nat b

RandomSky

Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

péntek, március 30, 2007

300

Eredeti cím: 300
Amerikai kalandfilm
Gyártás éve: 2007
Hossz: 117 perc
Rendező: Zack Snyder
Operatőr: Larry Fong
Forgatókönyv: Kurt Johnstad, Zack Snyder, Michael Gordon
Eredeti történet: Frank Miller, Lynn Varley
Zene: Tyler Bates
Főszereplők: Gerard Butler, Lena Headey, David Wenham, Dominic West, Rodrigo Santoro
Gyártó: Warner Bros. Pictures/ Hollywood Gang Productions/ Atmosphere Entertainment MM/ Legendary Pictures/ Virtual Studios
Magyarországi forgalmazó: InterCom
Magyarországi bemutató: 2007. március 22.

Aki nem volt teljesen tufa már olyan korán, még emlékezhet az általános iskolából arra a csatára, ami a 300 sztoriját is adja. I.e. 480-ban a perzsa hódító, a filmben dekadens homokosként ábrázolt Xerxész gigászi serege váratlanul érte a görög városállamokat, s hogy hadaiknak legyen idejük rendezni soraikat, maroknyi (egyes legenda verziók szerint 300) spártai állta az útját a keletről jövő veszedelemnek a thermopülei szorosnál. Odavesztek mind, ám hősiességük emléke máig él. Az akkori spártai felfogás szerint pedig ez egyenlő az ő győzelmükkel. És persze az sem mellékes, hogy az európai, s pláne a görög kultúrára micsoda csapást mért volna, ha a perzsák győznek.

A Sin City-t is jegyző Frank Miller – a napokban magyarul is megjelent – képregényéből készült a 300, így nem kell meglepődni azon, hogy a történelmi hűségre, vagy egyáltalán a realitásra nem sokat ad a film. Itt a látványon van a hangsúly, ami, amellett, hogy számtalan brutális részt tartalmaz, nagyon is sajátos és megragadó.

Ahogy a Sin City, a 300 is kékvászon előtt készült, a háttereket számítógép alkotta, és az egésznek van egy sajátos, festményszerű hatása. A rengeteg vágás és trükk miatt olyan, mint egy hosszúra nyújtott videóklip, ráadásul a (moziban fülsiketítően dübörgő) zene is ütős keveréke a metalnak és a nagyívű filmzenéknek (igen, a 300 Metal! :). Akárhogy is, nem könnyű elfordítani a tekintetünket a vászonról. És ez akkor is igaz, ha a történet sablonos (milyen legyen egy alapvető, ókori sztori?!), a színészek meg max. jól néznek ki, de a Gorgó királynőt alakító Lena Headey-n kívül nem sok játékot követel meg tőlük a film. Jellemző, hogy a stáb legismertebbje a 300 harcos történetét elmesélő David Wenham, a Gyűrűk Ura Faramirja. Amúgy akárha a Gladiátor legvéresebb csatajeleneteit meg a Trója legizgalmasabb pillanatait vennénk a köbön.

Olvastam olyan kritikát a filmről, mely szerint a 300 az erőszak felmagasztosítása, de ezzel nem értek egyet. A Sin City-t pl. sokkal brutálisabbnak éreztem, a maga értelmetlen, elmebeteg agresszivitásával. A 300, legyen bármily mélyreható is a gyilkolás ábrázolásában, miközben a valós történelmi eseményektől elrugaszkodik, olyan harcról, olyan világról és törvényekről szól, amik sokkal tisztábbak és átláthatóbbak, mint amiben élünk. Egyszerű a képlet: jönnek a perzsák, hogy elvegyék a spártaiak földjét és szabadságát, azok meg nem adják. Az egyik hódítani akar, a másik megvédeni, ami az övé. Az egész emberi történelem erről szól, és a legtöbbünk alighanem épp úgy reagálna egy ilyen helyzetben, ahogy Leonidasz király és bajtársai. Vagy legalábbis még mindig emberibb volna így tenni… Még akkor is, ha ez egyszerűen csak „az erősebb marad életben” törvénye, ami a természet egyik legfőbb rendező elve.


