nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

szombat, május 22, 2010

MetalFest: Lamb Of God, Nevermore, Csillebérc, 2010. május 21.

Valahogy a Hammer szervezte fesztiválok, legalábbis a nagyszabásúak, mintha el lennének átkozva. A Summer Rocks öt évnyi gürcölés után állt a földbe, most meg itt a MetalFest, de előtte egy héttel Metallica, utána Kiss, közben meg Pannon Feszt is. És mellé még ez az istenverte időjárás. Ha úgy vesszük, ehhez képest egész sokan voltunk...
Csak két bandára tudtam/tudok kimenni, azokon kívül mást meg sem néztem, igaz, a kisebb színpad úgy 500 méterre van a nagytól, és abban a sártengerben amúgy sem volt kedvem sokat korzózni. Az az erdős, budai rész amúgy gyönyörű, és bár sosem jártam Csillebércen, amikor beléptem az úttörő tábor területére, egy pillanatra megcsapott a nem is olyan régmúlt szelleme. Enyhén kísérteties értelemben. De attól még fesztiválhelyszínnek teljesen jó, és külön jó pont a nagyszínpadot és nézőterét fedő sátorért, anélkül pusztulat lett volna...
Nevermore. Fotó: WeraMinden eddigi magyar Nevermore koncert ütött, de azt, amit most éreztem, még soha korábban. Mivelhogy most láthattuk először a bandában gitározni Vörös Attilát. Már a buli előtt beindult az Attila-Attila kórus, ami közben is többször megismétlődött. Felemelő, torokszorító, egyben ujjongós érzés volt látni ezt a fiatal arcot az egyik legnagyobb kedvencem soraiban, ahogy királyul tolja a megveszekedett témákat. Tényleg, annyi gáz van országban-világban, hogy annyira lehet örülni bárminek, ami jó, de ez, hogy egy magyar srác gitározik a Nevermore-ban, ez több, mint jó, ez ott van a 3 legjobb dologban, amit a metal kapcsán megéltem. Attila is boldog volt, annyit mosolygott és úgy, hogy ha a nap rásüt a fogára, mind ott vakulunk meg! :)
Ezzel együtt nem volt tökéletes a koncert, sőt. Nem a csapat miatt, ők még mindig iszonyat módon zúznak. De a korai időpont, a relatíve rövid fellépési idő és a hangzás is ellenük dolgozott. Ha ugyanazt megkapták volna, amit aztán a Lamb Of God, akkor ez a buli is ütött volna akkorát. De mindegy, az igazi ünneplés majd ősszel lesz, ha visszajönnek a turnén!
A program egy standard, meglepetések nélküli best of volt, 4 újjal: Your Poison Throne, Emptiness Unobstructed, The Termination Proclamation, The Obsidian Conspiracy. Mind jó volt élőben, de a címadó a legjobb: pont úgy kirázott tőle a hideg, mint a hasonló, csak jóval hosszabb This Godless Endeavor-tól, ami most nem volt. A nyitó Beyond Within-t és a River Dragon Has Come-ot még félig-meddig tönkrevágta a hangzás, ami aztán is csak kevéssel lett jobb. Márpedig ez a zene kásás sounddal nehezen élvezhető. De így is király volt, ha más nem történik, csak Attila feljön és ránk vigyorog, már azért is megérte volna :)
Hogy a Deathstars mi a jó büdös francot keresett két ilyen banda között, azt nem tudom. Nagyjából félévente fellépnek nálunk, és biztos jók és népszerűek, de személyes sértésnek fogom fel, hogy a Nevermore előttük kellett, hogy játsszon. Viszont így legalább egy halom haverral, ismerőssel beszélgethettem, amiben úgyis ritkán van részem.
Lamb Of God. Fotó: WeraAztán jött a Lamb Of God, és letarolt mindent. Ez az Isten Báránya nem elveszi, hanem a képünkbe vágja a világ bűneit... Az első pillanattól iszonyatos hangerővel szóltak, de mellé jól is. A koncert közben azon filóztam, hogy nem számítva a Machine Head Through Ashes of Empires albumát, meg a The Haunted-et, ez a Virginia állambeli banda a legjobb, ami a thrash metal utóbbi tíz évében történt. Ők sem kő fiatal csókák már, John Campbell basszer és Mark Morton gitáros pl. bármikor beszállhatna az Apostol együttesbe, amennyiben a bibliai méretű szakáll a kritérium :) 40-hez közeledő fazonok, akik valami zseniális módon keverik az old school thrash-t a Panterás modernebb, groove-os dolgokkal ill. a hardcore kompromisszum mentességével, és olyan elementáris erejű dalokat írnak, amik nem pusztán lezúznak, de meg is ragadnak az agyban. Minden nóta sütött, kivétel nélkül, de azért a Sacrament-es Redneck-nek és a Wrath-os Contractor-nak örültem a legjobban. Nem aszondom, pár kedvencem kimaradt, de ha tovább játszanak, ott maradok a betonon, az meg kinek jó? Nekem nem. Egyetlen bajom volt csak, azon kívül, hogy még másnap is csengett a fülem, és nem tudtam felvenni, az, hogy az alap „fuckin’ good közönség vagytok” meg „zúzzatok madörfakörz” szövegeken kívül Randy Blythe nem igen kommunikált. Nem vártam tőle prófétálást, de valahogy a Testament meg Death Angel koncertek barátságosabbak. Igaz, ő legalább nem volt olyan goromba antiszociális, mint a Haunted-es fószer. Ezzel együtt úgy tippelek, hogy ennél jobb METAL koncert nem igen lesz ezévben (függetlenül attól, hogy én nem sokra jutok majd ki). Na jó, talán a Nevermore ősszel!
Fotók: Wera

Címkék:

péntek, május 21, 2010

Cory Doctorow: Kis Testvér

Neil Gaiman azt mondta (ott van a kötet hátsó borítóján), hogy szerinte csodálatos és fontos ez a regény, és hogy reméli, hogy minél több fiatalhoz eljut, „hogy terjessze az egészséges kételkedés eszméjét.” És ezzel 100%-ban egyet tudok érteni.
Alighanem mundane sci-finek (lásd még Geoff Ryman: Levegő), vagy 95%-ban létező cyberpunknak is nevezhető ez a történet, olyannyira valóságos, olyannyira kevés benne az, amit az írói képzelet alkotott. Igaz, San Francisco hídját nem robbantották fel terroristák, de 9/11 után ez is simán elképzelhető. Ez az esemény, az Amerikát ért 2001. szeptember 11-i terrorista támadás alapvető meghatározó eleme ennek a regénynek – de nem maga az esemény, sokkal inkább az, ahova vezetett. Fiatalokról szól, akik szeretnének élni, de a terrorizmus elleni harcnak nevezett állami kontroll miatt úgy érzik, erre nincs igazán lehetőségük, személyiségi és szabadságjogaik csorbulnak, és a maguk módján szállnak szembe a Rendszerrel.
Ütős könyv. Teljes cikk az ekulturán.

Címkék:

hétfő, május 17, 2010

R.I.P. Ronnie James DIO

Rest in Peace, Master!

Hozzáfűzés május 19. szerdán, 9 óra körül:
Először a Riverside koncert közben, vasárnap az A38 hajón hallottam, hogy Ronnie James Dio meghalt, de mivel aznap azt olvastam a Hammer site-on, hogy a gyomorrákkal küzdő Mester még igenis él, hát nem hittem el, nem akartam. Másnapra már ott volt a hír, hogy de bizony elment, de elhinni továbbra sem tudtam, nem voltak szavaim. Hallgattam a knac.com-ot, ahol csak Dio-féle dalok mentek, a könnyeimmel küszködve, és egész mostanáig nem is sikerült összeszednem a gondolataimat. Olvastam, miket nyilatkoztak különféle zenészek, mit írt Cselő, és úgy éreztem, ehhez nem tudok mit hozzá tenni.

Most is így érzem, de le akarok írni pár dolgot, főleg azért, mert ma hajnalban (május 19.) azt álmodtam, hogy valami plázában vagyok, Dio dedikál egymagában, s csak egyre jönnek a népek, én viszont ki akarom várni a végét, hogy megkérdezhessem tőle, fogja-e a koncertjén játszani a Stars-t. Végül sorra is kerültem, feltettem a kérdést, amin csodálkozott, de mielőtt válaszolt volna, megcsörrent a telefonomon az ébresztő…


