szerda, március 18, 2009

Watchmen: Az őrzők

Kiadás éve: 2009
Szereplők: Jackie Earle Haley, Malin Akerman, Carla Gugino, Jeffrey Dean Morgan, Billy Crudup
Rendező: Zack Snyder
Zene: Tyler Bates
Kategória: akció / kaland, sci-fi / fantasy / horror
Eredeti cím: Watchmen
Amerikai-kanadai akciófilm
Hossz: 163 perc
Operatőr: Larry Fong
Forgatókönyv: David Hayter, Alex Tse

A Watchmen 12 részes képregényként jelent meg 1986-87-ben. Kapott Hugo-díjat, a Time magazin pedig beválasztotta az 1923 óta megjelent legjobb 100 angol nyelvű regény közé. A számtalan apró részlettel teli, hivatkozások, utalások ill. értelmezések és üzenetek garmadáját hordozó művet a legtöbb rajongó filmre vihetetlennek tartotta, és elég nyilvánvaló, hogy bizonyos részei tényleg azok. Ezzel együtt a 300 filmverzióját jegyző Zack Snyder rendező megtette a magáét.

A történet a ’80-as évek egy alternatív verziójában, Amerikában játszódik, egy olyan világban, ahol voltak és vannak maszkos igazságosztók, igaz, jelenidőben a javuk már visszavonult, mivel egy törvény betiltotta működésüket. Egyikük halálával indul a sztori: a Komédiást valaki kihajítja sokadik emeleti lakásából. A nevét adó ábrákat produkáló álarcot viselő Rorshach, aki nem alkuszik meg senki és semmi kedvéért, és továbbra is üldözi a bűnt, nyomozásba fog. Elmélete szerint az egykori Őrzőket valaki módszeresen gyilkolja, ám hamar kiderül, hogy nem holmi tipikus képregényes gonosztevő pitiáner bosszúhadjáratáról van szó. Merthogy a gondok akkor kezdődnek igazán, amikor Dr. Manhattan, a kék színben játszó, egyedüliként valódi szupererőkkel bíró figura, aki még a vietnámi háborút is megnyerte az USA-nak, elhagyja a Földet. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti hidegháborús patthelyzetet ugyanis az ő jelenléte tartotta fenn eddig, és innentől nincs, ami megakadályozhatná az oroszokat, hogy megnyomják a maguk vörös gombját, ami az atomtöltetes rakétákat indítja... Kinek állhat mindez érdekében? Erre a kérdésre is megkapjuk a filmből a választ, még ha a képregényétől eltérő változatban is.

Amúgy a befejezéssel nincs különösebb gondom, sőt, igazából semmivel. Nem vártam el, hogy a mozi verzió igazán sokat képes legyen visszaadni a képregénybe pakolt irdatlan mennyiségű apróságból. Sőt, ahhoz képest meglepően sokat közvetít az eredeti üzenetekből meg utalásokból, még ha a film képi világa sötétebb tónusú is, miközben a paranoid hidegháborús atmoszféra kevésbé jön át. Egyes színészek ill. figurák nem igazán győztek meg, pl. Matthew Goode, mint Adrian Veidt alias Ozymandias messze nem olyan, mint az eredeti, és ez kárára válik. A Rorschach-ot, avagy Walter Kovacs-ot játszó Jackie Earle Haley viszont nagyon rendben van, még ha a hangját túlságosan eltorzították is. De ez pont olyan húzás, mint ahogy megvannak a „kötelező” lassítások is az akciójelenteknél, amiket Snyder a 300-ban is előszeretettel alkalmazott. Apropó, akciók: ezeket jócskán felduzzasztották, s brutálisabbra is vették a képregényhez képest, de tény, hogy látványosak, és helyenként gyomorforgatóak.

Emellett van a filmnek pár momentuma, amitől a hideg futkározott a hátamon, méghozzá pozitív értelemben. Elsősorban a főcím, amiben zanzásítva megkapjuk a Percrekészek ill. Őrzők múltját, de mindegyik jelenet attól is olyan jó, hogy tökéletes betétdalt választottak hozzá. Dr. Manhattan marsi elmélkedése Philip Glass kortárs komolyzenéjével aláfestve (amit már a Koyaanisqatsi c. filmhez is használtak), vagy a Komédiás gyönyörűen fényképezett temetése a Simon & Garfunkel-féle The Sound of Silence-szel, ezek tényleg hatásos, megindító pillanatok.

Azt mondjuk nem tudom, hogy aki nem olvasta a képregényt, mennyit érthet ebből az egészből, mert még így, 163 percbe foglalva és leegyszerűsítve is annyira sűrű a Watchmen, hogy minden kockájára figyelni kell. De végül is a képregényt sem elég egyszer elolvasni. Szóval összességében ez egy korrekt munka, amit érdemes megnézni, pl. azért, hogy kedvet csináljon a képregényhez.

Bónusz:

Alan Moore – Dave Gibbons: Watchmen – Az Őrzők III.
Sorozat: Watchmen - Az Őrzők
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Kiadás éve: 2009
Fordító(k): Bárány Ferenc
Illusztrátor: Dave Gibbons
Kategória: képregény / manga
Eredeti cím: Watchmen 9-12
Oldalszám: 144
Ára: 2580 Ft

Megjelent hát a Watchmen képregény III. kötete (épp a filmverzió mozikba kerülése előtt), immáron a teljes történet olvasható. Kiderül végre, ki is áll a világ sorsát befolyásoló, sőt, létét veszélyeztető események mögött, és képesek-e az Őrzők bármit is tenni, hogy megelőzzék a véget, vagy hogy legalább kevesebb áldozattal járjon...

Itt sem bocsátkoznék alaposabb leírásba, mivel az I. részről szóló cikkemben már felvázoltam a Watchmen hátterét. A sztoriról sem tartanám fairnek túl sokat elárulni, legyen elég annyi, hogy megtudhatjuk, sikerül-e Laurie Juspeczyknek, azaz Selyem Kísértet II-nek visszacsalogatnia a Földre a Marsról a valódi szupererőkkel bíró, kék színben játszó Dr. Manhattan-t, nem mellesleg arra is fény derül, hogy ki volt Laurie apja. Éjjeli bagoly és Rorschach nyomozása is eredményre vezet, végül tényleg megtalálják azt, aki megölte a Komédiást, ill. aki az atomháború legszélére sodorta a Földet. Mai szemmel amúgy maga a sztori nem is annyira meglepő, a Watchmen eredeti megjelenése óta hozzászokhattunk a csavaros történetekhez. Viszont még a legvégére is tartogat épp elég meglepetést, na meg üzenetet és mélységet Alan Moore, nem beszélve a fejezetek címeibe foglalt idézetekről, amik önmagukban is nagyon sokat tesznek a jelentéstartalomhoz. Van itt Jung, Biblia és Bob Dylan is, ami megintcsak jelzi, hogy Moore milyen szédületesen sok mindenből merített ehhez a kivételes képregényhez.

Azt gondolom, a Watchmennek jócskán van üzenete a mi valós jelenünk szempontjából is. Ezekben a világgazdasági válsággal terhelt, ki tudja, miféle még rosszabb felé sodró időkben nagy szükségünk volna igazi hősökre, ez világos, de aki elolvassa a képregényt, alighanem inkább azon filózik majd el, vajon egy ilyen brutál helyzetből vajon csak valami hasonlóan drasztikus megoldással lehet-e kimászni, vagy létezik ennél jobb módja a problémák megoldásának...

szombat, március 14, 2009

Robert Holdstock: Keltika

Sorozat: A Merlin-kódex
Kiadó: Gold Book
Kiadás éve: 2008
Fordító: Matolcsy Kálmán
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, háborús / történelmi
Eredeti cím: Celtica – Book 1 of the Merlin Codex
Oldalszám: 368
Ára: 2499 Ft

Robert Holdstock 1984-ben indult, World Fantasy díjas Mythago Wood sorozatával lett ismert és elismert szerző a fantasy/science-fiction irodalomban. Ez a végtelenül komor, súlyos sorozat immáron a 7. résznél jár, ám magyarul sajnos még nem jelent meg. A Keltika az első magyar nyelven olvasható műve, egyben a Merlin-kódex trilógia első része.

Merlin az elképesztően sok különféle feldolgozást megélt Arthur mondakör mágusa. Még a jól sikerült verziókat is hosszan lehetne sorolni, ám mind közül Holdstock-é az egyik legsajátosabb. Nem ő az egyetlen, aki alaposan utánajárt, hogy ha létezett Arthur és Merlin, akkor ugyan miféle körülmények között élhetett, és aszerint írta meg regényét, de azt hiszem, még senkinél nem találkoztam a mítoszok, legendák és a történelem, ill. az elképzelt és elképzelhető ilyen egyéni mixtúrájával. Holdstock könyvének szereplői csak részben emberek – részben viszont legendás alakok, akik ennek megfelelően cselekednek. Nála a varázslat vagy az emberfeletti erő teljesen természetes, és nem is magyarázza ezeket: egyszerűen ott vannak, és az olvasónak kell felfedeznie, megértenie, hogy mi is történik. Ugyanilyen természetességgel ír a környezetről, arról, hogy azokban a régmúlt, mítikus korokban milyen szagok, hangok, látványok lehettek, és az benne a zseniális, hogy mindezt úgy jeleníti meg, hogy egyszerre érezzük és átéljük, miközben végig tudatában vagyunk, hogy ez számunkra idegen, mi ezt nem ismerjük, legfeljebb az őseink ereinkben csörgedező vére vagy a lelkünk múlt életekre visszaemlékező része tud velük igazából mit kezdeni. Ennek megfelelően kell némi idő, mire az olvasó felveszi a történet fonalát. Mert olyan a Keltika, mint egy álmokkal, emlékekkel átitatott, régesrégi szőttes: nehéz, a korok múltával megsötétedett anyag, amibe számtalan különféle, értékes szállal hímeztek bele kibogozhatatlannak tetsző, megfoghatatlannak tűnő, egyszerre szépséges és félelmetes mintákat. Olyanokat, amiket a XXI. századi elme nem ért, de a lélekben rezdüléseket kelt.

Azok vannak előnyben, akiket érdekel a történelem és a különféle mitológiák (jelen esetben főleg: kelta, görög, szláv, finn, stb.). Aki ezek terén képzettnek mondható, az felvillanyozó, mindig új izgalmakat tartogató olvasmánynak fogja találni a Merlin-kódexet, a töméntelen sok utalást, egyre-másra felbukkanó szereplőt és eseményt. De aki nem annyira olvasott, az is élvezheti, egyszerűen az izgalmas, nagyívű történet és a szép, kidolgozott nyelvezett miatt is.

A történet Görögföldön kezdődik, láthatjuk a megtört Iaszónt, aki argonautáival az Arany Gyapjú keresésére indult, s végül felesége, Médeia a szeme láttára ölte meg két fiukat, és elmenekült bosszúja elől. Hajója, az Argó, melyben egy isteni szellem lakozik, végül Északra viszi őt, utolsó útjára. Ám évszázadokkal később eljön érte Antiokhosz, a varázsló, aki szintén részt vett az Argó útjának egy részén, és akit ekkor már Merlinnek hívnak, feléleszti őt a jeges tó alatti, kínokkal teli álmából, és ráveszi, hogy új argonautákat toborozzon. Merlin ugyanis rájött: Médeia becsapta őket, és fiait, hogy apjuk rájuk ne találhasson, későbbi korokba menekítette. Pohjola földjén, a finnek ősei között Merlin is talál valakit, aki aztán nagy hatással lesz az életére, egy fiatal lányt, akiben szintén ott van a mágia. De nem csak az ő népéből találnak követőkre, s a nagy nehezen elinduló expedíció határozottan nemzetközivé válik – egyebek mellett kelták is kerülnek az Argóra, köztük Urtha, aki amolyan kiskirály. Első útjuk az ő falujához vezet, Alba szigetére, ahol pusztulás és döbbenetes események híre várja őket. A bosszúra szomjazó Urtha útja ekkor fonódik össze véglegesen Iaszónéval: mindketten Görögföldre vágynak eljutni.