Nem akarok most jobban belemászni ebbe a ’mai világból kihaltak az igazi hősök’ témába, mert túl messzire vezet, és túl sokáig lehetne boncolgatni, de nem ebben a cikkben. Ebbe már csak annyi maradt, hogy leírjam: a 300 egy roppant látványos, és túlzásokkal teli film, egy ősi történet mai feldolgozása.

Címkék:

Az erdélyi Rockpolis Media-tól Sebesi Attila készített velem egy interjút nem rég, itt a link .
Az igazat megvallva fura volt, és tényleg megtisztelő, és még jól is esett.
De így visszaolvasva eléggé lejön, hogy jó napom volt, amikor válaszoltam (írásban, e-mailben).
Általában véve azért nem vagyok én ennyire pozitív csávó... :)

Címkék:

kedd, március 27, 2007

Koncert / MetalMania, 2007. márc. 23., Bp. Almássy

Förtelem egy hetem volt, és a koncert napján az időjárás egyszerre hozta a finn sötétet és a masszív angol esőzést – a San Francisco-i jó meleg helyett. Cudar alap egy monstre fesztiválhoz. De nem rossz hely ám az Almássy téri Szabadidőközpont, fura is, hogy ritkán vannak ott nagyobb metal koncertek (örök emlék a kb. ’99-es VoiVod/Neurosis), s most a MetalMania fesztiválon elég szépen meg is telt a nagyterem. A felhalmozódott csúszás ellenben egyáltalán nem volt szép, és meg is sínylette a kisebb bandák fellépti ideje.

Mi a Watch My Dying-nál kapcsolódtunk be, akik kb. 5 dalt tudtak így eljátszani (Fényérzékeny, Nicht vor dem Kind, stb). Látnivalóan idegesek voltak a csúszás és a rövidítés miatt, ráadásul a színpadon a technika ördöge királykodott, szóval Gaobrék nem hozták a szokásos formát – avagy mire beindult volna a buli, vége is lett. Ezzel együtt nekem jól esett.

A
Korpiklaani nem nagyon rég iszonyat teltházas koncertet adott a Kék Yukban, és most is sokan várták őket. Felállásukban hegedűs-dudás ill. tangóharmonikás is szerepel, és régies ruházatuk meg a mikrofonállványra szerelt szarvasagancs is sokat sejtetett. Már azoknak, akik nem tudták, hogy egy mulatós finn folk metal bandára számítsanak. Jonne Järvelä énekes-gitáros és középkori társai széles vigyorral arcukon vágtak bele a mókába, és az első felhangzó sorral kinyilatkoztatták: „Erdő mélyén születtem én”! (Mert ez egy angol nyelvű dal volt, finnül sajna nem tudok.) A népi (helyenkint kimondottan lagzis) témákra, sörtés riffekre és Jonne nyers énekére épülő dalokat hosszú távon kissé unalmasnak éreztem, de tény, hogy hatalmas partyzás alakult ki rájuk. Valahogy olyan nekem a Korpiklaani, mint a korai Skyclad (sokkal inkább hasonlítanak is rájuk, Finntroll párhuzamok ide vagy oda), amikor még a brit folk metal banda nem írt igazi slágereket, de a feeling már megvolt.

A brit
My Dying Bride harmadszor járt nálunk, s akárcsak a két Sziget-es fellépésen, most is tökéletesen átadták, amiről zenéjük és szövegeik szólnak. Az Almássy falai eltűntek, a zene az örök éjre nyitott kaput, amiben minden emberi lélek jelentéktelenül apró és múlékony. A halál, a gyász, a tragédia és fájdalom esszenciáját adja az MDB, oly’ roppant súllyal, hogy az az elviselhetőség határait feszegeti. Nálam történetesen át is lépte, mondom, szutyok hetem volt. Gyönyörű és igazi metal egyszerre ez a muzsika, de ha nem olyankor szól, amikor az ember rá van hangolódva, akkor életveszélyes. Úgyhogy nem is néztük végig. De annyi azért lejött, hogy az új ritmusszekcióval felálló csapat amolyan best of programot játszott, melybe még első lemezes dal is fért. És tényleg minden tiszteletem az övék, akkora erővel és mélységgel zenélnek.

Hanem hát nekem a
Testament-re volt szükségem. Arra a hihetetlen energiára, ami még annyi év után is árad klasszikussá vált thrash himnuszaikból. Pedig némi szkepszissel álltam a dologhoz. Eddigi két magyar koncertjük annyira jó volt, hogy féltem ettől az eredeti felállásos bulitól – ám két perc alatt meggyőztek. Mondjuk nem Louie Clemente dobolt, hanem a Nick Barker néven ismert tarkopasz hentes, aki többek között a Cradle of Filth és a Dimmu Borgir zenéjét is erőteljesebbé, izgalmasabbá és zúzósabbá tette játékával. És itt is hengerelt.

Az is hamar kiderült, hogy Alex Skolnick még mindig egyéni stílussal bíró, virtuóz szólógitáros (megkockáztatom, az egész thrash irányzat legjobbja). Az aszkéta külsejű régi basszer, Greg Christian is jól hozta, amit kellett, Eric Peterson és Chuck Billy meg pláne. Ellenben a hangosítás, akárcsak a Szigeten, megint bemutatta azt a trükköt, hogy csak az alapok szóltak, azaz a banda fönt reszelt, mi meg nem sokat hallottunk belőle… Ez szörnyen idegesítő dolog, de szerencsére „csak” úgy másfél nótáig tartott, és aztán ugyanolyan magas hőfokon folytatódott a zúzda.

A program természetesen a klasszikusokból épült fel, egytől-egyig zseniális thrash himnuszokból, amikbe remek dallamokat is raktak (Alone In The Dark, Over The Wall, Trial By Fire, Into The Pit, Disciples Of The Watch, Practice What You Preach, stb.), de előszedték a ’99-es, mindezidáig utolsó stúdióalbumról (The Gathering) a D.N.R. című iszonyatot is. Annak is örültem, hogy a sokak által leszólt, relatíve könnyedebb ’92-es The Ritual albumot is megidézték az Electric Crown erejéig.

A hangulat végig fantasztikusan jó volt, annyi pozitív energia áradt oda és vissza, banda és közönség között. Persze, nem is lehet a kisebb hegynyi Chuck Billy-re anélkül nézni, hogy eszünkbe ne jutna, hogy ez a félig indián üvöltőgép legyőzte a rákot is, és még mindig hogy árad belőle az erő. Meg az egész Testament-ből, ezért aztán azt kell, hogy mondjam, ők még mindig hitelesek. És Chuck-nak elhiszem, amikor azt mondja, hogy Heavy Metal Forever!

A remek doom/stoner-t nyomó
Obiat-ot meg a komplex, Dimmu-rokon black/deathben ügyes Sin Of Kain-t is jó lett volna látni, de nem ilyen mocsok fáradtan.

Címkék:

hétfő, március 26, 2007

Könyv / Dan Simmons: Káli dala

Kiadó: DeltaVision
Kiadás éve: 2007
Fordította: Békési József
Eredeti cím: Song of Kali
Oldalszám: 280
Ára: 2250 Ft
Kategória: sci-fi/fantasy/horror


A Hyperion sorozatáról is ismert Dan Simmons első regénye volt ez, s rögvest el is nyerte vele 1986-ban a legjobb regénynek járó World Fantasy díjat – noha sokkal inkább horror vagy thriller, mint fantasy.

Egy amerikai irodalmár, Robert Luczak a főszereplő, aki kicsiny családjával (feleség és féléves gyermek) Kalkuttába utazik, hogy egy évek óta halottnak hitt indiai költő hirtelen felbukkant, új kéziratát megszerezze. Ott azonban a szörnyűséges Káli istennővel kapcsolatos kultusszal találkozik, és veszélybe kerül mindhármuk élete.

Simmons a legősibb emberi félelmek húrjain játszik ebben a regényében. Írása hangulata sokkal erőteljesebben hat az olvasóra, mint a leírt borzalmak, noha azokban sincs hiány. Amellett, hogy a haláltól, a veszteségtől való rettegést is megpiszkálja, a Káli dalának lényegét és súlyát az ismeretlentől való zsigeri félelem megjelenítése adja. Azt, ahogy Luczak a számára vadidegen városra, kultúrára reagál, tökéletesen jeleníti meg az író, s így az olvasó, aki alighanem szintén nem sokat tud Indiáról, könnyen tud azonosulni a főszereplő érzéseivel. Mert a megannyi film, meg jógakör, meg tanulható és elolvasható dolgok ellenére sem gondolhatja senki komolyan, hogy bármit is tudunk Indiáról mi, akik sosem jártunk ott.

Mert valójában, akárcsak Luczak-nak, elképzelésünk sincs arról a fizikai és szellemi szinten mindent elborító zajról és koszról, ami ott van. Egy ismerősöm járt Indiában, és azt mondta, az ott tapasztaltak fényében (sötétjében) már érti, miért, mi ellen alakult ki a jóga, mi vitte rá Sziddhártát, hogy Buddhává váljon, és a többi. Ugyanolyan dolgokat mesélt, amilyeneket Simmons is leír a Kalkuttában uralkodó állapotokról. Ám ő is csak a felszínt kapargatta – és pontosan ez az a szál, amivel Simmons díjnyertes művet tudott írni. Kalkutta az ismeretlen, az idegen világ, és az író nem magyarázza meg. Ami a hinduizmusról, a gigászi bengáli városról, egyáltalán bármi indiairól kiderül, azt ugyanúgy tanulja meg Luczak, ahogy bármelyikünk tenné, aki odacsöppen abba a másik világba. Főszereplő-mesélőnk nem mindentudó narrátor, hanem értetlen szemlélő, aki kultúrsokkot kap, és azzal sem igen tud mit kezdeni, ami vele történik. Márpedig az valóban iszonyatos.

És igen, a sötétség, a barbárság, a fájdalom és kín és agresszió mindig is az emberiség sajátja volt. A Káli dala arra emlékeztet, hogy ez most is így van. Mondják, hogy korunk a Káli Yuga, azaz a pusztulás időszaka, és Luczak is ezt a következtetést vonja le – persze, hogy elég szétnézni a világban, hogy igazolva lássuk ezt a félelmetes tételt. Mindazonáltal azt is téves lenne gondolni, hogy a Káli dala alapján már valamit megtanultunk Indiáról. Ez nem így működik.


De a regény maga jó, és meg tudom érteni, hogy megkapta azt a fontos World Fantasy díjat. Javaslom Stephen King ill. Leslie L. Lawrence rajongók figyelmébe is. Előbbieknek azért, mert King-hez hasonlóan Simmons is a zsigereinél kapja el és vonszolja az olvasót, utóbbiaknak meg a távol-keleti, egzotikus környezet és téma miatt.

Címkék:

szerda, március 14, 2007

Film / A Faun labirintusa

Eredeti cím: El Laberinto del Fauno/ Pan's Labyrinth
Mexikói-spanyol-amerikai fantasy-thriller (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 119 perc
Rendező: Guillermo del Toro
Operatőr: Guillermo Navarro
Forgatókönyv: Guillermo del Toro
Zene: Javier Navarrete
Főszereplők: Ariadna Gil, Ivana Baquero, Sergi López, Maribel Verdú, Doug Jones
Gyártó: Warner Bros. Pictures/ Tequila Gang/ Esperanto Filmoj/ Estudios Picasso/ OMM/ Sententia Entertainment/ Telecinco
Magyarországi forgalmazó: Best Hollywood
Magyarországi bemutató: 2007. 03. 08.


Mindenekelőtt: GYEREK NE LÁSSA EZT A FILMET! Túl brutális, túl sokkoló ahhoz.

Őrzök odahaza egy homokkőből való tárgyat, amit Spanyolországból hozott nekem egy régi jó barátnőm. Olyasmi, mint egy hamutálca, de nem az; oldalába a kelta végtelen fonathoz hasonlatos ill. labirintus jeleket égettek. Ennyit arról, él-e még Spanyolhonban mindaz a hagyomány, amiből részint ez a film is táplálkozik.

A történet a 11 éves Ofeliáról (Ivana Baquero) szól, aki 1944-ben, a polgárháború utáni időszakban utazik terhes édesanyjával annak új férjéhez. A hegyek közé tartanak, ahol a kislány „második apja”, a kegyetlen Vidal kapitány (Sergi López) vezeti Franco fasiszta csapatait a területen bújkáló gerillák ellen. A városhoz szokott lányt érő megpróbáltatások közül az új, vidéki környezet tehát még a legkevesebb – a háborús állapotok, veszélyeztetett terhes anyja, a mostohai szeretetet hírből sem ismerő új apa, ezek mind iszonyatos súllyal nehezednek Ofelia lelkére. Nem csoda, hogy az élénk képzeletű, sokat - jellemzően szomorú tündérmeséket - olvasó, sápatag kislány mindezt a maga módján próbálja meg feldolgozni.

A néző számára ezernyi apróságot rejt
A Faun labirintusa, megfejtésre váró szimbólumokat, rejtélyeket, amiket megannyi szempontból lehet megvizsgálni. Ofelia nem tesz különbséget képzelet és valóság között, de aki a nézőtéren ül, az elgondolkodhat rajta, vajon valóban létezik-e a Faun, akivel az ősi labirintusban találkozik a lány? Vajon Ofelia tényleg egy a halandók számára láthatatlan világ hercegnője-e, akinek három nehéz és vérfagyasztó próbát kell teljesítenie, hogy visszatérhessen birodalmába? És míg borzongva, undorodva, félve és sírással küszködve nézzük a filmet, vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy a való világ szörnyűségei tükröződnek a kislány képzeletében?

Undorodva, mondom, mert a film sötét, komor látványvilága egyszerűen tökéletesen adja vissza a háború iszonyatát és brutális kegyetlenségét épp úgy, mint Ofelia lidércnyomásos agyszüleményeit. Nem is csoda, hogy a legjobb smink, a legjobb látványtervezés és a legjobb operatőr (Guillermo Navarro) Oscar-díját is megkapták érte. A gyermekfaló Sápadt Ember akár a Tool klipjeiből is előléphetett volna, maga a Faun pedig egész egyszerűen hihető, és ennél jobbat nem tudok mondani. Ha csak azt nem, hogy még színészi játék szempontjából is ott van: hol barátságos, hol félelmetes, és fa módra recsegő teste és hangja is pont olyan, amilyennek lennie kell. Meg egyébként is: olyan ez a film, hogy a néző szinte érzi a föld szagát, szinte maga is elázik az esőtől, ami katonákra és holtakra zuhog, szinte neki is fájnak az ütések, a szúrások, a becsapódó puskagolyók...

A mindent uraló hangulathoz azonban nem csak ez járul hozzá. Meglehet, a háborút épp oly’ naturalista, horrorba illő módon ábrázolja e film, mint az éjszaka szörnyeit. De a lélek sötét mélységeit is hasonló erővel mutatja be. A film számos értelmezési szintje között az egyik pl. az, hogy Ofelia már a felnőtt nővé cseperedés küszöbén áll. Az a párbeszéd, amit Mercedes-szel (Maribel Verdú), a szolgálóval folytat, miután látta a várandós anyjából előtörő vérfolyamot, szédítően mélyre vezető néhány mondatból áll. És itt kell megemlítenem, hogy a színészek egytől-egyig mélyen emberi és hiteles alakításokat nyújtanak.

Már csak egy dolgot emelnék ki, s a többi értelmezést és mélyre ásást a vállalkozó kedvű nézőkre hagyom, akiknek valóban bátorságra lesz szükségük, ha úgy istenigazából szeretnék ezt a filmet megnézni, befogadni és értelmezni. Ez pedig a mitológikus háttér aspektusa. Amihez nem értek annyira, mint szeretnék, de tisztán átjön, hogy milyen irtózatosan ősi témákhoz nyúlt a forgatókönyvet (s így magát a történetet) is jegyző mexikói rendező, Guillermo del Toro. Már azoknál a filmeleji képsoroknál, amikor az új lakhelyre tartó anya és lánya megállnak valahol az erdőben, s Ofelia egy ősrégi kőszobrot talál, megjelenik ez. Del Toro nem magyarázza a mítoszokat, nem ad nevet a Faunnak vagy a többi teremtménynek (az angol cím picit félrevezető is, itt nem a görög mítoszok faun-szerű Pánjáról van szó). De, ahogy alighanem mindannyiunkban, benne is ott élnek ezek az ősi, archetipikus minták, lények és történetek. Az Ofeliára váró három próbát még eredeztethetjük „szimplán” a tündérmesékből, de azok is a régi mítoszokból és legendákból születtek. És számomra a film egyik legmegkapóbb vonása az, hogy nyers, ősi valójukban alkotja újra a mítoszok hangulatát, mélységét A Faun labirintusa. Nincsenek benne legenda-béli hősök, nem hangzik el egyetlen mítikus név sem (hacsak Ofeliáét nem vesszük annak), de pont az az emberi elme által alig felfogható, mérhetetlen sötétség, mélység és erő árad ebből a filmből is, ami az emberiség hajnala óta létező mitológiák sajátja. Önmagában a vér, a szenvedés látványa is feléleszti ezt a nézőben, de Del Toro még ennél is sokkal, de sokkal mélyebbre ás. (Nem mellesleg felfedve az európai kultúra legsötétebb, legijesztőbb gyökerei közül nem egyet…)

Igazából csak azt csodálom, hogy egy ilyen félelmetes film, ami ennyire távol áll a kommersz, szórakoztatónak szánt horroroktól (vagy fantasy-ktől), ilyen sikeres lehet (bár a stáblista elindultakor a teremben tartózkodók 90%-a kis túlzással hanyatt-homlok menekült kifelé). De talán pont azért, mert akár felfogja a néző, akár nem, ez a mozi oly’ rengeteggel többet jelent és ad a legtöbb filmnél.

És mindezek fényében már igaznak találom, amivel hirdették: tündérmese felnőtteknek. Mert igen, van némi párhuzam a Narnia, a Híd Terabithia földjére, a Chihiro Szellemországban, de még A Gyűrűk Ura, tehát a szintén a képzelet fontosságát és erejét hangsúlyozó filmekkel. Ám gyerekeknek nem való. Nekik elég a Terabithia tragédiája – A Faun labirintusának kiúttalanságát túl korán nem szabad megtapasztalniuk. Még akkor sem, ha én magam pozitívnak érzem a film katartikus befejezését.

Címkék:

szombat, március 10, 2007

Film / Híd Terabithia földjére

Eredeti cím: Bridge to Terabithia
Amerikai kalandfilm (szinkronizált)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 95 perc
Rendező: Csupó Gábor
Operatőr: Michael Chapman
Forgatókönyv: Jeff Stockwell, David Paterson
Eredeti történet: Katherine Paterson
Zene: Aaron Zigman
Főszereplők: Josh Hutcherson, AnnaSophia Robb
Gyártó: Hal Lieberman Company/ Lauren Levine Productions Inc./ Walden Media/ Walt Disney Pictures
Magyarországi forgalmazó: SPI International
Magyarországi bemutató: 2007. 02. 22.

Ha tetszik egy film, szeretek utánanézni a hátterének, sőt ha kiderül, hogy eredetileg könyv volt, nem átallok azt is elolvasni (bár ez jelen esetben még nem történt meg, pedig nem rég megjelent magyarul is). És előfordul, hogy nem csak érdekes, de meglepő vagy szívet melengető dolgokra is fény derül ilyenkor.
A Híd Terabithia földjére pl. állítólag Amerikában az általános iskolai kötelező olvasmányok között van, Katherine Paterson pedig a fiának írta vigasztalásul, amikor az 8 éves korában elveszítette egy barátját. Továbbá Csupó Gábor rendező egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a két kis főszereplő a forgatás során egymásba szeretett. Ja, és a szőke, életvidám Leslie-t játszó AnnaSophia Robb (aki a Charlie és a Csokigyár-ban is szerepelt), amikor meghallotta, hogy filmet készítenek kedvenc könyvéből, szívhez szóló levelet írt Gábornak, hogy hagy játssza ő ezt a szerepet, mert annyira hasonlónak érzi magát a könyvbéli Leslie-hez.

Mindezek után, s pláne a filmplakátot látva, talán meglepő, ha azt mondom, ez a film nem egy tündérmese. Való igaz, szerepelnek benne két gyermek fantáziájának teremtményei, meg egy egész meseország, Terabithia, és ezek filmrevitelében sokat segített az a WETA Digital, amelyik a Gyűrűk Ura trilógia elkészítéséből is óriási részt vállalt – ez mégsem mese vagy fantasy. A valós életről szól, hova tovább élni tanít, és aki ezt a filmet nyálasnak tartja, az talán inkább szánalomra méltó...

A történetről: egy sokgyerekes, szegény család egyik sarja, a 11 éves Jesse az iskola első napján csak második lesz a futóversenyen, amire egész nyáron készült. Ráadásul az új lány, Leslie győzi le. Apránként mégis barátokká válnak. A zárkózott Jesse, aki titkon szívesen rajzolgat, lelki rokonra lel az élénk fantáziájú, a sorból szintén kilógó lányban, s ketten együtt találnak maguknak egy titkos helyet, túl a patakon, ahol azt játszhatják, hogy ők a gyönyörű, képzeletbeli Terabithia urai. Egyfajta menekülés is ez, az otthon és az iskola fájdalmai, keserűségei elől, s amit elképzelnek, abban mindez tükröződik.

Aztán hirtelen tragédia történik, és ekkor derül ki igazán, mi is az a barátság. Meg a család meg a szeretet. Igen, szomorú, könnyfakasztó, akár megrázó is a film, de nem érzem hatásvadásznak. Az élet dolgai így zajlanak, abban pedig, hogy a képzelet segíthet a túlélésben, jó hinni. Jobb, mint a sivár valóság rabigájába hajtani a fejünket. És ki ne vágyott volna gyerekkorában kalandokra, titkos búvóhelyekre, és ilyen barátságra?

És büszke vagyok rá, hogy mindezt egy magyar ember rendezte. Talán csak képzelgés, de úgy érzem, nem akármelyik amerikai lett volna képes ilyen emberien megcsinálni ezt a filmet.
Csupó Gáborról még annyit: a Simpson család első alkotói között volt, de a nevéhez fűződnek olyan, a Nickelodeon-ról jól ismert rajzfilmek is, mint a Fecsegő tipegők és a Thornberry-család. Ez az első élőszereplős mozifilmje, és jelenleg többek között Richard Bach ’Jonathan, a sirály’ (Jonathan Livingston Seagull) c. művének 3D-s filmverzióját készíti elő Andy Vajnával.

Címkék:

csütörtök, március 08, 2007

Interjú / Gire

Először is: boldog Nőnapot minden Nőnek!
Egyúttal megragadnám az alkalmat, hogy virág helyett a Hammer 2007. márciusi számának Gire interjújából kimaradt cuccal kedveskedjek Nektek, vagy legalábbis, ahogy a klasszikusok mondják: "mindenkinek, aki szereti". :)
A kérdéseimre Kátai Tamás válaszolgatott.
Gire
Érdekes lehet, hogy mit jelent, hogy Gire, és hogy kell ejteni... :)
„Á, nem olyan érdekes, nem is jelent semmit, ez csak egy ilyen hülyeség, nincs semmi értelme. Még én akkor nem voltam a zenekarban, akkor még lehetett ilyet, azóta csend van, rend és fegyelem, hehe. Fakultatív a kiejtése, akinek ahogy esik.”

Sok versedben érezni a múlt utáni vágyódást, klipjeidben is gyakran felbukkannak régi fotók. Mi ez végül is?
„Érdekelnek a régi dolgok, az idő maga, és ez a Gire-on kívül is igaz. Ezért kezdtem el fotózni is. De a folyamatos hátranézés kártékony dolog, óvakodom tőle. Csak hétvégi hátranéző vagyok, az íze kedvéért.”
Hogy látod: mit lehet a múltból átmenteni, ebben a mai világban alkalmazni? (Netán megelégszel a múltba révedéssel, az emlékek újra átélésével?)
„A múltat mindig bevonja egyfajta patina, akármilyen színű is, de olyan biztos hogy nem, amilyen akkor volt, ezért csalóka. Fogalmam sincs mi az, ami a mai viszonyok között jól tudna működni a régmúltból, változik minden és azt hiszem, így is van ez rendjén.”

Az őzek futása kapcsán kérdezem: van mód a rég elhunytakkal érintkezni? Volt már, hogy odaátról üzentek, sugalltak, segítettek, vagy csak gondoltak rád? Egyáltalán: miért pont őzek?
„Nem tudom, nekem nem volt ilyen élményem. A klipben a nagymamám és a testvérei gyerekkori fotóját használtam és abban a házban készült, ahol ő lakott, meg most én is, de semmi. Az őzeket szeretem, kedves állatok, az ártatlanságot, a tisztaságot és a múltat szimbolizálják ebben a kis dalban.”

GireEmlítetted, hogy az ex-VHK-s Grandpierre Attilától is kaptál dicsérő üzenetet. Túl azon, hogy ez nagy elismerés, lesz más hatása is?
„Egy barátom Iwiw-en átküldte neki a Nádak, erek klipjét és az nagyon megfogta. Elküldte a Vágtázó Csodaszarvas CD-t, cserébe a Gire albumért. Nekünk ez tényleg hatalmas elismerés, a VHK-t minden idők legnagyszerűbb magyar bandájának tartom, fölötte álltak mindennek, az az ősi energia, lendület, életerő megközelíthetetlen. Más hatása nem hiszem hogy lesz, azon kívül hogy utána két hétig csak mosolygtam.”

Úgy hallom, más zenekarnak is készítesz majd klipet...
„Úgy volt, hogy lesz egy klip a Casketgardennek is, de a nyersanyaggal gond volt, most nem is tudnék foglalkozni vele, ezer dolgom van. Közben szerveznek egy fotókiállítást is megint, de az szerencsére még odébb lesz.”
És mit vársz úgy egyébként 2007-től?
„Szép hosszú őszt.”
Szólóalbum, Thy Catafalque, újabb verseskötet: melyik készül, s milyen lesz?
„Nem tudom, ami jön. Kicsit újra a dalírásra kellene koncentrálni, az hiányzik. A többi meg jön vele.”

Címkék: