David Michie: A titkos mantra

David Michie A Dalai Láma macskája című sorozat szerzője, de volt neki egy thrillere is (A lhászai mágus), s ennek érkezett meg végre a folytatása. Mely istenigazából külön is olvasható, pláne mivel a regény elején egy rövid összefoglalót is találunk az első részről – viszont aki az elsőt olvasta, az talán emlékszik, hogy az úgy ért véget, hogy nagyon is várta volna az olvasó, hogy kiderüljön, mi lesz azután.

A folytatás elgondolkodtató lett, s amellett, hogy izgalmas, sokat mesél a tibeti buddhizmusról is, de annyi minden másról. Ekulton írtam róla.

Tom Taylor - Matyáš Namai: A Dalai Láma útja

Nyilván nagyon erős képregény ez, a Dalai Láma története miatt is, meg Matyáš Namai rajzai miatt is. De néha kicsit nehéz volt követni, ill. elviseltem volna egy kicsit többet a tibeti buddhizmusból, hogy jobban átjöjjön, miért / hogyan képes ezt az egészet ilyen békésen viselni (sőt, kezelni) ez az ember.

Teljes cikkem róla ekulton. 

David Michie: Az őszülő bajusz bölcsessége

A Dalai Láma macskája sorozat 4. (vagy 5., attól függően, hogy számoljuk) kötete ez. Ahogy a címe sejteti, szól az öregedésről, az egyre közelebb érő elmúlásról, s persze mindezt tibeti buddhista szempontból tárgyalja. Ugyanakkor nagyon is érthető, kedves, együttérző formában. Sőt, ebben a könyvben a cukiságnak nem is igen jut hely, hiába, hogy macska a főszereplő-mesélő. És ad néhány érdekes gondolatot alighanem bárkinek, vallástól, életfilozófiától függetlenül.

Teljes cikkem róla ekulton.

David Michie: A négy lábon járó spiritualizmus

A buddhizmus, ahogy DLM, vagyis a dalai láma macskája immár a harmadik róla szóló könyvben is kifejti több helyen, nem igazán vallás, bárki beépítheti a maga gondolkodásmódjába, hétköznapjaiba, ugyanakkor számos vallással rokon értékeket tart fontosnak, élen az együttérzéssel. Melyről ez a könyv egészen sokat beszél, és ennek azért örülök, mert mindig is olyasminek éreztem, ami elvben nagyon szép, de gyakorlatba átültetni sokkal nehezebb. Itt erre is kapunk, ha nem is receptet, de útmutatást.

Teljes cikkem ekulton.

Alexander Norman: A dalai láma

Alexander Norman nem a felmagasztalás és ájult csodálat hangján ír könyve címszereplőjéről, hanem jobbára tárgyilagosan, a történelmi eseményekre helyezve a hangsúlyt, megmutatva, hogy milyen állapotok uralkodtak Tibetben Tendzin Gyacó születése előtt, mi vezetett odáig, hogy Kína megszállja az országot, s mi minden történt azóta – hogyan lett ez a kedves ember korunk egyik legfontosabb alakja, az együttérzés terjesztője és két lábon járó példája. 

Teljes cikkem ekulton.

David Michie: A lhászai mágus

David Michie A Dalai Láma macskája című, jó humorú, kedves, de távolról sem bárgyú vagy cukiságba fulladó sorozat írója – akárcsak azokban a könyvekben, A lhászai mágusban is a tibeti buddhizmusról ír, úgy, hogy a laikus olvasó számára is érthető, befogadható legyen. Ezen túlmenően azonban ez a könyv egészen más, mint a macskások. Két idősíkon játszódó, néha szinte thriller szerűen izgalmas, de közben sok bölcsességet is hordozó regény, mely nem tökéletes, mégis nagyon tetszett.

Teljes cikkem róla ekulton.

David Michie: A dorombolás művészete

A Dalai Láma macskája című könyv folytatásában újra találkozhatunk a szépséges, kék szemű macskalánnyal, akit jó karmája Őszentsége, Tendzin Gyaco karjaiba sodort még kiscica korában.