Ezen a ponton lép be a történetbe a történelem: i.e. 297 körül ugyanis valóban volt egy gall-kelta invázió, ami a Rajnán és Dunán át, s a Thermopülai-szoroson keresztül egészen a Delphoi-jósdáig vezetett, melynek során a jobb napokat is látott különféle görög ill. makedón seregek maradványai nem igen tudták feltartóztatni a barbár hódítókat. A regényben is felbukkanó Bolgios és társai valóban léteztek tehát, még ha kevesen tudnak is róluk.

A Keltika ezen eseményeket is feldolgozza, emellett Merlinről is sok mindent megtudunk. A mágiát csontjaiban hordozó, kortalan lény ő, egyike azon keveseknek, akik ősidők óta járják az Utat, különféle korokban és helyeken bukkanva fel, és változtatva a világ sorsán. Mivel ő a mesélő is, beleláthatunk gondolataiba, ám Holdstock úgy írta meg, hogy érezze az olvasó: Merlin messze több, mint ember, és nem érthetjük meg. Az, hogy eljő majd Arthur, s királlyá lesz Merlin segítségével, az itt még csupán felsejlő, bizonytalan jóslat, ám tragédiából és nagyságból, lenyűgöző eseményekből és izgalmakból a Keltika is sokat hordoz.

Remélem, nem kell sokat várni a két folytatásra (The Iron Grail, The Broken Kings)! Külön köszönet Matolcsy Kálmán fordítónak a jó érzékkel elhelyezett és megírt lábjegyzetekért. Talán még egy névsor is elfért volna, olyan sok a szereplő, de ezen nem múlik semmi. Mindenképp agymunkát igénylő olvasmány a Keltika, és meg is érdemli a figyelmet.

hétfő, március 09, 2009

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008
Fordító(k): Latorre Ágnes
Kategória: szépirodalom, krimi / thriller
Eredeti cím: El juego del ángel
Oldalszám: 667
Ára: 3999 Ft

Carlos Ruiz Zafón négy, hazájában igen sikeres ifjúsági regény után írta meg A szél árnyéka (ld. egy bejegyzéssel lentebb) című első felnőttregényét, ami hatalmas siker lett Spanyolországban és számos más helyén a világnak. A krimi-szerűen csavaros és izgalmas történet, melybe romantikus, gótikus és szépirodalmi elemeket szőtt Zafón, több, mint 6 millió példányban talált gazdára bő 40 nyelven.

Mindezek után felfokozott várakozás előzte meg az új regény, az Angyali játszma megjelenését. És ahogy a neten az eddigi magyar véleményeket olvasgatom, nyilvánvaló, hogy megoszlanak róla a vélemények. Nekem is van, itt következik. Szerintem sem annyira jó, mint A szél árnyéka, de még így is messze kimagaslik az utóbbi évek könyvterméséből.

A sztori a ’20-as években játszódik, szintén (javarészt) Barcelonában. Felbukkannak benne A szél árnyékából ismerős arcok (sőt, az Elfeledett Könyvek Temetője is), pl. az előző regény főszereplőjének édesapja és nagyapja, akik már ekkor is antikváriusok voltak. Különösen idősb Semperének jutnak nagy pillanatok az Angyali játszmában, ám nem a Sempere családé a főszerep. Hanem egy szépreményű, ám nehéz sorsú ifjúé, David Martíné. Anyja korán elhagyta őket, háborús veterán apja pedig, lévén analfabéta, nem nézi jó szemmel a gyermek Martin vonzalmát a könyvekhez, ő mégis elhatározza, hogy író lesz. Pályája egy újságnál kezdődik, ahol igen sikeres folytatásos rémtörténetet ír, majd átcsábítják egy könyvkiadóhoz, hogy álnéven írkálja A Kárhozottak Városa című, szintén horrorisztikus könyvsorozatot. A kíméletlen kiadó, a szoros határidők olyan nyomás alatt tartják David-ot, hogy egy idő után se éjjele, se nappala, gyakorlatilag belebetegszik az írásba.

Ám egy napon egy különös idegentől, a fekete öltönyén ezüst angyalt mintázó kitűzőt viselő Andreas Corellitől ajánlatot kap, hogy írjon meg neki egy bizonyos könyvet, s cserébe megszabadítja őt előnytelen szerződésétől a kiadójával, valamint irdatlan pénzösszeget fizet ki neki. David kezdetben nem akarja ezt elfogadni, tart is a sötét figurától, maga a téma is elég fura, merthogy nem regényt, hanem hovatovább egy vallást kellene megalkotnia, amivel az emberek manipulálhatóvá válnak. Ám sorsa idővel úgy alakul, hogy mégsicsak nekilát a nagy műnek. Mindeközben azonban egyre szaporodnak Martín körül a furcsa, megmagyarázhatatlan események, melyek egy része nagyon is nyugtalanító, sőt, törvénybe ütköző. Emellett hősünk szerelmes is lesz, és persze ezen a vonalon sem úgy alakul minden, ahogy szeretné…

Idővel a regény olyan fordulatokat vesz, hogy az olvasó csak kapkodja a fejét, és már nem biztos semmiben. Hogy akkor ki is ez a Corelli, talán maga a Sátán? Meg hogy ki hazudik, ki torzítja el a valóságot, ki őrült és ki normális… Lehet azt mondani, hogy az Angyali játszma úgy a felétől átmegy thrillerbe, ami vérfagyasztó, bonyolult és megtekert – és persze letehetetlen.

Zafón ebben a könyvében is megragadóan idézi fel a régi Barcelona ill. a zajló események hangulatát. Történelemből, korrupt rendőrökből nagyjából hasonló adagnyit használ fel, viszont sokkal erősebb a lektűr irodalom jelenléte, ami inkább abból fakad, hogy a Martínnal megtörténő dolgok tökéletesen illenének az általa írt A Kárhozottak Városa sorozat oldalaira, és biztos vagyok benne, hogy szerzőnk (mármint Zafón) direkt így akarta. Sőt, azt is gondolom, hogy a feltűnően sűrűn előforduló és ismételt, a környezetet és az időjárást sötétnek, borúsnak, félelmetesnek lefestő jelzők és hasonlatok is szándékkal olyanok, amilyenek. És bár nem állítom, hogy tökéletesen biztos vagyok abban, hogy mi is a rejtély megfejtése, és mi történik a könyv amúgy meglepő, számomra mégis katartikus végén, úgy hiszem, ez mind-mind jelzés, ahogy már az első különös esemény is, ami az ifjú Martínnal történik Corelli felbukkanásakor. Jelzés arra, hogy miről is van szó… Hiszen Zafón tökéletesen jeleníti meg a magát félholtra dolgozó írót és gondolatait, és Martín így nem sok szépet és jót lát maga körül, s vele együtt persze az olvasó sem.

A klasszikus krimiket és gótikus rémtörténeteket idéző izgalmak és borzalmak meg a csipetnyi természetfeletti vagy mágikus realizmus (ahogy tetszik), továbbá a drámai, sőt tragédiákba illő elemek mellett, ha nem is oly’ mennyiségben, mint az előző könyvben, de ott vannak a szépirodalmi dolgok, a gyönyörű leírások, a megkapó gondolatok és emberi momentumok is, elég csak az egyik szereplőről szóló temetési beszédre utalnom, aminél szebbet nehéz elképzelni. Emellett üdítő színfoltot jelent a tizenéves Isabella személye, aki író szeretne lenni, ezért szegődik el Martín titkárnőjének. Nem tudom, volt-e, lehetett-e akkoriban ilyen egy lány, még ha egy jól menő csemegebolt tulajának a lánya is, de személyisége, Martínnal folytatott szócsatáik humora nagyon sokat dob a könyvön. Viszont David szerelme, Cristina kicsit fura. Valaki azt írta a neten, hogy kidolgozatlan, de talán csak még nem találkozott a mániás depresszió súlyosabb esetével… Nekem inkább az a bajom vele, hogy míg Daniel Sempere és Juán Carax szerelmeit egytől-egyig megértettem, mert úgy írt róluk Zafón, Cristina mindvégig idegen marad, nem derül ki, miért él-hal érte a főhős, és nem támad kedvem szintén beleszeretni. De az is igaz, hogy Martín sem olyan szimpatikus figura, mint Daniel, és ez nyilván megintcsak az író szándék eredménye lehet.

A könyvben többször is szerepel ez a gondolat: „minden könyvnek lelke van, mert ott él benne az író lelke, és mindazoké, akik olvasták vagy álmodtak róla.” Így hát az Angyali játszma, akárcsak A szél árnyéka, a könyvek, az olvasás és az írás himnusza. Ám sem ezt, sem a többi bölcs gondolatot, élettapasztalatot nem valami patetikusan tálalja Zafón, az irónia nagyon is fontos eleme a könyvnek, akár bújtatott formában is, legyen bár Martín, Isabella, vagy a végtelenül cinikus Corelli is az, akinek a szájába adja.

Úgy tudom, trilógia lesz Zafón könyveiből, várható tehát, hogy előbb-utóbb még többet megtudhatunk a Semperék és a többi barcelonai jóember és akasztófáravaló életéről. Kíváncsian várom, hogy az antikváriusok és írók után melyik könyves csoport lesz a főszereplője a harmadik résznek. Remélem, azt majd keményfedéllel adja ki az Ulpius-ház, akik nyárra ígérik A szél árnyéka újbóli kiadását is!

péntek, március 06, 2009

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2005
Fordító(k): Vajdics Anikó
Kategória: szépirodalom, krimi / thriller
Eredeti cím: La sombra del viento
Oldalszám: 595
Ára: 2980 Ft

„A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz.”
Vannak könyvek, amik egyszerűen vonzzák az embert. Elolvassa a hátlapjukat, beléjük lapoz, és érzi, hogy valami kincsre akadt. Nem tudom, mennyi szerepe van ebben holmi rutinnak meg az éveknek, s meglehet, semmi titokzatos nincs az egészben, pusztán az ember tudja, hogy mit szeret, és ha olyanra talál, akkor ráismer. Így voltam A szél árnyékával is, amit már első kiadásakor, 2005-ben megvettem, de valamiért mindig elodáztam az olvasását. Vastag is, nem is kellett róla írnom, hát tovább várt a sorára. De most, hogy az Ulpius-ház kiadta a szerző újabb regényét (és jó hír: A szél árnyékát is kihozzák Könyvhétre), és mindenki agyba-főbe dícsérte, plusz volt egy kis nyugim, hát belekezdtem. És nyomban beleszerettem.

A regény főszereplő-mesélője egy Daniel Sempere nevű fiatalember, egy barcelonai antikvárius fia, aki a történet kezdetén, 1945 nyarán még csupán 10 éves, amikor édesapja elviszi egy titkos és titokzatos helyre, az Elveszett Könyvek Temetőjébe, ahol rátalál egy bizonyos Julián Carax A szél árnyéka című könyvére. A regény annyira lenyűgözi, hogy elkezdi keresni a szerző többi művét, ám azt tapasztalja, hogy sehol sem találni, noha nem ezt az egyet írta – és hogy könyves berkekben szép összegeket fizetnének neki a saját példányáért. Arról is tudomást szerez, hogy Carax könyveit egy feketébe öltözött, különös és félelmetes figura is keresi, méghozzá azért, hogy mindet elégesse… Ráadásul eme sötét férfiút Lain Coubert-nek hívják, pont úgy, ahogy az Ördögöt az említett regényben…

Daniel élete eztán szorosan összefonódik Caraxéval. Miközben a fiú felcseperedik, és megismeri az élet megannyi arcát, Carax utáni nyomozása is halad, ha még oly’ apró lépésekkel is. Feltárul előttünk egy ihletett lelkű, különleges ember tragikus sorsa, és azoké is, akikhez valaha is bármi köze volt. Az ő életüket természetesen a spanyol polgárháború, a diktatúra és a II. világháború is befolyásolja, nagyon is, ám Carlos Ruiz Zafón nem ezekre hegyezi ki a történetet. Számára a történelem háttér, díszlet, kulissza, ami hatással van ugyan az eseményekre, de nem válik főszereplőjévé. Mert hiszen olyan gonosz, rossz arcok, mint Fumero felügyelő, mindig és mindenütt voltak… A helyszín, Barcelona messze nagyobb súllyal van jelen a történetben. Az emberi szereplők pedig egytől egyig remek, élő, lélegző karakterek, és főleg Fermín személyén keresztül a humor is megjelenik a regényben.

Zafón könyve, mondhatni, keveréke rengeteg különféle irodalmi elemnek, stílusnak és fogásnak. Se szeri, se száma az íróknak, műveknek, akik és amik az olvasó eszébe juthatnak közben: Jorge Luis Borges, Umberto Eco, Thomas Wharton (Szalamandra), Dumas, Dickens, Gabriel García Márquez, Antonio Skármeta, Arturo Pérez-Reverte, meg halom másik így-úgy spanyol, katalán, mediterrán író. Sőt, egyes különösen ihletett és átható pillanatai Szerb Antal Utas és holdvilág-át idézték fel bennem. Felbukkannak a mágikus realizmus, a gótikus rémregények és románcok, a klasszikus krimik, az ókori tragédiák, és még annyi más elemei. Oly’ sok minden van benne, hogy nem is hiszem, hogy egy olvasás alatt minden cseppnyi ízét kiélvezhetné az ember.

Márpedig ez a legfontosabb: Zafón olyan gyönyörűen, magával ragadóan ír, hogy nincs oldal, amire ne kerülne valami különösen szép vagy emlékezetes. Sok borzalmat is szőtt a regényébe, s persze azok egy ilyen írótól még jobban fájnak, de „cserébe” úgy ír szerelemről, barátságról, gyermekkorról és öregségről, de még a halálról is, hogy az valami varázslatos. Egyszerűen elvész az ember a soraiban; saját emlékeit hozza elő, ízekkel, hangokkal, illatokkal és szagokkal, testi érzetekkel, és mindezt úgy, hogy nem szimplán a hétköznapok előli menekülés ezt a könyvet olvasni, de valami, ami a valóságos, megélésre méltó életre emlékeztet. Bármennyi szörnyűség és tragédia sorakozik is A szél árnyéka lapjain, alapvetően az élet szeretetét sugározza. Az olyan életét, amiben az ember tényleg érzi a bőrén a Napot meg az esőt meg a szellőt, amiben valódiak az érzései, és amiben elvarázsolhatják könyvek, szóval a megélt, igazi életét. És amiben a fájdalom is nyilvánvalóan valódi, és a sebekbe és csalódásokba bele lehet halni, de túl is lehet őket élni, és be is gyógyulhatnak. Ilyen szempontból nagyon is régi vágású történet ez, hiszen ma már nem is nagyon értjük, ha valakinek meghasad a szíve, mert elhagyta a szerelme…

Azt hiszem, A szél árnyéka azért lehetett olyan óriási siker, azért nevezhetik már most klasszikusnak, mert végül is sokan vannak széles e világon, akik igénylik a valóban szép irodalmat, ám modern elvontsága és elvont törekvései nélkül, a nyelv, a kifejezés, a történetmesélés csodáiért, és mert mellé élvezik a legjobb lektűrökbe illő izgalmakat.

És ha mindez nem volna elég, a szerző angol nyelvű honlapján
ingyenesen letölthetők a regényhez írt saját zeneszámai, melyek leginkább klasszikusokból táplálkozó, sokszor zongorára építő, filmzene-szerű szerzemények, és remekül illenek a könyv hangulatához, kimondottan kellemes hallgatnivalók. Szintén érdemes megnézni ezt a spanyol nyelvű oldalt, ahol a történet korából származó képeslapokat, fényképeket láthatunk Barcelonából.