nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

szerda, március 14, 2007

Film / A Faun labirintusa

Eredeti cím: El Laberinto del Fauno/ Pan's Labyrinth
Mexikói-spanyol-amerikai fantasy-thriller (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 119 perc
Rendező: Guillermo del Toro
Operatőr: Guillermo Navarro
Forgatókönyv: Guillermo del Toro
Zene: Javier Navarrete
Főszereplők: Ariadna Gil, Ivana Baquero, Sergi López, Maribel Verdú, Doug Jones
Gyártó: Warner Bros. Pictures/ Tequila Gang/ Esperanto Filmoj/ Estudios Picasso/ OMM/ Sententia Entertainment/ Telecinco
Magyarországi forgalmazó: Best Hollywood
Magyarországi bemutató: 2007. 03. 08.


Mindenekelőtt: GYEREK NE LÁSSA EZT A FILMET! Túl brutális, túl sokkoló ahhoz.

Őrzök odahaza egy homokkőből való tárgyat, amit Spanyolországból hozott nekem egy régi jó barátnőm. Olyasmi, mint egy hamutálca, de nem az; oldalába a kelta végtelen fonathoz hasonlatos ill. labirintus jeleket égettek. Ennyit arról, él-e még Spanyolhonban mindaz a hagyomány, amiből részint ez a film is táplálkozik.

A történet a 11 éves Ofeliáról (Ivana Baquero) szól, aki 1944-ben, a polgárháború utáni időszakban utazik terhes édesanyjával annak új férjéhez. A hegyek közé tartanak, ahol a kislány „második apja”, a kegyetlen Vidal kapitány (Sergi López) vezeti Franco fasiszta csapatait a területen bújkáló gerillák ellen. A városhoz szokott lányt érő megpróbáltatások közül az új, vidéki környezet tehát még a legkevesebb – a háborús állapotok, veszélyeztetett terhes anyja, a mostohai szeretetet hírből sem ismerő új apa, ezek mind iszonyatos súllyal nehezednek Ofelia lelkére. Nem csoda, hogy az élénk képzeletű, sokat - jellemzően szomorú tündérmeséket - olvasó, sápatag kislány mindezt a maga módján próbálja meg feldolgozni.

A néző számára ezernyi apróságot rejt
A Faun labirintusa, megfejtésre váró szimbólumokat, rejtélyeket, amiket megannyi szempontból lehet megvizsgálni. Ofelia nem tesz különbséget képzelet és valóság között, de aki a nézőtéren ül, az elgondolkodhat rajta, vajon valóban létezik-e a Faun, akivel az ősi labirintusban találkozik a lány? Vajon Ofelia tényleg egy a halandók számára láthatatlan világ hercegnője-e, akinek három nehéz és vérfagyasztó próbát kell teljesítenie, hogy visszatérhessen birodalmába? És míg borzongva, undorodva, félve és sírással küszködve nézzük a filmet, vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy a való világ szörnyűségei tükröződnek a kislány képzeletében?

Undorodva, mondom, mert a film sötét, komor látványvilága egyszerűen tökéletesen adja vissza a háború iszonyatát és brutális kegyetlenségét épp úgy, mint Ofelia lidércnyomásos agyszüleményeit. Nem is csoda, hogy a legjobb smink, a legjobb látványtervezés és a legjobb operatőr (Guillermo Navarro) Oscar-díját is megkapták érte. A gyermekfaló Sápadt Ember akár a Tool klipjeiből is előléphetett volna, maga a Faun pedig egész egyszerűen hihető, és ennél jobbat nem tudok mondani. Ha csak azt nem, hogy még színészi játék szempontjából is ott van: hol barátságos, hol félelmetes, és fa módra recsegő teste és hangja is pont olyan, amilyennek lennie kell. Meg egyébként is: olyan ez a film, hogy a néző szinte érzi a föld szagát, szinte maga is elázik az esőtől, ami katonákra és holtakra zuhog, szinte neki is fájnak az ütések, a szúrások, a becsapódó puskagolyók...

