csütörtök, január 28, 2016

Ifjúság

Sok helyütt olvastam, hogy Paolo Sorrentino előző filmje, a legjobb külföldi film Oscarját is elnyert A nagy szépség még jobb, mint az Ifjúság. Azt én még nem láttam, de azt tudom, hogy Ifjúság az egyik legjobb film, amit valaha láttam. Gyönyörűen fényképezett, remek színészeket felvonultató film ez az életről annak megannyi nagy kérdésével és apró hülyeségével. Ekulton a cikkem.

Ursula K. Le Guin: A sötétség balkeze

Ursula K. Le Guin regényét az Európa adta ki újra a 100 könyv című sorozatuk tagjaként. Az elegáns, visszafogott színeivel is figyelemkeltő borító egy igazi sci-fi klasszikust rejt, mely eredetileg 1969-ben jelent meg, míg magyarul tíz évvel később. Hogy máig nem kopott a mondanivalója, az annak köszönhető, hogy nem a tudományos és technikai kérdésekre koncentrál, hanem az emberre, az emberire. Méghozzá egészen sajátos módon…

péntek, január 22, 2016

Enya: Dark Sky Island

Hét év telt el az ír énekesnő-zeneszerző-szintetizátoros előző albuma óta, ráadásul az And Winter Came… csak részben tartalmazott új szerzeményeket. Hogy a hosszas szünetet mi mindennel töltötte az 54. születésnapján túl is misztikus szépségű hölgy, azt nem igen lehet tudni, hiszen mindig is féltve őrizte magánszféráját (még akkor is, ha Dublintól délre lakik egy kastélyban) – de hogy nem zenei kísérletezéssel, az biztos… Nem tudom, elvárható-e egy ennyire karakteres előadótól, hogy bármit is újítson, közel három évtizednyi szóló pályafutás, sok millió eladott lemez után, de a nyolcadik album gyakorlatilag semmi zenei újdonságot nem hoz, és megértem, ha bárki úgy véli, ez így már unalmas.
Ennek ellenére meg tudott fogni, bár leginkább a koncepciójával, amiről az ekultos cikkemben lehet olvasni.

Anne Rice: Lestat herceg

Anne Rice végül csak visszatalált a vámpírokhoz. Átkatolikuskodta a Twilight-féle vámpír-neoreneszánszot, s újra ki kellett ábrándulnia a vallásból (de nem a hitéből), hogy megint Lestatról és a többi szofisztikált vérszívóról írjon. Hogy mennyire erőltetett az új regény, az relatív. Szerintem jobb lett, mint a Vámpírkrónikák sorozat jó pár része (főleg az utolsók), de a klasszikus első hármast nem éri utol - viszont azokat gondolja tovább, egész logikusan. Minden tipikus rice-i védjegy itt van, mégsem hiszem, hogy a nosztalgikus érzések mondatják velem, hogy ez egy egész korrekt regény.