Akárcsak az első rész (egyébként aki azt nem olvasta, ne csüggedjen, érteni fogja a folytatást, de persze jobb az első ismeretében nekilátni), ez a könyv is amolyan könnyed bevezetés a buddhizmus filozófiájába, melyet jól kiporciózott, apró adagokban tár az olvasó elé, s közben nemcsak a macska életéről olvashatunk, de a környezetében élőkéről. De közben izgalmas, szórakoztató könyv.

Teljes cikkem ekulton.

Az indológus indián – Baktay Ervin emlékezete (Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum)

Baktay Ervin (1890. június 24. - 1963. május 7.) nevével alighanem gyerekkoromban találkoztam először, indiános könyveket is fordított ugyanis (pl. Szürke Bagoly: Két kicsi hód), de igazán akkor jegyeztem meg, amikor elkezdett érdekelni a távol-keleti kultúra. Aki Indiával, netán Nepállal, Tibettel foglalkozik, vagy jógával, esetleg asztrológiával, az egy ponton túl mindenképpen kezébe fogja venni valamelyik művét. Életműve puszta lista formájában, életútja dióhéjba foglalva is impozáns és elismerésre méltó. De hogy mekkora fazon volt, azt eddig nem tudtam. Viszont a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum november 1-ig megtekinthető kiállításából ez is kiderült.

Nagyon tetszett nekem, olyannyira, hogy jó hosszan írtam róla ekultra.

Láma Ole Nydahl: Félelem nélküli halál

Láma Ole könyve számomra elsősorban azért értékes, mert minden buddhista vonatkozása mellett is rengeteg olyan bölcsességet, tapasztalatot, útmutatást és tanácsot ad át, amely bárkinek hasznára válhat. Hiszen ha abban hisz is az ember, hogy a halált a semmi követi, akkor sem mindegy, hogyan éli meg a haldoklást – és hogyan készül fel rá. Még ha nem is hisz valaki a karmában, vagy egy, az életét megítélő istenben, emberhez méltó életet ő is élhet. Mindezek tekintetében van mit tanulni Láma Ole könyvéből. Persze sok olyasmin is át kell rágnia magát az olvasónak, amit a laikus nyugati ember legjobb esetben is fantasztikusnak talál, valamint megannyi furcsán hangzó tibeti és szanszkrit kifejezésen. Úgy gondolom, Láma Ole, lévén európai, a „földijei” számára érthetőbben, világosabban tudja elmagyarázni mindezen tanításokat, mint egy távol-keleti mester tenné. Így sem könnyű olvasmány ez, de ha az ember elkapja a fonalat, akkor végig tudja venni, és biztos vagyok benne, hogy épülésére szolgál.

Teljes cikkem ekulton.

Laár háromszor

Laár András múlt évben két olyasmit is kiadott, ami csak nem rég jutott el hozzám, ám annál nagyobb hatással volt rám.

A Kiderülés - A derűs élet titka c. könyve nagyon sok mindenről szól, különféle utakról, módszerekről, ill. pillanatokról, melyek által és melyekben a szerző számára valami kiderült, valami fontos, ami közelebb vitte őt a derűs, élhető, élni való élethez. Egyszerű, érthető, jó könyv, itt olvasható róla a cikkem.

A Tündértantra 2. című CD-je pedig kb. fele részben buddhista mantrákat, fele részben András azokhoz illő szövegeinek feldolgozásait tartalmazza. Ezekből is derű árad, de egyúttal valami tisztaság, szentség is, abban az értelemben, amilyen az, amikor az ember mondjuk boldog attól, hogy épp egy igazi szép nyári napot él át, és megérti, megérzi, hogy milyen áldásban van része. Az albumról szóló cikk szintén ekulton.