Nem mondhatom azt, hogy Dio volt az, aki bevezetett a metalba. Nekem (nem számítva korábbról egy rakás magyar bandát meg a Stones-t) a Europe volt a belépő, és előbb lettem Guns N’ Roses, Iron Maiden, majd Queensryche fan, mintsem Dio. Azért is, mert akkoriban már túlvolt a szólókarrierje legjobb lemezein, meg mert olyan közegből jöttem, ahol vagy thrash-t vagy germán speed metalt hallgattak a népek, Sabbath-fanok nem voltak a közelemben. Meglehet, épp ez a Stars nóta volt az első, amiben Dio-t énekelni hallottam. Akárhogy is, meghatározó élmény volt. Ez egy 1985-ös, Hear ’N Aid nevű jótékonysági kezdeményezés dala volt, a USA for Africa (avagy We are the World) mintájára, melyben egy nagy rakás heavy metal énekes és gitáros vett részt. Dio írta a dalt Jimmy Bainnel és Vivian Campbell-lel, és tényleg a színtér színe-java részt vett benne (még ha a thrasherek nem is). Embertelen nagy nóta, máig kiráz a hideg tőle. Mind az énekesek, mind a gitárszólók miatt. De már akkor is feltűnt, hogy Dio a legjobb, s ez azóta bizonysággá vált bennem. Vannak nagyobb kedvenceim, de ő volt a legjobb rock/metal énekes. Eleve az a bődületes erejű hang, amihez olyan csodálatos előadói tálentum is adódott. Volt szerencsém őt szólózenekarával is látni, a ’90-es évek második felében a PeCsában, meg úgy 3 éve a Heaven & Hell élén ugyanott, csak szabadtéren, és mindkét koncert örök emlék. A Párommal beszélgettünk, hogy Dio tényleg annyira zseniális volt, olyan magával ragadó, szuggesztív és páratlanul kedves, hogy egyszerűen mindenki eltörpül mellette a mai színtérről. Persze, élnek még páran a régi nagyok közül, de azt kell látni, hogy Dio nem csak a legnagyobbak meg az elsők egyike volt, de egyben olyan kivételes művész és ember is, akihez hasonló tényleg csak néhány születik, és mivel a metal alapítói közé tartozott, amiben olyan sok újat már nem lehet felmutatni, nem is érhet senki a nyomában. Külön kategória. Olyan, mint, tudomisén, Magyarországnak Árpád vagy Szent István. Nagy formátumú emberek jöttek utánuk is, de mégiscsak ők voltak az alapítók.

Azt is beszélgettük a feleségemmel, hogy valamiért azt gondolta az ember, hogy Dio nem halhat meg. Hogy ő úgy egyszerűen van, mert mindig is volt, mert alap, mert élő klasszikus és legenda, és az ilyenek nem halnak meg. Tudod persze, hogy ez nem így van, de még ha azt hallod is, hogy gyomorrákkal küzd, nem gondolod, hogy tényleg megtörténhet, hiszen akkora ikon. Lásd még Ozzy, Lemmy, Page és Plant, vagy akár Mick Jagger. És persze, hogy meghal végül mindenki. Az álombéli kérdésemre az is lehetett volna egy válasz, hogy előbb-utóbb tényleg frankón mindenki odaát lesz, aki részt vett a Stars-ban, és akkor persze majd együtt nyomhatják. Hogyne. Ez baromi jól hangzik, és jó lenne ebben hinni, még ha én történetesen nem is pont ebben hiszek. De azért elgondolkodtató ez, és nagyon is egyetértek Cselővel és Barbarával, hogy Dio halálával a heavy metal is meghalt egy kicsit. Én még elmesélhetem a fiaimnak, hogy láttam ezt az embert élőben, és ha szerencsénk van, és a világ metalt hallgató felében sokáig béke lesz, akkor még sok-sok évtized múltán is emlékezhetnek majd rá, akár tananyag is lehet (hiszen Bruce Dickinson szerepelt az ezévi angol érettségiben). Igen. De vajon azon túl is fennmarad-e a neve?
De ez talán mindegy is. Az sokkal fontosabb, hogy mennyi sok embernek adott valamit Dio. Épp a napokban gondolkoztam el rajta, hogy van egy rakás híresség, celeb, akik gyakorlatilag semmivel (vagy annál is rosszabbal: a semmi terjesztésével) keresnek iszonyat pénzeket, míg jóravaló emberek, akik mondjuk sokat tanultak, hogy aztán valamit tényleg tehessenek a társadalomért, alkothassanak valami fontosat, alkalmasint jó, ha megélnek. Vagy csak vegyünk egy egyszerű kétkezi melóst, akár egy utcaseprőt, akiről senki nem vesz tudomást, de mégis ő tehet arról, hogy adott utcában nem lépsz a kutyaszarba. Mennyivel többet ér az ő munkájuk, és milyen mérhetetlenül kevesebbet kapnak érte! És mégis, egy zenész, legyen bármekkora király, mit ad hozzá a világhoz? Legjobb esetben szórakoztat, na bumm. Attól még nem lesz kevesebb a társadalmi igazságtalanságból, a nyomorból, meg ilyenek, nem igaz? De épp Dio a jó példa rá, hogy ez mennyire nem ilyen egyszerű. Dio a dalaival iszonyatosan sokat adott, pedig az is „csak” szórakoztatás volt.
Nem tudom például, hogy tényleg ő vitte-e be a metalba a fantasy témákat, szerintem a ’71-ben kiadott, IV-es Led Zeppelin lemezen előbb volt ilyesmi (a Gyűrűk Urára ill. Szilmarilokra utaló Battle of Evermore), és elképzelhető, hogy azelőtt is voltak ilyesmik, de szóval Dio volt az, aki istenigazából behozta mindezt a heavy metalba (akárcsak az ördögvillát, ami amúgy állítólag Gene Simmons „találmánya”), magyarán aki ma ilyesmikről énekel, az mind az ő köpönyegéből bújt elő. Csak éppen míg Dio-tól mindez máig is hiteles és jó, a többségtől már inkább nevetségesbe hajlik (már bocs). József Attila sora jut eszembe: „apám szájából szép volt az igaz”. Úgy értem, hogy az ő dalaiban nem merő póz volt a hősiesség, a tartás, a menjünk, oszt vágjuk le karddal a sárkány fejét, ő valahogy hitelesen tudta ezt közvetíteni, és tudom, hogy emberek ezreinek adott ezzel erőt, energiát. Nem csak annyira volt képes, mint a metal bandák többsége, hogy fujj, ez egy ocsmány világ, dögöljön meg mindenki, avagy, hogy ne szójjá be, mert én metalos vagyok, kitartóőszintebátoréserős, hanem azt adta át, ami nagyon kevesek sajátja: a hitet, a tartást, valami nagyon-nagyon pozitívat. Uram bocsá’ szeretetet. És tényleg átadta, tényleg ott volt mindez, tényleg felemelő, katartikus élmény volt az a két koncert is, amin ott lehettem, miközben meg olyan barátságos volt ez az ember, hogy napokig ült a mosoly a képemen, amit ő ragasztott oda. Ekkora ember volt! Persze, biztos neki is voltak hibái, bűnei, mittudomén, hát mindenkinek vannak! Nem azt mondom, hogy Dio egy szent volt, vagy isten, de mondjuk metalon belül, és akként, amit mindez jelent, bizony ő nagyon közel állt hozzá, hogy az legyen. Remélem, könnyű útja van odaát, és a Fény vezérli, épp úgy, ahogy ideát a dalaiban.

Még valamit el akarok mesélni, valami személyeset, erről a Hear ’N Aid lemezről. Mert megvolt bakeliten, rajta nem csak a Stars, de egy jófajta válogatás különféle metal bandáktól. Pl. ott hallottam először Rush-t, ami szintén meghatározó élmény volt. Szóval abban az időben, ’90-’91 tájékán, unokatesóm épp a szép reményű, helyi Claymore zenekar dobosa volt, vagyis hát tanulgatott dobolni. Kölcsönadtam neki ezt a lemezt, amit hamar meg is bántam. A nagynénémnek ugyanis baromira nem tetszett, hogy a fiacskája rossz társaságba keveredett, és metalkodik, meg dobolni tanul (pedig baszki, otthon csak gumilapon nyomta a papamamát, csak a próbateremben ment a csörömp), és hogy ennek hangot adjon, és helyes útra terelje Attilát, aki épp a Hear ’N Aid-et pörgette, lekapta a lemezt a lejátszóról, és földhöz vágta. Szét is tört, annak rendje és módja szerint. Azóta sincs meg. Úgy rémlik, kaptam vmi zsét kárpótlásul, de már nem árulták sehol a cuccot. De attól még örök kedvencem maradt ez a dal, unokatesóm pedig, ha nem is futottak be a bandájukkal, és rég el is adta a dobcuccát, máig szereti a metalt, és ha ritkán is, de eljár egy-egy koncertre, és mindmáig van miért lázadnia az anyja ellen…

Zárásul idemásolom a Stars szövegét. Azért is, mert Dio kapcsán igaznak kell lennie, és azért is, mert mindenki más kapcsán is. Egy kommentelő írta a Hammer site-on, hogy egyszer beszélt Dio-val, aki azt mondta neki, az ember bármikor meghalhat, ezért a lényeg, hogy teljes életet éljen. Hát azt kívánom mindenkinek, hogy jusson el maga is ehhez a bölcsességhez, és éljen teljes életet!

Ronnie James Dio (Dio):
Who cries for the children?
I do

Dave Meniketti (Y&T):
Some time in the night
When you're feeling the cold

Ronnie James Dio:
Take a look at the sky above you

Rob Halford (Judas Priest):
Those are faces in the light
If the story were told

Ronnie James Dio:
They are calling you, calling you
Yeah
We are magic in the night

Kevin DuBrow (Quiet Riot):
We are shadow, we are light

Dave Meniketti:
We are forever you and I

Chorus (vocal lead: Rob Halford):
We're stars
We're stars

Eric Bloom (Blue Oyster Cult):
We can be strong
We are fire and stone

Paul Shortino (Quiet Riot, Rough Cutt):
And we all want to touch a rainbow

Geoff Tate (Queensryche):
But singers and songs
Will never change it alone
We are calling you, calling you

Don Dokken (Dokken):
We're the beating of a heart
The beginning we're the start

Paul Shortino:
Forever we will shine
Yeah

Chorus (vocal leads: Paul Shortino, Don Dokken, Ronnie James Dio, Geoff Tate):
We're stars
We're stars
We're stars
We're stars

Guitar solos:
1st solo: Craig Goldie/Eddie Ojeda
2nd solo: Vivian Campbell/Brad Gillis
3rd solo: Neal Schon/George Lynch
4th solo: Yngwie Malmsteen/Vivian Campbell
5th solo: George Lynch/Carlos Cavazo
6th solo: Brad Gillis/Craig Goldie/Donald "Buck Dharma" Roeser

Kevin DuBrow:
We are magic in the night

Rob Halford:
We are shadow, we are light

Geoff Tate:
We are forever you and I

Chorus (vocal leads: Dave Meniketti, Eric Bloom, Rob Halford)
We're stars
We're stars

We're stars, yeah
We're stars
We are shadow, we are light
We're stars
We are magic in the night
We're stars, oh yeah
We're stars
We're stars
We are magic in the night
We're stars
We are shadow, we are light

We're stars
We're stars
We're stars
We're the magic
We're stars
We're stars
We're the beating of a heart

We're stars
Forever we will shine
We're stars

Címkék:

szombat, május 15, 2010

Paul Gilligan: Blöki bár: Kutyaúszni tudni kell

A Blöki bár képregény, és hasonló mélységeit tárja elénk a kutyaléleknek, ahogy teszi a Garfield a macskákéval, ám humora helyenként némileg zsigeribb. Épp úgy van benne tőről metszett kutyazsiványság, mint olyan poénok, amik abból fakadnak, hogy a kutyák szemszögéből láttatja az embereket. A vécéből ivós meg kukázós idétlenségeket kellően ellensúlyozzák egyes filozófikusabb mókák, vagy például hogy a főszereplő Poncsó Tolsztojt idéz. Buszon, metrón, villamoson nemigen érdemes olvasni, mert kínos pillanatokat tud okozni, tekintve, hogy elég sűrűn ingerel nevetésre. Engem legalábbis. Különösen, amikor Poncsó a postást gyalázza, az nagyon kemény…
Teljes cikk az ekulturán.

Címkék: ,

hétfő, május 10, 2010

Hobo: Circus Hungaricus

Sokáig érleltem magamban ezt a cikket. Láttam, mennyi helyen dicsérik a lemezt, és engem is elkapott a lelkesedés, de látni akartam, meddig tart. Aztán egyre jobban belém égtek a dalok, akkor meg már távolságot akartam tőle, egy kis szünetet, hogy vajon azután is úgy érzem-e, hogy ez olyan fene fontos és nagy album. Tömören: igen, olyan. Hosszan: az ekulton.

Címkék:

hétfő, május 03, 2010

Diana Wynne Jones: A vándorló palota

Kedvenc rendezőm, Miyazaki Hayao 2004-ben készített animét ebből a könyvből (amit DVD-n a könyv mellé is csomagoltak!), így nagyon vártam ezt a könyvet. Miyazaki mester minden filmjét szeretem, nyilvánvaló volt, hogy az eredeti regény is csak jó lehet, de arra nem számítottam, hogy a könyv felülmúlja az anime verziót. Pedig így van, és nem elsősorban az eltérések miatt. És ennél nagyobb dícséretet nehezen tudnék megfogalmazni.
A teljes cikk az ekultura.hu-n olvasható.

Címkék: