Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2005
Fordító(k): Vajdics Anikó
Kategória: szépirodalom, krimi / thriller
Eredeti cím: La sombra del viento
Oldalszám: 595
Ára: 2980 Ft

„A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz.”
Vannak könyvek, amik egyszerűen vonzzák az embert. Elolvassa a hátlapjukat, beléjük lapoz, és érzi, hogy valami kincsre akadt. Nem tudom, mennyi szerepe van ebben holmi rutinnak meg az éveknek, s meglehet, semmi titokzatos nincs az egészben, pusztán az ember tudja, hogy mit szeret, és ha olyanra talál, akkor ráismer. Így voltam A szél árnyékával is, amit már első kiadásakor, 2005-ben megvettem, de valamiért mindig elodáztam az olvasását. Vastag is, nem is kellett róla írnom, hát tovább várt a sorára. De most, hogy az Ulpius-ház kiadta a szerző újabb regényét (és jó hír: A szél árnyékát is kihozzák Könyvhétre), és mindenki agyba-főbe dícsérte, plusz volt egy kis nyugim, hát belekezdtem. És nyomban beleszerettem.

A regény főszereplő-mesélője egy Daniel Sempere nevű fiatalember, egy barcelonai antikvárius fia, aki a történet kezdetén, 1945 nyarán még csupán 10 éves, amikor édesapja elviszi egy titkos és titokzatos helyre, az Elveszett Könyvek Temetőjébe, ahol rátalál egy bizonyos Julián Carax A szél árnyéka című könyvére. A regény annyira lenyűgözi, hogy elkezdi keresni a szerző többi művét, ám azt tapasztalja, hogy sehol sem találni, noha nem ezt az egyet írta – és hogy könyves berkekben szép összegeket fizetnének neki a saját példányáért. Arról is tudomást szerez, hogy Carax könyveit egy feketébe öltözött, különös és félelmetes figura is keresi, méghozzá azért, hogy mindet elégesse… Ráadásul eme sötét férfiút Lain Coubert-nek hívják, pont úgy, ahogy az Ördögöt az említett regényben…

Daniel élete eztán szorosan összefonódik Caraxéval. Miközben a fiú felcseperedik, és megismeri az élet megannyi arcát, Carax utáni nyomozása is halad, ha még oly’ apró lépésekkel is. Feltárul előttünk egy ihletett lelkű, különleges ember tragikus sorsa, és azoké is, akikhez valaha is bármi köze volt. Az ő életüket természetesen a spanyol polgárháború, a diktatúra és a II. világháború is befolyásolja, nagyon is, ám Carlos Ruiz Zafón nem ezekre hegyezi ki a történetet. Számára a történelem háttér, díszlet, kulissza, ami hatással van ugyan az eseményekre, de nem válik főszereplőjévé. Mert hiszen olyan gonosz, rossz arcok, mint Fumero felügyelő, mindig és mindenütt voltak… A helyszín, Barcelona messze nagyobb súllyal van jelen a történetben. Az emberi szereplők pedig egytől egyig remek, élő, lélegző karakterek, és főleg Fermín személyén keresztül a humor is megjelenik a regényben.

Zafón könyve, mondhatni, keveréke rengeteg különféle irodalmi elemnek, stílusnak és fogásnak. Se szeri, se száma az íróknak, műveknek, akik és amik az olvasó eszébe juthatnak közben: Jorge Luis Borges, Umberto Eco, Thomas Wharton (Szalamandra), Dumas, Dickens, Gabriel García Márquez, Antonio Skármeta, Arturo Pérez-Reverte, meg halom másik így-úgy spanyol, katalán, mediterrán író. Sőt, egyes különösen ihletett és átható pillanatai Szerb Antal Utas és holdvilág-át idézték fel bennem. Felbukkannak a mágikus realizmus, a gótikus rémregények és románcok, a klasszikus krimik, az ókori tragédiák, és még annyi más elemei. Oly’ sok minden van benne, hogy nem is hiszem, hogy egy olvasás alatt minden cseppnyi ízét kiélvezhetné az ember.

Márpedig ez a legfontosabb: Zafón olyan gyönyörűen, magával ragadóan ír, hogy nincs oldal, amire ne kerülne valami különösen szép vagy emlékezetes. Sok borzalmat is szőtt a regényébe, s persze azok egy ilyen írótól még jobban fájnak, de „cserébe” úgy ír szerelemről, barátságról, gyermekkorról és öregségről, de még a halálról is, hogy az valami varázslatos. Egyszerűen elvész az ember a soraiban; saját emlékeit hozza elő, ízekkel, hangokkal, illatokkal és szagokkal, testi érzetekkel, és mindezt úgy, hogy nem szimplán a hétköznapok előli menekülés ezt a könyvet olvasni, de valami, ami a valóságos, megélésre méltó életre emlékeztet. Bármennyi szörnyűség és tragédia sorakozik is A szél árnyéka lapjain, alapvetően az élet szeretetét sugározza. Az olyan életét, amiben az ember tényleg érzi a bőrén a Napot meg az esőt meg a szellőt, amiben valódiak az érzései, és amiben elvarázsolhatják könyvek, szóval a megélt, igazi életét. És amiben a fájdalom is nyilvánvalóan valódi, és a sebekbe és csalódásokba bele lehet halni, de túl is lehet őket élni, és be is gyógyulhatnak. Ilyen szempontból nagyon is régi vágású történet ez, hiszen ma már nem is nagyon értjük, ha valakinek meghasad a szíve, mert elhagyta a szerelme…

Azt hiszem, A szél árnyéka azért lehetett olyan óriási siker, azért nevezhetik már most klasszikusnak, mert végül is sokan vannak széles e világon, akik igénylik a valóban szép irodalmat, ám modern elvontsága és elvont törekvései nélkül, a nyelv, a kifejezés, a történetmesélés csodáiért, és mert mellé élvezik a legjobb lektűrökbe illő izgalmakat.

És ha mindez nem volna elég, a szerző angol nyelvű honlapján ingyenesen letölthetők a regényhez írt saját zeneszámai, melyek leginkább klasszikusokból táplálkozó, sokszor zongorára építő, filmzene-szerű szerzemények, és remekül illenek a könyv hangulatához, kimondottan kellemes hallgatnivalók. Szintén érdemes megnézni ezt a spanyol nyelvű oldalt, ahol a történet korából származó képeslapokat, fényképeket láthatunk Barcelonából.