S mindezek hatására ma elzarándokoltam Tarra, a Magyarországi Karma Kagyüpa Buddhista Közösség ottani központjába, ahol ünnepséget tartottak Őszentsége, a Dalai Láma 78. születésnapja alkalmából. Merthogy a fellépők között volt Laár András is. Az erdei sátorban, kellemes környezetben rendezett Mantra-zene koncert egyfajta szertartás volt, melyen András és felesége, Kati különféle buddhista mantrákat énekeltek (s csupán csak egynek volt magyar szövege), melyek a két Tündértantra CD-ről ismerősek. Végtelenül egyszerű, jelen esetben egy szál akusztikus gitáron kísért dalok ezek, melyek mégis magukkal ragadják az embert. Béke és derű áradt az előadókból, de az egész helyből is, jó volt ott lenni, egy olyan helyen, ahol egyébként is számtalanszor elhangzik az, hogy Om Mani Peme Hung, vagy hogy Om Tare Tuttare Ture Soha. Utóbbi a Zöld Tara mantrája - a női Buddháé, akinek a tari Tara Templomot is szentelték, és a Laár-féle verzió olyannyira fülbemászó, hogy mióta először hallottam, úgy két hónapja, nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe. Ez ám a sláger! :)

Laár András és neje Taron koncertezik (fotó: UN)

Heinrich Harrer: Hét év Tibetben

Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2005
Fordította: Hensch Aladár
Eredeti cím: Sieben Jahre in Tibet: mein Leben am Hofe des Dalai Lama
Oldalszám: 448
Ára: 3300 Ft
Kategória: ismeretterjesztő, egyéb

Manapság rengeteg könyv, hír és film szól Tibetről, ám Heinrich Harrer egyike volt az elsőknek, akik erre a különös országra irányították a világ figyelmét. Ott volt, már őszentsége, a XIV. Dalai Láma személyes tanáraként, mikor a folyamatos kínai fenyegetés tettekben is formát öltött, s ezért 1951-ben Harrer is elhagyta az országot. Ez az először 1952-ben megjelent könyv az ott töltött kalandos, szenvedéssel és élményekkel teli hét évről szól. Rögtön nagy siker lett, azóta több, mint 40 nyelvre fordították le, és a belőle készült ’96-os film (Jean-Jacques Annaud rendezésében, Brad Pitt főszereplésével) szintén sokak szemét nyitotta fel Kína Tibethez való viszonyára…

Az osztrák Heinrich Harrer 1912-ben született, és minden adottsága megvolt, hogy korának legnagyobb hegymászói közé tartozzon – egyet kivéve: a pénzt. Így is szép nevet szerzett magának, de arra, hogy messze tájak hegycsúcsait is megmászhassa, nem voltak meg az anyagi keretei. Ám mivel hallotta, hogy a németek expedíciót szerveznek a Nanga Parbat megmászására Indiába, belépett a náci pártba, és hamarosan őt is beválogatták a résztvevők közé. Ám ott tartózkodásuk ideje alatt kitört a II. Világháború, s ők nyomban angol hadifogságba estek. Többszöri szökési kísérletei végül sikerrel jártak, és a könyv első kb. 150 oldala arról a szinte emberfeletti vándorlásról szól, ahogy Harrer és társa átjutottak az indiai-tibeti határon, és sokszor szinte megmászhatatlan terepen, akár mínusz 30 fokos hidegben végül eljutottak Tibet fővárosába. Ez a rengeteg fáradsággal, fájdalommal és nehézséggel teli, 2000 km-es és 21 hónapos út csaknem életükbe került, s bár Lhászában jobban fogadták őket, mint addig szinte bárhol, még beletelt némi időbe, mire munkát és saját szállást kaptak a kormánytól.

Harrer idővel felkelti az akkor még mindössze 11 esztendős XIV. Dalai Láma (avagy Kundün) érdeklődését, és a bonyolult, nehézkes protokoll szabályokat betartva végül megvalósul kettejük találkozója. Ennek folyományaként Harrer előbb tanítója, majd barátja lesz az ifjú istenkirálynak, akiről nem csak az derül ki, hogy az ősi törvények és szokások miatt rendkívül magányos, nem gyereknek való életet kénytelen élni, de az is, hogy korát meghazudtolóan értelmes, fogékony és okos ember, aki már ilyen korán egyértelmű jeleit mutatta annak, hogy nagy vallási vezető, a béke és szeretet igazi hírnöke lesz belőle majdan. Ám bármily jól alakuljon is szerzőnk sorsa, ő sem vonhatja ki magát a Tibetben zajló események hatása alól, így mikor 1951-ben a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg behatol az országba, végül ő is kénytelen elhagyni azt.

Harrer be is vallja, hogy nem tartja magát írónak, és valóban, stílusa sokszor nem az igazi, bár egyes emelkedettebb pillanatok leírásakor átragyog azok nagyszerűsége. S így is olvasmányos, érdekes kötet ez, és amit leír, az nagyon ott van. Lévén önmagát felvilágosult elmének tartó, művelt férfiú és igazi sportember, Harrer távolságtartással kezeli a tibetiek vallását, szokásait, tradícióit, ám, ha nem is lett belőle buddhista, mégis átviláglik, hogy minden, amit tapasztalt, megérintette a lelkét. Materiális világfelfogása ellenére is átjön a könyvből Tibet hangulata, az a tisztaság, sajátos filozófia és életmód, ami szinte páratlan e Földön. Harrer pontos, alapos megfigyelésekből született leírásai nyomán egy számunkra oly’ idegen, részint idilli, részint nem igazán embernek való világot ismerhetünk meg. S nem csak a tibetiek mély, életük minden apró részletét átható vallásossága jelenik meg, de hétköznapjaik, apró-cseprő gondjaik is; kiderül, hogy kissé bumfordi, ám szeretetre méltó humoruk van, meg az is, hogy az állam vezetése náluk sem (volt) egységes, hatalmi harcok, intrikák a tibeti kormányban és az egyes nagy kolostorok között is zajlanak, és így tovább. A könyvet fekete-fehér fotók sora illusztrálja, s egy térképen követhetjük nyomon Harrerék útját a világ legmagasabban fekvő országában.

A filmverzió persze jóval kalandosabb, Harrer/Pitt figurája sokkal ellentmondásosabbra van véve (teret adva ezzel a jellemfejlődés ábrázolásának), és bár a könyv messze több információt, tudnivalót hordoz, mindkét verzió alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet arra, amit Kína Tibettel művel. Mert az, hogy ’51 óta a buddhista kolostorok 99%-át felrobbantották, meg amiket az Olimpia előtt és alatt is hallani lehetett (bebörtönzések, tüntetők közé lövés, stb.) pontosan ugyanaz az eljárás, amit a spanyolok, angolok és társaik műveltek az amerikai indiánokkal – és nyilván még számtalan hasonló példát lehetne felhozni a történelemből, amikor egy nagyobb hatalommal bíró nemzet elpusztít egy másik népet és kultúrát… (Történetesen nekünk is megvolt a magunk 40 éve, ugye, amiről sokat lehet vitázni, de az nem nagyon kérdéses, mindenféle politikai felhangtól függetlenül, hogy a saját, magyar kultúránk iszonyatos veszteségeket szenvedett alatta/általa...) Kérdeztem erről valakit, aki jobban képben van mind a tibeti buddhizmusban, mind Tibet történelmében, és ő azt mondta, hogy minden országnak van karmája. Márpedig volt, hogy tibeti hódítók igázták le fél Kínát… Mindazonáltal amit fél évszázada a Kínai Népköztársaság művel, az égbe kiáltó, és az Olimpiával (meg amúgy is, az irdatlan pénzekhez kapcsolódó üzleti érdekek kapcsán) a nyugati világ lényegében legitimizálja mindezt. Na persze, Kína immáron nagyhatalom, nem szerény fenyegetést is jelent, másfelől meg ugye az üzlet, és a többi… De vajon tényleg nem lehet tenni semmit Tibetért? Tényleg vesznie kell páratlan kultúrájuknak, vallásuknak, tudásuknak?

Akárhogy is, azt hiszem én is, amit a tibetiek írtak ki ellenállásuk kifejezéseként a falakra: „Az istenek végül győzni fognak!”