Kiadó: Agave KönyvekKiadás éve: 2009
Kategória: gyermek / ifjúsági, sci-fi / fantasy / horror
Eredeti cím: Coraline
Oldalszám: 144
Ára: 2480 Ft
Neil Gaiman első gyerekeknek szánt könyve volt a Coraline, még 2002-ben. A magyar kiadás (mely igényes, keményfedeles, és Dave McKean eredeti illusztrációit tartalmazza) pedig a mozifilm érkezéséhez igazítva került a boltokba (márc. 12-től vetítik a filmet).
Coraline nem rég költözött családjával egy régesrégi ház egyik lakásába. A szünidő napjait az időjárástól függően hol a ház és a környék felfedezésével, hol unatkozással tölti. Szülei rém elfoglaltak, leköti őket a munkájuk, a többi lakó meg (két idős néni, akik egykoron színésznők voltak, meg egy makkant öregúr, aki azt állítja, hogy egércirkuszt nevelget tetőtéri lakásában, amit viszont még senki nem látott) arra nem veszi a fáradságot, hogy meghallja, ha Coraline jelzi, hogy rosszul ejtik a nevét, ő nem Caroline… Magyarán valahogy senki nem figyel a kislányra. Pontosabban… egy nap a vendégszobában lévő ajtó, ami mögött alapból téglafal van, kitárulva egy sötét folyosóra nyílik. Abba a lakásba, ahol elvileg senki nem lakik, ám Coraline mégiscsak találkozik ott két emberrel: másik anyjával és másik apjával. Akik szakasztott úgy néznek ki, mint rendes szülei, s első ránézésre csupán két fontos dologban különböznek tőlük: 1. lesik lányuk minden kívánságát, finomakat főznek neki, csudás játékokkal halmozzák el, és még akár békás gumicsizmát is vesznek neki, ha azt kér, 2. a szemük helyén gomb van… És azt mondják, örökre ott maradhat velük, élhetnek boldog családként, csupán Coraline szemére is gombot kell varrni, de nem fog fájni…
Amikor aztán egyértelművé válik, hogy Coraline nem akar velük maradni, másik anyja elrabolja a valódi szüleit, és a kislányra vár a lehetetlennek tűnő feladat, hogy kiszabadítsa őket. És ezzel rémálom-szerű versenyfutás veszi kezdetét, melyben apránként lehull a lepelről minden káprázatról… Csótányok, patkányok, sötét kamrák és pincék, szellemek, szörnnyé váló szülők, és még sorolhatnám…
A Coraline, bármily’ rövid kisregény is, rém félelmetes. Gaiman szépen összegyűjtötte a gyermekkori félelmeket, és egyszerű, ám hatásos nyelvezetű, izgalmas történetet kerekített belőlük. Olyan sztorit, ami egyébként nagyon hasonlít a 2005-ös, Tükörálarc című filmre, aminek forgatókönyvét McKeannel írták. Olyan mesét, ami annyira idegborzoló és beteges (McKean szürreális rajzaival egyetemben), hogy elsőre nem is tűnik gyereknek valónak. De végül is igazolja a könyv eleji G.K. Chesterton idézetet: „A tündérmesék nagyon is igazak: nemcsak mert arra tanítanak, hogy sárkányok igenis vannak, hanem mert arra tanítanak, hogy a sárkányokat le lehet győzni.”
Nyilvánvaló, hogy ez nem egy Walt Disney produkció, még a vége sem színtiszta happy end, ám biztos vagyok benne, hogy az értelmesebb gyerekek érteni fogják, miről van szó. Annál is inkább, mivel Gaiman olyan letisztult, ám ha kell, mégis játékos módon fogalmaz, hogy bárki megértheti. Nem is kérdéses, hogy a felnőtt olvasók is értékelni fogják.
A Coraline filmből látott előzetesek alapján úgy tűnik, a moziverzió messze harsányabb, humorosabb, felpörgetettebb lesz. Az a Henry Selick rendezte, aki a Karácsonyi lidércnyomás-t is, a stílus, a stop-motion technika is azonos, meg ugye a sztori eleve rokona az említett animációs klasszikusnak (és a Tim Burton-féle Halott menyasszony-nak). Biztos nagyon szórakoztató lesz, ez azonban olyan jelző, ami a könyvre nem illik. A Coraline egyszerre elvont és természetes stílusban ábrázolt szembenézés egy rakás félelmetes dologgal, csupa olyasmivel, amit így vagy úgy alighanem mindenki átél gyerekként, és ilyen formában nem vidám – de a vége katartikus.