hétfő, szeptember 26, 2011

My Dying Bride: Like Gods Of The Sun - 1996

Ma 15 éve halt meg a Keresztapám. Rákos volt, számítottunk rá, hogy elmegy. Úgy történt, hogy pont miután megírtam és elmentettem ezt a lemezkritikát (ami aztán a 86-os Metal Hammerben jelent meg), megcsörrent a telefon, anyám hívott, hogy meghalt a Kereszt. Úgyhogy az ő emlékének ajánlottam.

Mintha tüzet gyújtana az éjben, úgy indul a Like Gods Of The Sun, egy hatalmas Non-Fiction/Sabbath riffel, s ahogy lassan átjár a kisebbfajta máglya melege, s felfogod a környező világot, amit a lángok megvilágítanak belőle, azon nyomban ráébreszt az album, hogy mindez csak szenvedés... Egy újabb nyomorult lélek fázós testbe zárva, megátkozva az Élet lángjával. Haldoklunk hát, az első pillanattól kezdve, vállunkon egy újabb élet terhe.
Sötéten simogat az éj a Dark Caress-ben először felcsendülő hegedű szépséges hangjaival. Megcsillan a szem, de nincs, ó mégsincs remény. És így a My Dying Bride sem változott, talán épp csak metalosabb, gyorsabb, mint azelőtt.
Mintha csak Raistlin, a Sárkánydárda Krónikák mágusának homokóra-alakú szembogarán át néznénk a világot. A nyíló virágban már látni a hervadót, a rügyező fában a levelét hullatót, születő gyermekben a megvénült haldoklót... Igéző, csodálatos az A Kiss To Remember, de halott ajak csókol egy másik holtat. Hogy élnek? Csak illúzió...
És elfogyott az erő, mely szembe próbálna szállni a Végzettel. Aaron, az énekes hangja nem kiált fel dühvel, a hegedű nem hívja ördögi táncra a Kaszást. Csak a többiek zúznak, döngölnek, vakon és monotonon néha, de soha meg nem állva. All Swept Away, For You: a Halál tudata keseríti szájuk ízét, de nem fekszenek le csöndben elmúlni. Tagadás? Hit? Vagy már a fény az alagút végén?!
Meghalt. Erdőben jár a párja, s feledett útján kis kápolnára lel. Lassan a tisztaság és a gyász átjárja lelkét; könnyei porba hullanak, de szeme az égen, s bukott angyal búskomor arcát látja, ajkán a bánat, a gyász dalával. Fallen Angel.
Mélyen, hat láb mélyen a földben , és a lélek mérhetetlen mélységében gyökeredzik a My Dying Bride zenéje. Temetők csendje, haldoklók utolsó sóhaja visszhangzik minden dalukban, de, mert Zene, furamód ott van benne maga az Élet is. S ha még oly' nehéz tehernek tűnik is, végig kell élni. Talán ezek az angolok hasznosan teszik ezt, mert művészetük az élőknek sokat adhat. (I.M.S.J.)

vasárnap, szeptember 25, 2011

Delphine de Vigan: No és én

Számos díjjal meg arra jelöléssel elismert francia regény ez, amit fiatalok és felnőttek egyaránt olvashatnak, van miért. A kiadó azt írta rá, 16 éves kortól ajánlják, de fene tudja… Hajléktalant a kisgyerekek is láthatnak, és egy idő után felteszik a kérdést, hogy kik ezek, miért ilyen piszkosak, mit csinálnak, nem fagynak meg itt, meg minden.
De ez a regény nem attól jó, hogy egy fontos társadalmi problémára (miegyéb) világít rá, hanem azért, mert szívhez szóló, őszintén és szépen megírt történet. Teljes cikk az ekultura.hu-n.

Red Hot Chili Peppers - könyv és új album

A Red Hot Chili Peppers-t valószínűleg én is abban az elhíresült Parabolában láttam először, amikor egy szál zokniban voltak, s az is a farkukon, és úgy nyomták a rap-rock-punk keveréket, de ezt akkor még nem tudtam. Azt sem, hogy ezt azért mutatják, hogy lássuk, mint rothad a Nyugat, míg nekünk milyen jó a szocializmusban.
Aztán rémlik valami gimis sorozat a Disney mesedélutánon, ahol az egyik arcnak a Chili volt a kedvence, de lefordították a banda nevét magyarra, és akkor viszont már tudtam, miről van szó, és szörnyülködtem (a fordítás tényén).
És aztán a kb. 2. Szigeten, két metal koncert között valami domb környéki, szabadtéri színpadnál, volt valami cudar divatbemutató, de a Give It Away ment alatta, és Kovács Bedlammal nagyot ugráltunk rá. Igen, és már nagyon régóta tudom, hogy a Chili egyike azonban bandáknak, amiknek a lemezeit a legjobb hallgatni házimunkákhoz, mert tele van energiával és vidámsággal, és pont ez a két dolog szokott hiányozni az efféle melókhoz (meg a kedv, viszont az, hogy kell, sokszor ugye erősebb, hehe).
És ott voltam az egy szem magyar RHCP koncerten a Kisstadionban, a One Hot Minute turnéján, pontosabban nem is volt az még a turné, hanem csak az azt megelőző bemelegítő buli (vki okos ezt mondta), és szóval csapni való volt. Ott nem volt szerencsém velük, azóta meg hozzájuk, és most, hogy Frusciante megint lelépett, szomorú is vagyok, mert vele volt a Chili az, amiért én a leginkább szerettem őket.

Ennyit a személyes vonatkozásokról. A Chiliről szóló könyvről, ami nagy, szép, és menő lett volna azzal mászkálni a városban, de végül csak itthon olvastam ki, az ekulton lehet olvasni a cikkemet.
És ugyanoda írtam az új lemezről, ami nem rossz, de nem is igazán jó, számomra legalábbis. Háttérzenének kiváló, másnak nem annyira, szemben a korábbiak zömével. És megint nem jönnek Budapestre :(

szerda, szeptember 14, 2011

Keep Floyding – Wekerle-napok, 2011. szeptember 11.

Ahogy a zenekar nevéből sejthető, a Keep Floyding egy tribute csapat, mely Pink Floyd dalokat játszik. Hosszú évek óta teszik ezt (korábban Echoes Of Pink Floyd néven), és már régen is jók voltak, s azóta nyilván csak jobbak lettek. És tényleg, nagyon hangulatos koncertet adtak a Wekerle-napokon: ekulton a teljes cikk.

péntek, szeptember 09, 2011

Conan, a barbár

Robert E. Howard Conan történetei a fantasy alapművei közé tartoznak, azok nélkül nem lett volna Trónok harca sem. De aki csak ezt a filmet látja, nem fogja ezt elhinni. És ez a legnagyobb baj vele. Howard eredeti Conan sztorijainak hangulatát, atmoszféráját talán ha pillanatokra képes megidézni, de inkább annyira sem. Hibákkal, önmaguk paródiájába forduló momentumokkal teli film. Nagy kár érte.
Hosszas kirohanás az ekulton.