A mindent uraló hangulathoz azonban nem csak ez járul hozzá. Meglehet, a háborút épp oly’ naturalista, horrorba illő módon ábrázolja e film, mint az éjszaka szörnyeit. De a lélek sötét mélységeit is hasonló erővel mutatja be. A film számos értelmezési szintje között az egyik pl. az, hogy Ofelia már a felnőtt nővé cseperedés küszöbén áll. Az a párbeszéd, amit Mercedes-szel (Maribel Verdú), a szolgálóval folytat, miután látta a várandós anyjából előtörő vérfolyamot, szédítően mélyre vezető néhány mondatból áll. És itt kell megemlítenem, hogy a színészek egytől-egyig mélyen emberi és hiteles alakításokat nyújtanak.

Már csak egy dolgot emelnék ki, s a többi értelmezést és mélyre ásást a vállalkozó kedvű nézőkre hagyom, akiknek valóban bátorságra lesz szükségük, ha úgy istenigazából szeretnék ezt a filmet megnézni, befogadni és értelmezni. Ez pedig a mitológikus háttér aspektusa. Amihez nem értek annyira, mint szeretnék, de tisztán átjön, hogy milyen irtózatosan ősi témákhoz nyúlt a forgatókönyvet (s így magát a történetet) is jegyző mexikói rendező, Guillermo del Toro. Már azoknál a filmeleji képsoroknál, amikor az új lakhelyre tartó anya és lánya megállnak valahol az erdőben, s Ofelia egy ősrégi kőszobrot talál, megjelenik ez. Del Toro nem magyarázza a mítoszokat, nem ad nevet a Faunnak vagy a többi teremtménynek (az angol cím picit félrevezető is, itt nem a görög mítoszok faun-szerű Pánjáról van szó). De, ahogy alighanem mindannyiunkban, benne is ott élnek ezek az ősi, archetipikus minták, lények és történetek. Az Ofeliára váró három próbát még eredeztethetjük „szimplán” a tündérmesékből, de azok is a régi mítoszokból és legendákból születtek. És számomra a film egyik legmegkapóbb vonása az, hogy nyers, ősi valójukban alkotja újra a mítoszok hangulatát, mélységét A Faun labirintusa. Nincsenek benne legenda-béli hősök, nem hangzik el egyetlen mítikus név sem (hacsak Ofeliáét nem vesszük annak), de pont az az emberi elme által alig felfogható, mérhetetlen sötétség, mélység és erő árad ebből a filmből is, ami az emberiség hajnala óta létező mitológiák sajátja. Önmagában a vér, a szenvedés látványa is feléleszti ezt a nézőben, de Del Toro még ennél is sokkal, de sokkal mélyebbre ás. (Nem mellesleg felfedve az európai kultúra legsötétebb, legijesztőbb gyökerei közül nem egyet…)

Igazából csak azt csodálom, hogy egy ilyen félelmetes film, ami ennyire távol áll a kommersz, szórakoztatónak szánt horroroktól (vagy fantasy-ktől), ilyen sikeres lehet (bár a stáblista elindultakor a teremben tartózkodók 90%-a kis túlzással hanyatt-homlok menekült kifelé). De talán pont azért, mert akár felfogja a néző, akár nem, ez a mozi oly’ rengeteggel többet jelent és ad a legtöbb filmnél.

És mindezek fényében már igaznak találom, amivel hirdették: tündérmese felnőtteknek. Mert igen, van némi párhuzam a Narnia, a Híd Terabithia földjére, a Chihiro Szellemországban, de még A Gyűrűk Ura, tehát a szintén a képzelet fontosságát és erejét hangsúlyozó filmekkel. Ám gyerekeknek nem való. Nekik elég a Terabithia tragédiája – A Faun labirintusának kiúttalanságát túl korán nem szabad megtapasztalniuk. Még akkor sem, ha én magam pozitívnak érzem a film katartikus befejezését.

Címkék: