent, és bár a keserűség, a veszteség és kiábrándulás himnusza, katartikus élményt jelentett. Abba a lemezbe amúgy is annyi bánatot, fájdalmat és sötétséget szőttek, hogy a legtöbb dark/gót banda a töredékére sem volna képes soha. Viszont a korábbi anyagokról semmi.
A hangzás a helyszínen hagyományoshoz képest OK volt, a csapat is jó formában tolta. Warrel nem dumált sokat, semmi extra poén, ellenben az egyik legjobb teljesítményét hozta, amit valaha hallottam tőle élőben (pedig min. 9x láttam már őket, igaz, mindig kiakasztottak). Loomis szólóira nincsenek szavak, és persze Van Williams dobolása is szenzációs volt – mint rendesen. A pótarcok is jól muzsikáltak, és megint arra a következtetésre jutottam, mikor magamhoz tértem, hogy a Nevermore A Metal. Még mindig az egyik legjobb banda a világon, és nagyon remélem, hogy végre mindegyikük rendbe jön, meggyógyul, leszokik és összekapja magát, és megint csinálnak egy tökéletes albumot!