A Hammerből az Underworldbe / vallomás

November közepétől már nem írok a HammerWorld magazinba (ex-Metal Hammer H.). Több más exhammeres kollégámmal az újonnan indult Underworld magazinban folytatjuk. Megpróbáltam röviden megfogalmazni, miért (néhányan legalábbis kérdeztétek). De aztán számvetés lett belőle, úgyhogy hosszú lett, de elöl van rövidebben a lényeg, aztán kihagytam pár üres sort, és jön némi önvallomás erről az egész zenei újságíróskodásról. 

  Az első cikkem a Metal Hammer Hungaricában annak 54. számában jelent meg, 1994 áprilisában. Nyilván nem sejtettem előre, hogy több, mint 31 évig leszek majd ott a metal szolgálatában. Nagyon sok mindent köszönhetek a Hammernek, és máig büszke vagyok rá, hogy anno Lénárd Laci bizalmat szavazott nekem, és egy s másra abból is, amit aztán véghezvittem. (Erről később.)

Hogy most miért jöttem el a Hammertől, a stáb egy részével egyetemben, az végül is inkább csak ránk tartozik. Nyilván mindig voltak súrlódások, mindenki követett el hibát, volt rá elég időnk, és számtalanszor éreztem úgy, hogy abba akarom hagyni. Mindig a zene tartott ott, és az utóbbi három évben a 2022 augusztusában elhunyt főszerkesztőnk, Lénárd Laci emléke miatt is folytatni akartam, de most eljött a pillanat, amikor már inkább máshol írok a zenéről. Hosszan zajlott az elszakadás, és benne van, hogy elmúltam 50 éves, és ennyi idősen már azt a nagyon kevés szabadidőmet (mert az újságírás mindannyiunknak, mindig is szabadidős tevékenység volt!) úgy szeretném eltölteni, hogy az nekem is jól essen. És az utóbbi kb. másfél évben annyira flottul mentek a dolgok a lapnál (a háttérben, miközben ugye a nyomtatott magazin nem tudott többé megjelenni), hogy amikor kiderült, hogy az az ember, akinek ezt elsősorban és legfőképp köszönhettük, eljön a laptól, elindult egy folyamat, aminek az eredménye az lett, hogy többen is követtük.

Ő (nem titok, Posta János a neve) új lapot indított, a több évtizedes tapasztalatára, tudására és kapcsolatrendszerére építve. És mivel továbbra sem tudom még letenni a zenét, az írást, úgy döntöttem, csatlakozom én is az Underworldhöz. Itt remélhetőleg nem kell senki olyannak velem dolgoznia, aki nem akar velem dolgozni, itt nem kell magyarázni senkinek, hogy hahó, különben azért van lap, mert mi megírjuk.

Nyilván sajnálom.

Amikor Lénárd Laci meghalt, azt mondtam magamnak, megyek, amíg tart a lap, ha már az indulásakor nem lehettem ott, legalább a végéig ott leszek, ha tudok, Laciért. Ez mégsem lesz meg, mindazonáltal azt gondolom, ugyanaz mozgatja az UW stábját is, ami őt.

A világnak nyilván nem pont egy újabb metal lapra van szüksége. Még a hazai színtér is megvolna nélküle, sőt, az én cikkeim nélkül is. De továbbra is szeretnék szólni a nekem valamit adó zenékről, megszólaltatni a zenekarokat, ahogy tettem eddig is. Csak most már fontosabb nekem magamnak, hogy olyan közegben tegyem, ahol elismernek, ahol megvan a megfelelő háttér ahhoz, hogy nyugton cseszhessem el a nemlétező szabadidőmet ingyen írva különféle fura zenékről. Tart, amíg tart. Talán senkit nem érdekel majd, talán lesz sok ember, akit mégiscsak.

  

 

Itt jön a hosszú rész:

Látom, hogy 2025-ben már avítt, lefutott dolog a lemezkritika, még a koncertbeszámoló is. Az internet korában már nincs szükség fix pontokra, akiknek az ízlésére támaszkodhatsz (akár úgy is, hogy tudod, hogy ha UN-nek 10 pont, neked 3). Az ifjabb generációkat nem érdekli, a zene sem úgy általában, és ha belegondolsz, ez az egész rock & roll őrület elkezdődött úgy az 1950-es években, azelőtt (vagy még inkább a mozik elterjedése előtt) nem volt ilyen, pláne nem volt sztárkultusz, úgyhogy nem csoda, hogy ez is lefutott, és ma már nagyon kevés zenei előadóból lesz világsztár. Nem baj. Mindennek van vége. Részemről a Hammernek most, az újságírásnak még nem, de majd egyszer ahhoz is öreg vagy halott leszek, oszt jónapot.

 

Némi önvallomás. Engem sosem érdekelt, hogy én legyek a Valaki. Biztos, hogy volt olyan korszakom, amikor élveztem a pezsgést, azt, hogy zajlott a metal és részese voltam, de akkor sem tudtam mit kezdeni azzal, ha valaki dicsért. Ahogy azzal sem, ha szidott, bár eddig szinte soha nem állt elém senki, hogy elmondja, mi baja velem meg az írásaimmal. Ez az „összetartó, őszinte és kemény” metal táborban is csak a hátam mögött esett meg, és nem is érdekelt. Úgyis csak én lehetek én, hiába felcserélhető mindenki, helyettem senki nem fogja leélni az életemet, és már jó ideje kisebb bajom is nagyobb annál, hogy akkor mi zajlik a metal óvodában. De amíg van szabad akaratom meg cseppnyi szabadidőm, meg kedvem, hát csinálom. Mert csak. Mert mindig van valami jó új zene.

Anno, '89 környékén, nekem a Hammer (sőt, az elődjének számító Metallica Hungarica utolsó száma) sorsfordító volt, 14 évesen hirtelen megismertem életre szóló zenéket. Ugyanez történt könyves vonalon, amikor a Commodore Világban olvastam A Gyűrűk Uráról, amit sikerült beszerezni, és egy életre megváltoztatott. Nekem ez az alapélményem, egy olyan korból, amikor nem volt internet, a tévében sem igen találtam olyat, ami hozzám szólt, de bezzeg ezek a zenék és könyvek! Falun laktam, hasonló érdeklődésű barátokat is csak az után találtam, hogy a Metallica Hungarica miatt beütött nálam a Queensryche. Innen jött a vágy, hogy magam is eljuttassam a jó dolgok hírét azokhoz, akik szintén keresik.

 

Tudom, hogy nem marad utánam semmi. Ha pl. arra gondolok, milyen magyar bandákat dicsőítettem a Hammerben a '90-es években, hát a zömük már sehol nincs, rég feloszlottak, alig emlékeznek rájuk. Ilyen az élet. De a covid alatt a Facebook oldalamon pörgetett visszaemlékezős sorozatom, amelyben előástam koncertbeszámolókat, melyek x évvel korábbi, adott napi koncertekről szóltak, rájöttem, hogy mi értelme van egyáltalán ennek az egésznek. Korábban arra jutottam ugyanis, hogy nincs sok, hát pl. a gyerekeimnek sem tudom átadni életem legjobb koncertélményeit. Viszont a reakciókból kiderült, hogy nem is csak az olvasóknak, haveroknak, de főleg a (magyar) zenészeknek nagyon sokat jelentett. Nem az, hogy "Úristen, Az Uzseka azt írta, hogy jó volt a koncert, most már tuti befutunk és meggazdagszunk", hanem az, hogy egyáltalán valaki figyelt rájuk és megemlékezett róluk. Kicsit, mint mikor az Avatarban azt mondják: „Látlak téged.”

És én látni akartam a másik emberben a jót, ahogy a zenékben is. Meglátni az embert a felszín mögött. Néha tán sikerült is. 100 év múlva senki nem fog emlékezni egyikünkre sem. Viszont abban az adott pillanatban, amikor mindez történt, ez igenis számított. Mert a figyelem energia (igen, még a negatív előjelű is, ld. politikusok), és azok a bandák, akik játszottak 20-30 embernek valami ótvar pinceklubban, sokszor csak tőlem (vagy tőlünk, a hammeres vagy más sajtóorgánumnál ténykedő kollégáktól) kaptak figyelmet. Számít ez? Aligha. 1000 emberből, aki gitárt vesz a kezébe, hogy majd akkor ő befut, jó, ha egy jut valamire, s nem biztos, hogy közben nem veszít el valami emberileg fontosat. Igen, zenésznek lenni iszonyat áldozatokkal jár. És ha bárkit valaha megbántottam az írásaimmal, netán az zavarja, hogy túl vajszívű voltam, akkor bocsánatot kérek. Mégis, mai fejjel azt látom, hogy bár évtizedeken át egész a covidig nem is tudatosodott bennem, ez volt a lényeg: hogy figyelmet adtam a művészeknek. Mert végül is az, aki a maga gondolatait, érzéseit, fájdalmait beleteszi egy akármilyen zenébe, szövegbe, az művész, akkor is, ha sosem jut vele semmire.

És a zömük nem is jutott. Azzal is tisztában vagyok, hogy jóllehet, én már tényleg a demós korszakban is jókat írtam a Thy Catafalque-ról vagy az Isten Háta Mögöttről, meg én ajánlottam a Dalriadát a későbbi kiadója figyelmébe, egyikük sem miattam, az én cikkeim miatt vitte valamire. Ha nincs bennük kitartás, ha nem tudnak megszólítani további embereket is a zenéjükkel, akkor nem lettek volna azzá, amikké lettek. Nem rajtam múlott.

Sőt, ha már így ömlik belőlem a szó, elmondanám azt is, hogy zenei újságírónak lenni magányos élmény. Igen, ismersz nagy csomó zenészt, mondhatni, hogy spanok vagytok, de egyszer írjál bármelyikükről egy rossz szót, és vége a haverságnak. Természetesen. Nem, én inkább távolságot tartottam, ahogy Lénárd Laci is tette - ugye ő nyilatkozta anno egy interjúban a Wanted magazinban, hogy Ozzynak a falon, a poszteren a helye, nem akarja emberként ismerni. Mi bölcsesség van ebben! De nyilván rengeteg remek embert ismertem meg a Hammernek köszönhetően, zenészeket, egyéb szakmabelieket egyaránt, ahogy az olvasók közül is. Még úgy is, hogy én mindig szürke eminenciás voltam, aki nem vágyott a megmondóember-szerepre, sem a rivaldafényre, és ez mit sem változott.

Ahogy az sem, hogy mindig próbáltam nyitott lenni, nyilván a magam keretei között. Mindig úgy gondoltam, a lapnak függetlennek kell lennie, de teret kell adnia a színtéren meglévő különféle véleményeknek. Ha egy zenekar olyat nyilatkozik is, ami nekem nem szimpatikus, attól még helye van a lapban. Az évek során ebben is voltak egyensúlyvesztések a lapnál, de mindig úgy voltam vele, az nem az én véleményem, itt vagyok balansznak, majd én szót adok azoknak is, akik más vonalon mozognak. Relatív, hogy ez mennyire sikerült, de nekem alapvető fontosságú, hogy az nem gyengeség, ha látod és elfogadod, hogy van más is azon kívül, amit te jónak meg helyesnek tartasz. És hogy nem az én dolgom megítélni a többieket. De mindenféle beállítottságú emberrel készítettem már interjút, aki kevés barátom vagy jobb ismerősöm van, azok között is van mindenféle, és azt látom, hogy a legtöbbjüknek bizony vannak jó meglátásai erről vagy arról, és hogy nem a beállítottságukon, hovatartozásukon múlik, hogy emberileg  jófejek vagy sem, vagy hogy amit csinálnak, azt jól csinálják-e. És nem igen van ember hiba nélkül, de számít a szándék, s még inkább a cselekedet. És azt is tudja mindenki, hogy az érmének két oldala van, fentebb látható az enyém, de azt kevesen tudják, hogy az érem jobb híján gitárpengetőként is használható J és hogy a holtak szemére azért raktak régen érmét, hogy Kharón révész átvigye az elhunyt lelkét a Sztüx folyón az Alvilágba (angolul: Underworld – nem mintha ehhez sok köze lenne a lapnak).

  Nos, az Underworld viszont ingyenes, a honlapon is van már rengeteg anyag, és kijött az első PDF lapszám, itt tölthető le. Olvasd és teljen benne örömöd! S persze: let the metal flow!

 

Gondolatok Halloweenről (2020-ból)

Az alábbit négy éve, 2020-ban tettem közzé Facebookon. Jobbára ugyanígy gondolom most is, ezért rakom fel ide. (Nyilván most épp nincs se tele, se kék hold, történetesen épp újhold van. A kép pedig saját, a tököt Márk fiammal faragtuk, 2021-ben.)

Tudom, sokan ellenzitek a Halloweent, és igazatok van. Semmi közünk hozzá, nem a mi ünnepünk, csak egy újabb Nyugatról behozott baromság, ami hamis, és csak arra jó, hogy különféle kereskedők még több fölösleges szart adjanak el nekünk. Elmondom, én miért szeretem mégis.

Először is, mert hiányoznak az ünnepek, azok, amelyek a természethez kapcsolódnak. Nem hiszem, hogy csak nekem. Biztos vannak még sok helyen aratóbálok (legutóbb művházvezető koromban jártam olyanon, na, azt a fajtát nem nekem találták ki), és a Halloween részint a kelta Samhain ünnepből ered, melyet az aratások lezárultával, az év sötét felének kezdetével tartottak, ezen a szent napon. Amivel csak azt akarom mondani, hogy nálunk is van hagyománya annak, hogy lezárjuk az év aktív részét, és felkészüljünk a sötétre, amikor a természet magábafordul. Persze, hogy nem így élünk mi emberek, de a testünk és alighanem a szellemünk is igényelné ugyanezt. És úgy emlékszem, még apai nagyanyám is mesélt olyat, hogy szokás volt az asztalon ételt-italt hagyni, míg elmentek Halottak vagy Mindenszentek napján a templomba/temetőbe (de lehet, keverem a Karácsonnyal). Persze, hogy ez pogány szokás, de a kereszténység legnagyobb ünnepei közül a Karácsonynak és a Húsvétnak is megvannak a pogány előképei/megfelelői.

A holtakra én sem horror jelmezben, bulizva, idegen hülyeségeket másolva szeretnék emlékezni. De ez nem is az a nap. Ugyanakkor a kelta és egyéb mítoszok szerint ezen a napon átjárhatóvá válik az evilág és a Másvilág közötti fal, és erről meg azt gondolom, hogy bárki bármiben hihet, az józan paraszti ésszel is felfogható, hogy mindennek meg kell adni a maga idejét. Ha nincsenek is szellemek, kísértetek, boszorkányok, vérfarkasok és egyéb természetfeletti lények, lehet egy nap, amikor megengedett, hogy „legyenek”. Mert ezzel, mint egy szelepen, távozhat a feszültség. Persze, hogy erőltetett is lehet ez az egész, mint a Bolondok napja április 1-én, vagy akár a Szilveszter: miért kell nekem pont azon a napon buliznom, miért lehetek csak azon a napon idétlen, és miért nem megengedett máskor? De ez is csak olyan, mint a természetben: néha túlcsordul a folyó vize, néha leomlik az évezredeken át mindenféle hatásnak kitett szikla. Talán jobb befolyásolni azzal, hogy azt mondjuk: ma lehet.

És amikor a fiaimmal tököt faragunk, az közös tevékenység, az valami természetes (és néha elég undorító ), mert a föld adta anyagot alakítjuk. Ez is ünnep.

És a hulló levelek. A színeik. A tudat, hogy soha egy levél sem maradt fenn a fán, ahogy soha egy ember sem maradt még életben. És jó arra gondolni, hogy a levélből avar lesz, építi a talajt, táplálja a fát, az életet adót, amely nem hal a levelekkel, jövőre újra kihajt, újra millió levelet hoz, melyek közt nem lesz két egyforma. Ha semmi más nincs is, miután elmegyünk innen, csak ennyi, hogy táplálhatjuk a földet, ami életet adott, akkor én azzal már ki tudok egyezni. Megnyugtató abban a tudatban élni, hogy így lesz.

Mikor ma a szüleimtől elindultunk haza, köd kezdte belepni az utcát, és a következő településig a földeken és a dombok között úgy lebegtek a köd pászmái, akár a szellemek. Sosem láttam még ilyen teljességben és szépségben ezt a tüneményt, csodaszép volt, és félelmetes is, akár a Halloween. Ráadásul pont ma van telihold, állítólag kék hold, bármit jelentsen is ez. És azt érzem, ebben a világban élek, érzékelem, reagálok rá, meghatároz, és ezért ünnepelni is akarom, és hálát adni érte. Akármi behurcibált hülyeség legyen is a Halloween, a gyökerei ugyanezek, és én ezt hiányolom a mi ünnepeinkből. Mert akármikor meg lehet állni egy pillanatra, érzékelni az élet apró csodáit és hálát adni értük, de az nem egészen ünnep. És szeretem a Mindenszenteket is, kimenni a temetőbe, ahogy kisgyerekkorom óta mindig, emlékezni a szeretteinkre, a családtagokra, egyre több emberre (és állatra), akik itt voltak, adtak valamit, aztán elnyelte őket a föld. Gyertyát gyújtani, fényt küldeni nekik, még akkor is, ha ez az élőknek szól, akkor is, ha ők már mit sem érzékelnek ebből. Honnan tudhatnám? Honnan tudhatná bárki biztosan? De abban a csöndességben és bensőségességben is a természet vesz majd körül, a hulló levelek, a szél, az eső, a napfény. Ma még itt vagyunk, és ismerhettük őket, és ezt mindet meg kell ünnepelni. Tudom, hogy a tudomány már sok-sok sötét babonáról és vallási részletről lerántotta a leplet, de mi még mindig csak emberek vagyunk, akik egy nap majd meghalnak. Ezért jogunk van örülni és ünnepelni, hogy élünk, és hogy holtunkban is hasznosak lehetünk a földnek.

Ja, és persze Bradbury is tehet róla. Ahogy ő írt a Halloweenről megannyi történetében, az bennem a gyerekkorom őszi élményeinek parazsát élesztette fel, még szép, hogy megszerettem ezt az ünnepet.

 

 

X. Tattoo The Sun fesztivál - 2020.09.12.

Nekem a DK nem egy párt, nem is a Dead Kennedys, hanem a Dürer Kert, amiben jó eséllyel utoljára voltam koncerten (de még remélhetőleg a Képregényfesztivál lemegy ott).

A X: Tattoo The Sun fesztivál covidosra lett szűkítve, három zenekart láttam, jó volt nagyon. Beszámolóm és sok fotóm a Hammer site-on.

Operation: Mindcrime 30

Ma 30 éve jelent meg a Queensrÿche harmadik albuma, az Operation:Mindcrime. Minden idők egyik legfontosabb metal lemeze, egy olyan konceptanyag, mely nagyon sok mindent megváltoztatott ebben a zenei irányzatban.

Konceptalbum, egy történetet mesél el, mely mindenek fölött a ’80-as évek végi Amerikáról szól, de tágabban nézve az egész nyugati civilizációról. Három főszereplője van. Nikki egy lecsúszott figura, akinek Dr. X ad életcélt. Utóbbi egy underground politikai mozgalom karizmatikus vezére, aki szerint igazi változást csak vérrel lehet elérni, és a drogok és némi hipnózis segítségével ráveszi Nikkit, hogy bérgyilkosként dolgozzon neki. A harmadik pedig Mary nővér, az apácává lett prostituált, aki Nikkinek a drogot és a vigaszt szállítja, és akibe Nikki beleszeret. Az album végére érve megmarad a kínzó rejtély, hogy mi is történt pontosan velük és köztük – ám ez csak az egyik zseniális eleme az albumnak. Zeneileg úgy volt újító és progresszív, hogy nem is igazán merített a progresszív rock hagyományaiból – a zene tökéletesen közvetíti a történet hangulatát, fordulatait, és azóta sem csinált senki ehhez hasonlót.

’88-ban még Reagan volt az Egyesült Államok elnöke. Az, hogy metal lemezen politikus szövegek legyenek, már nem volt újdonság, ám Geoff Tate énekes pengeéles társadalomkritikája és politikai meglátásai új dimenziót nyitottak. És az a durva, hogy három évtizeddel később minden ugyanúgy van, s nem csak ott, de itt is.

Például:

„Belefáradtam az összes szarba,

Amit a tévében tolnak

A kommunista tervről,

És az összes gyanús prédikátorba,

Aki a pénzemért koldul,

S közben svájci bankszámlája van

És a titkárnőjét kúrja

Mind a Penthouse-ban szerepel már,

Vagy a Playboy magazinban,

millió dolláros sztorikat mesélnek el

Asszem, Warholnak igaza volt

Azzal a tizenötperces hírnévvel,

Mindenki használja, mindenki árulja…” (Revolution Calling)

„A rendszer azt tanítja, a törvény előtt egyenlőek vagyunk,

De az utca a valóság, a gyengék és szegények elbuknak” (Speak)

„A vallás és szex a hatalom játékszerei,

Manipulálják az embereket a pénzükért,

Eladják a bőröd, eladják Istent,

A számok ugyanúgy néznek ki a bankkártyájukon,

A politikusok nemet mondanak a drogokra,

Míg mi fizetjük a dél-amerikai háborúkat*

Üres szavakkal oltják a tüzet

Míg a bankok egyre híznak,

És a szegények szegények maradnak,

A gazdagok tovább gazdagodnak,

A zsarukat meg lefizetik,

Hogy félrenézzenek,

És az egy százalék uralja Amerikát” (Spreading the Disease)

*Tate koncerteken jellemzően az épp aktuális háborús országot énekelte ide, és harminc év alatt sosem fordult elő, hogy ne lett volna valahol háború, amihez az USA-nak is köze volt…

Ennyit a politikáról. Most jöjjön a személyes rész.

I remember now…

Nem harminc éve ismertem meg az albumot. Valamikor ’89 elején, kezdő metalista koromban hallottam a Rockstúdió nevű tévés műsorban, mert akkor még volt ilyen, hogy meg fog jelenni a Metal Hammer magazin magyarul. Pesten járva az egyik újságárusnál sikerült beszerezni az elődjének, a Metallica Hungaricának az utolsó számát. Abban volt egy interjú a Queensrÿche két tagjával, melyet a két Laci (Lénárd és Cselőtei) készített. Nem csak maga az interjú, de Laciék lelkesedése is meghatározó volt számomra. A gondolkodó ember metal albuma, a metal Pink Floydja, ilyeneket olvastam a Mindcrime-ról, és mivel a Floyd már előtte is kedvenc volt, igyekeztem is megszerezni. A Rockstúdióban leadtak pár dalt az albumról, és rongyossá néztem a videóra felvett tévéműsort ezek miatt. Így született meg bennem a bizalom a Metal Hammer iránt. Ők hozták el nekem azt, ami az egész életemet megváltoztatta. „It turned my life around”, ahogy a The Missionben énekli Geoff.

Elementáris erővel hatott rám ez az album. Azelőtt is, azóta is nagyon sok zene volt rám óriási hatással, formálta a világképemet, juttatott el újabb gondolatokhoz és érzésekhez, új emberekhez és helyekre. De egyik sem úgy és annyira, mint a Mindcrime. Nekem ott falun (jó, nagyközségben) nem volt senki, aki ismerte volna, de én megismertettem néhányakkal. Mert ez olyan cucc volt, hogy mindenkinek meg akartad mutatni, hogy ilyen zene, ilyen szövegek, ilyen rejtély létezik. Körbejárta az országot egy névtelen hős tökéletlen, mégis fontos fordítása. Levelezésbe kezdtünk emberekkel, lázban voltunk, mert éreztük, hogy ez, hiába Amerikáról szól, egyben hozzánk is szól. Akkor volt a rendszerváltás. Akkor még voltak reményeink. És akkor nem folyt egy csepp vér sem, csak mondom…

Ugyanakkor ma már látom, hogy ez egy végtelenül szomorú album. I Don’t Believe in Love, „nem hiszek a szerelemben”, így az egyik dal. Ma már abban nem hiszek, hogy egy 14 éves gyereknek ilyet kellett volna hallgatnia… Senkinek nem a hibája. De sosem tudom meg, mennyivel lett volna kevesebb csalódásban részem, ha nincs ez az album. Ha nem remélem én is, mint A., hogy valaki jön és mindent rendbe hoz a szerelmével, és elrejti az összes könnyemet a föld alá, és én is az övét…

Mégis, ha nincs ez az album, sosem kerültem volna a Hammerhez. Nem ott dolgoznék, ahol most dolgozom. Nem ismerném ezt a rengeteg csodálatos, értékes embert, akiket mind-mind a zene miatt ismertem meg. Nem lettek volna a gyönyörű szerelmeim. Nem lennének azok a máig meglévő, igazi barátságaim, ha nincs a Mindcrime. És így tovább.

Harminc kibaszott év. Akkoriban még a hard rock/metal alapvető lemezei sem voltak ennyi idősek. Az első Led Zep volt 20 éves, az első Sabbath 18. Hova lett mindez? Hol van most? Most, ahogy hallgatom a lemezt, ugyanaz a borzongás jár át, ugyanúgy libabőrös leszek tőle, mint annak idején, mikor rákattantam. Sosem vitt a drogok felé (hogy is vitt volna, amikor arról is az igazat mutatta), de felnyitotta a szememet a világ valóságaira. Ha meghallgattad és felfogtad, sosem tudtál többé ugyanúgy nézni a társadalomra, a politikusokra. Nem váltál tőle megtéveszthetetlenné, de kritikussá tett, hogy ne fogadj el csak úgy semmit, amit a szádba adnak, nézz meg mindent jól, mielőtt elfogadod. A hatalom ma is azon dolgozik, hogy ostobák legyünk, mert akkor lehet minket irányítani, és jó fogyasztóvá tenni. És mégis, hiába látjuk sokan, ez nem elég. Így is ők uralkodnak. A kisember továbbra is megszívja. Szó sincs arról, hogy a nép által választottak a népért dolgoznának. Lehet, hogy az én életemet megváloztatta a Mindcrime (ez a szó amúgy Orwell 1984-éből jön, magyarra gondolatbűnnek fordították), de a világot nem. Nem eléggé. (És nyilván nincs köze ahhoz, hogy kb. tíz évvel később az ENSZ ezt a napot, május 3-át nyilvánította a Nemzetközi sajtószabadság napjává.) De azért csak hallgassátok meg. Jobb látni valamennyit az igazságból, és szenvedni miatta, mint a tudatlanság mocsarában tespedni, és soha meg nem ízlelni az igazi életet, ami a tiéd, és nem a hatalomé.

„How many times must I live this tragedy

How many more lies will they tell me

All I want is the same as everyone

Why am I here, and for how long” (Eyes of a Stranger)

Best of 2015

• Könyv 
Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve
Kahlil Gibran: A próféta 
Siobhan Dowd: A láp gyermeke 
Bornai Tibor: A sors kvantumfizikája avagy a Bornai-sejtés 
George R. R. Martin: Sárkányok tánca 
Mike Carey: The Unwritten sorozat 1.-3. 
Robert Holdstock: Lavondyss 
Szabó T. Anna: Senki madara 
Neil Gaiman: Felkavaró tartalom 
Újraolvasások:

Angela Nanetti: Nagyapó a cseresznyefán

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Az év legjobban tetsző fotóskönyve:
Peter K. Burian · Robert Caputo: Fotóiskola(Tippek és trükkök)

Könyvileg jó év volt ez. Az első helyen lévő könyv szerzőjével két interjút is készítettem, a másodikat élőben Budapesten, és szuper volt. A próféta az, amit sokan akár évente újra elolvasnak, jó eséllyel eztán én is így teszek majd. De a többi említett is nagy élmény volt.

• Film
Liza, a rókatündér
A Föld sója

A kígyó ölelése

Kahlil Gibran: A próféta

Agymanók

A kis herceg (Nem saját cikk, de nagyon egyetértek vele)

Mentőakció (Szintén nem az én cikkem, de egy a véleményünk)

Filmileg is jó év volt ez, legalábbis a fentiek mind nagyon tetszettek, egytől-egyig emlékezetes, DVD-n beszerzendő darabok.

• Koncert 
Overkill/Sanctuary, Club 202

Spock's Beard / Synaesthesia / Special Providence, A38

Nomad / Tér-Idő, A38

Watch My Dying / divideD, Dürer

Geoff Tate's Operation: Mindcrime, A38

Flop / Clue / Powetrip, Dürer

Ebben az évben összesen ennyi koncertre jutottam el, mert ez ilyen sűrű év volt... Mindazonáltal egyik fenti koncert sem volt csont nélkül zsír, ha érthető, mire gondolok, de viszont mindegyiken volt sok olyan pillanat, amit nagyon élveztem.

• Dalok

Amorphis – Sacrifice

Arcturus - The Arcturian Sign

Avatarium - The Girl With The Raven Mask

Bakos Attila – Életerő

Baroness – Chlorine & Wine

Coheed and Cambria - You Got Spirit, Kid

Enslaved - One Thousand Years Of Rain

Europe – The Second Day

Ignite – Falu

Killing Joke – Euphoria

Lamb of God – Overlord

Moonspell – Medusalem

Ozone Mama - Siren's Call

Perihelion – Égrengető

Queensryche – Hellfire

(Igazából nem ez a kedvenc dalom az új QR lemezről, de azt nem találtam meg a neten ilyen formában.)

Thy Catafalque - Oldódó formák a halál titokzatos birodalmában

Torche - Annihilation Affair

Tribulation – Melancholia

Von Hertzen Brothers - New Day Rising

stb.

Indokolatlan nosztalgiázás és ebből eredendő közéletizés:

Még azt szeretném leírni, hogy 1986-ban, 11 évesen kezdett el érdekelni a foci, a legendás magyar-brazil meccs miatt. Aztán jött a katasztrofális mexikói VB, melyet követően két dolog történt velem és a magyar futballal: én elkezdtem gombfocizni, ők meg soha többé nem jutottak ki sehova. Én adtam fel előbb, úgy '90-ben, a magyar válogatottnak meg egész mostanáig nem sikerült kijutnia világversenyre. De most, de most! Úgy fél szemmel néztem a meccset a norvégokkal (egy kezemen össze tudnám számolni, hány magyar meccset néztem az utóbbi másfél évtizedben), és egész jó volt, tényleg. Nem tudom, mire számítsunk az EB-n, de szeretném itt nyomát hagyni annak, hogy valami, ami egykor régen érdekelt, pedig magyarként nem volt miért, most végre újra olyan szintre jutott, hogy akár érdekelhetne is. Végtére is kocafocinézőként meg szoktam nézni a VB-ket meg az EB-ket, ha kijutnak, szurkolok az íreknek, persze azoknak is hiába, de most majd a magyaroknak is szurkolhatok, és akármilyenek is az esélyek, ilyet három évtizede nem élhettem meg, az pedig nagy idő.
Erről persze menthetetlenül eszébe jut az embernek a stadionépítkezés, amiről meg az egészségügyi ellátás, és sajnos nem bírom magamban tartani az alábbiakat: egy olyan kormány, ami hagyja ilyen szintre zülleni a közegészségügyet, az nem érdemli meg a nép bizalmát, annak önként le kell mondania. Nem kívánok én senkinek semmi rosszat, de azoknak, akiknek hatalmában állna javítani a helyzeten, azért azt kívánom, hogy végig kelljen élniük azt, amit a legtöbb átlagember, ha arra kényszerül, hogy így vagy úgy orvoshoz, kórházba menjen. Mivel ebben az évben számos értékes tapasztalatot szereztem különféle szinteken és módokon arról, hogy mi is van itten, biztos vagyok benne, hogy nagyban előremozdítaná országunk s annak népének javát, ha ez az álmom valóra válhatna. Amen.

S a végére még valami jót is

Kb. három évtized, vagy mondjuk negyed évszázad telt el azóta, hogy először megfordult a fejemben, hogy milyen jó lenne fotózni. Mindig volt valamiféle fényképezőm, de sosem olyan igazán jó, és sosem volt időm, indíttatásom, s mindenek fölött: pénzem, hogy kitanuljam és legalább valami hobby szinten műveljem is. 2015 ilyen szempontból sorsfordító volt, mert elmentem egy olcsó, mégis remek fotós tanfolyamra, ami nagyon lelkesítő és inspiráló volt, aztán vettem egy komolyabb gépet (semmi igazán komoly, de az eddigiekhez mérten mindenképp frankó), és nagyon élvezem. Lehet, egyszer majd írok ide arról, mit jelent nekem (meg szerintem úgy általában) a fényképezés. Flickren és Indafotón vannak képeim, előbbin eddig egy fotóm került be az Explore-ba (a napi "legjobbak" közé, sok-sok-sok ezerből), utóbbin meg már egész sokszor válogatták be képemet a Böngészőbe. Ez jó, örülök is neki, de az igazi maga a fotózás, ami teljesen ki tud kapcsolni, és segít jobban látni, jobban érteni mindent. Bárcsak mindenki kipróbálhatná!

Az arany iránytű

Eredeti cím: The Golden Compass
Amerikai fantasy
Gyártás éve: 2007
Hossz: 114 perc
Rendező: Chris Weitz
Operatőr: Henry Braham
Forgatókönyv: Tom Stoppard, Chris Weitz
Eredeti történet: Philip Pullman
Zene: Alexandre Desplat
Főszereplők: Nicole Kidman, Daniel Craig, Dakota Blue Richards, Eva Green, Tom Courtenay, Sam Elliott
Gyártó: New Line Cinema, / Scholastic Productions / Depth of Field / Ingenious Film Partners / Rhythm and Hues
Hazai bemutató: 2007. 12. 13.
Forgalmazó: InterCom

Próbálom kitalálni, mit gondolnék, ha nem olvastam volna Philip Pullman eredetileg Északi fény címmel 1996-ban megjelent regényét (na meg Az Úr sötét anyagai trilógia további részeit, melyek együtt a harmadik helyezést érték el az angol Nagy Könyv szavazáson) – a könyvet, ami alapján ez a film készült. Feltételezem, ugyanazt, mint a legtöbben, akik nem olvasták, és fanyalognak rajta, hogy hát ja, látványos, de amúgy csak egy újabb fantasy film, egy újabb alternatív Föld – rahedli van ilyenekből, mióta a Gyűrűk Ura siker lett. És talán végigvenném, mi mire emlékeztet (Potter, Narnia, Karib-tenger kalózai, stb.). És ha esetleg hallottam volna emellett hírét, hogy a Vatikán azt javasolta a keresztény híveknek, hogy ne nézzék meg, akkor csudálkoztam volna erősen: azért, mert a Magisztérium emlékeztet a katolikus egyház leginkább hatalmi beállítottságú korszakára (ahogy más totális ellenőrzésre törő rendszerekre is, pl. a Szovjetunióra)?! Meg mert a boszorkány azt mondja benne, hogy háború jön, melynek a szabad akarat a tétje?! Ezt a badarságot...

Igen, Az arany iránytű egy roppant látványos, izgalmas kalandfilm. Aki nem olvasta a trilógiát, ennyivel elintézheti.

Csakhogy én olvastam. És nem tetszik, hogy a könyv vége lemaradt (amekkora bukta a film az USA-ban, aligha lesz ennek folytatása, amibe átpakolták...). És a daimónok, ama másik, a miénkhez sokban hasonlító világ emberi lelkeinek állat alakban történő megtestesülései sem mindig olyanok, mint elképzeltem. Ez persze minden könyvadaptációval így van, és a szemkápráztató filmes technika egy-két kivételtől eltekintve még mindig nem tud olyan beszélő állatokat varázsolni az élő emberi színészek mellé, hogy 100%-osan hihetőek legyenek. És van egy halom dolog, amit dramaturgiai ill. előre megfontolt hollywood-i szempontok miatt nem raktak vagy nem rakhattak a filmbe. És Sir Tom Stoppard neves drámaíró forgatókönyve bizonyára sokkal fajsúlyosabb volt, mint amit helyette használtak, Chris Weitz rendező tollából. De még így is sokkal jobb lett a mozi, mint vártam. De elsősorban a csuda izgalmas, pergő események, és a többnyire valóban Pullman-soraihoz hű, nem túlcsicsázott látvány miatt.

Adott tehát egy steampunk jellegű, részint a viktoriánus kort idéző világ, elsősorban is Oxford, Anglia, na meg Észak-Európa. Itt, az oxfordi Jordan egyetemen él Lyra Belacqua (Dakota Blue Richards is messze jobb, mint vártam), a 12 éves, barátkozós-játékos-eleven lány. Lyra egy csíny közepette kihallgatja tudós nagybátyja, Lord Asriel (az aktuális James Bond, Daniel Craig), és a Magisztrátus küldöttének beszélgetését, majd pedig leleplezi utóbbit, aki mérget önt előbbi tokajis üvegébe. Így veszi kezdetét a nagyszabású kaland, melynek hátteréből a könyvet nem ismerő csak annyit fog fel első látásra, hogy a Magisztrátus uralni akarja az embereket, és ezért gonosz kísérleteket folytat Északon – s mindezzel szemben áll Asriel, aki a Por-t kutatja. Erről a különös „valamiről” alig tudunk meg valamit, azt is csak ha nagyon figyelünk. A Por nem tapad a gyermekekhez (akiknek daimónja még nem öltötte fel végleges alakját), ugyanakkor a felnőttekre annál inkább. A regényben Pullman szépen levezeti, hogy ama világ Bibliája szerint a Por hozta az emberre Isten átkát, mert midőn megmutatta Ádámnak és Évának daimónjuk végső alakját, Isten kitagadá őket a Paradicsomból. És, kell-e mondanom, a sztori ennél jóval bonyolultabb.

Annyi mindenesetre lejön, hogy a Lyra-hoz került aletiométer, a címbéli arany iránytű, melyből egyetlen darab maradt csupán a Magisztérium ügyködésének köszönhetően, a Porral működik, annak segítségével mutatja meg szakavatott kezelőjének az igazságot. Bármely kérdésről. És az is hamar kiderül, hogy Lyrának van tehetsége a különös műszerhez. Sőt, ennél is többre hivatott, amint arra a szépséges boszorkány, Serafina Pekkala (Eva Green) a film egy pontján utal. S ha már női szépség: itt van még Nicole Kidman is, mint Mrs. Marisa Coulter, a Magisztérium „titkosügynöke”, aki elég jól alakítja a félelmetes és negédes, nagy hatalmú hölgyet. Coulter asszonynak Lyra-val is tervei vannak, ám ő igyekszik kicsúszni a kezei közül. Hol gyiptusok (azaz hajós cigányok – remek figurák), hol egy páncélosmedve (Iorek Byrnison-t is egész jól sikerült filmre vinni, párbaja a medvekirállyal különösen ütős), hol egy léghajós vén cowboy (Sam Elliott nagyszerű, mint Lee Scoresby) segítik útján.

Még egyszer mondom, látványos, izgalmas, fantáziadús kalandfilm ez így. Se több, se kevesebb.

De van mit mondanom a Vatikán véleményéről is. Először is, nyilvánvalóan nem a filmnek szól, azt épp eléggé békésre alakították. Persze, ha valóban a filmre haragudtak meg, akkor az elég meglepő, és ha valamelyik hívő mégis megnézi, és ennyi alapján ítél, s mellé őszinte, valószínűleg felteszi majd a kérdést: miért? Igaz, az egész trilógia egyik alapja ez az egyetlen kérdés... Szóval ha a három könyv együtt nem nyerte el a Vatikán tetszését, azt meg tudom érteni. Pullman a szabad akarat, a szabad gondolkodás mellett tör lándzsát, arra sarkall, hogy elgondolkodjunk Istenen, a világon, az élet értelmén, meg hasonlókon. (Tegyük hozzá: emellett az erkölcs, a bátorság, a barátság és a szeretet mellett is leteszi voksát, azt hirdetve varázslatos történetével, hogy ezek segítségével legyőzhető a rossz, elviselhetőbbé válik általuk a veszteség, és így tovább.)
De vajon a Vatikán ennyire lenézi a saját híveit, hogy nem feltételezi róluk, hogy el tudják dönteni, hogy mit gondolnak?! Ennyire gyengének véli hitüket, hogy feltételezi, egy ilyen film, de akár egy ilyen, a vallás létjogosultságát valóban megkérdőjelező mese, fantasy sztori megingathatja azt?!
S ha így tesznek, talán még igazuk is van. Nem mindenkinek van igazi, valódi, erős hite, aki templomba jár, aki egy paptól várja az útmutatást, a feloldozást, és a többi. Nem mindenkinek van annyi sütnivalója, hogy el tudja választani az ocsút a búzától, vagy Uram bocsá’, hogy kritikával, helyén kezelje Pullman műveit. De vannak ilyenek is. Számos keresztény újságíró, gondolkodó, egyáltalán, ember tartotta érdekes, figyelemre méltó könyvnek, élménynek Az Úr sötét anyagai trilógiát. (Egyikük érdekfeszítő interjút készített az íróval.) És meglehet, hogy a legtöbb vallásos ember nem így volna vele, talán még támadva is érezné a saját hitét (amire egy emelkedettebb lélek bizonyára csak legyint). De magába a filmbe belekötni... Akkor miért nem tiltatnak be mindent, ami az inkvizícióról, meg általában a vallás túlkapásairól, hibáiról szól?!
És biztos nem azért, mert az épp olyan badarság volna, mint a mai egyházat támadni ugyanezekért. Mint minden keresztényt, minden hívőt hibásnak tartani minden vétekért és bűnért, amit vallásuk valaha rég vétett. Mint elhallgatni azt a sok jót, azt a sok segítséget és szeretetet és támogatást, amit a vallás emberek millióinak ad ma is.
Mindazonáltal engedtessék meg, hogy mindenki maga dönthessen afelől, megnézi-e ezt a filmet, és ha megnézte, miként vélekedik róla. Ezt hívják ugyanis szabad akaratnak. És ha a Katolikus Egyház ezt meg akarja akadályozni, azzal pont azt segíti elő, amit a Magisztérium kivált Lord Asriel-ből...

Annak idején, a trilógia Magyar Könyvklub-féle első kiadása kapcsán írtam mindről röviden a Hammerbe (No. 148, 152, 155), ill. áttekintő jelleggel az ekultra. Utóbbi kivonata jön itt, hogy egy picit jobban megvilágítsam, miről szól Az Úr sötét anyagai trilógia (amit most az Alexandra adott ki újra):

...Pullman egy sajátos világot, vagy inkább világrendszert épít fel. Az első rész (Északi fény) teljes egészében egy, a miénkhez nagyon sokban hasonlító, de sokban el is térő, mágikusabb világban játszódik.
Mindvégig érdemes nagyon odafigyelni, mert a három könyv szép lassan bontja ki azt a roppant, monumentális történetet, mely végül is az egész világegyetemet uraló erők harcáról szól.
A több szálon futó történet apránként áll össze azzá a nagy egésszé. Pullman páratlan képzelőerejével valami egészen csodálatosat és nagyszerűt alkotott meg e három regényében.

Az első rész tehát az Északi fény, mely egy „alternatív Földön”, vagy még inkább egy párhuzamos világban játszódik. Talán kevésbé mesés és színes világ ez, mint pl. Harry Potteré, de a mágia itt is fontos szerepet játszik.
Zseniális vonásnak tartom a történet középpontjában álló aletiométer nevű eszközt, a daimónokat, valamint a világ felépítését. A Földön (Angliában és Északon) és valamikor a XX. században játszódik a regény, de ennek a világnak a történelme valahol a középkorban, de legkésőbb Kálvin idején gyökeresen más fordulatot vett.
Ennek következtében a regény jelene csak bizonyos dolgokban hasonlít a miénkére, másokban meghökkentően más. Az író pedig nem magyaráz semmit, az elejétől fogva „benne vagyunk” a történetben, és mindenre apránként derül fény. Ennek is köszönhető, hogy annyira izgalmas a könyv. Meg persze maga a sztori is módfelett érdekfeszítő.

A főszereplő egy különleges képességekkel bíró kislány, aki tudja használni az említett aletiométert, amivel szinte bármilyen kérdésére választ kaphat (és amiről a második részben majd kiderül, hogy a mi világunkban talán még a Ji King áll hozzá a legközelebb...).
Ami a daimónokat illeti: a könyvben - csaknem - minden embernek van ilyenje, valamiféle lény, a lélek része, állati formában való megtestesülése, aki az adott személy elválaszthatatlan része.
De vannak beszélő páncélos medvék (a panserbjorne), boszorkányok, utazás folyón, havon, levegőben, északi fény, a titokzatos Por, és mindenféle furcsa népek, egy egész csodálatos világ, amit az olvasó tágra kerekedett szemekkel fogad be a betűk varázslata segítségével.

A titokzatos kés-ben a történet ott folytatódik, ahol az előző némileg szomorúan abbamaradt, de az előzmények alapján sem számítottam rá, hogy ilyen fordulatot vesz majd a sztori. És nem csak azért, mert az eddig megismert szereplők, Aranyszájú Lyra, a boszorkányok, a gonoszok, az egész különös másik világ mellé az író beleszövi a mi jelen világunkat is, ahonnan egy tizenkét éves fiút, Will Parry-t teszi meg a másik főszereplővé. Hanem mert kiderül, hogy minden történés hátterében az áll, hogy Lyra apja, Lord Asriel a Fensőbbség, azaz Isten ellen szándékozik háborút indítani...
Döbbenetes mélységei vannak a történetnek. Hiszen az a felfogás, hogy a Fensőbbség és ügynökei meg akarják fosztani a Tudástól az embert és a többi értelmes lényt, Hermész Triszmegisztosz tanaira (és még nála is régebbi filozófiákra, hitekre) vezethető vissza.
A nevek is beszédesek, s ismerősek különféle népek mitológiáiból, amint maga a történet is olyan, mint egy regényesített formátumú mítosz, legenda: a hősöket égi hatalmak és varázstárgyak segítik, sok szereplő, aki az olvasó szívéhez nő, meghal, elbukik.

A borostyán látcső című befejező részben aztán szinte minden addigi fontos szereplő feltűnik - még olyanok is, akik időközben meghaltak... Lyra és Will ugyanis még a halottak birodalmába is alászáll - ami szintén jelzi, hogy milyen súlyú történések zajlanak e kötetben.
A történet, noha bonyolultnak látszik, nagyobb gyerekek számára is élvezhető, roppant izgalmas és magával ragadó. Philip Pullman nagy mesélő. Ugyanakkor az a döbbenetes mennyiségű utalás és tudás, amit az író beleszőtt a trilógiába, a felnőtt olvasókat is el fogja varázsolni. Ezek ugyanis mind-mind sajátos pluszt adnak a történethez, amit némi műveltséggel magában végiggondolhat, kibonthat az ember. Ritka az a mese vagy fantasy, amin ilyen sokat lehetne filózni!

Pullman sűrűn hangoztatja, hogy a történetek nagyon fontosak, és lényegében ezek tesznek minket emberré. És ebben tényleg jó példával jár elöl, mert ez a trilógia izgalmak és olvasmányosság terén vetekszik azokkal a kalandregényekkel, amiket az ember gyermekkorában remegve-szívdobogva olvas, fal, habzsol - s a hatása is olyan.
Ezért nevezhetjük épp ifjúsági irodalomnak is, meg fantasy-nak (szerintem abban a műfajban is klasszikus lehetne), de Pullman ki nem állhatja a kategorizálást. Humorát (melyről még nem szóltam) jellemzi ezen nyilatkozata: „Ha a kutyák vagy a macskák tudnának olvasni, akkor szerintem ők is bátran olvashatnák a regényeimet!” :)
Mindazonáltal, s ezt is az író mondja, e trilógia minden fantasztikuma mellett is egy olyan „hétköznapi” témáról szól, mint a felnőtté válás. Nem is vitatkozom vele.