Manapság másfajta zenékre használják a power metal kifejezést, mint régebben. Ez persze nem újdonság, a zene és a stílusmeghatározások mindig is változtak. Azt a zenét, amit a Metal Church mellett a ’80-as években és a ’90-esek elején leginkább a Vicious Rumors, a Sanctuary, a Savatage képviselt, manapság US Power-ként szokták definiálni, ami sokkal inkább helytálló, mint power metalnak titulálni a masszív Helloween meg Malmsteen befolyásoltság alatt álló, számlálatlanul érkező germán és skandináv csapatokat. De végül is mindegy – az inkább zavar, hogy a magam részéről még a US Power képviselői közt (pl. Jag Panzer, Steel Prophet, Seven Witches, Chastain stb.) számon tartott, és sokszor régi favoritjaimmal egyező korú bandák friss anyagai között sem találok olyat, ami minden ízében egyenrangú lehetne a klasszikusokkal (nemhogy megújítaná a stílust…). Korrekt anyagok vannak, de egyikük hallatán sem érzem azt, amit pl. a Welcome To The Ball felrakásakor mindmáig.
Fentiek mellett azért is írok erről az anyagról, mert az itt hallható remek ritmusszekció - Dave Starr bőgős és Larry Howe dobos - épp a friss Chastain anyagon tűnt fel újra, és mert hallottam egy 4 számos Vicious demót, ami az eredeti énekes, Carl Albert ’95-ben bekövetkezett tragikus halála óta a legjobb, amit az egyetlen őstag Geoff Thorpe gitáros által azóta is életben tartott banda csinált.
A Ball amúgy a negyedik lemezük volt. Az elsőre lehet mondani, hogy inkább Vinnie Moore neoklasszikus szólómunkájáról szólt, semmint a dalokról. A Digital Dictator már elég tuti volt (Moore nélkül is), a III-as anyag pedig örökérvényű power metal klasszikus, melynél jobbat nem tudtak már csinálni. De a Welcome így is remekmű.
A nyitó Abandoned egyként nevezhető a ’90-es III. lemezt indító Don’t Wait For Me, és a kortárs Metal Church Date With Poverty-je ikertesójának: mennydörgő, brutkó középtemós nóta, mely megadja az alapot. Ezt a finom gitártémázgatást (Mark McGee is nagy gitármágus volt ám!) követően berobbanó, speedelős, azaz jó gyors You Only Live Twice követi. Howe dobolását csakis Mikkey Dee-éhez tudom hasonlítani, bár egynémely figurája a Queensryche-os Scott Rockenfieldet is idézi. A fenyegető riffel induló Savior From Anger visszább vesz a tempóból, ám döngölés, pusztítás tekintetében ez is remekel. Ezt a dalt akár Accept-rajongók is értékelhetik az egyébként mind hang, mind testméret szempontjából Ronnie James Dio-hoz hasonló Carl agresszív éneke miatt. Amúgy viszont a klasszikus heavy metal bandák közül a Judas Priesthez van a legtöbb köze a Vicious-nek.
Igazi gyöngyszem a négyes Children, ami könnyedebb, felejthetetlen dallamokkal és vokálokkal bíró tétel. Eztán középtempós (Dust To Dust, Strange Behavior) ill. gyorsabb (Raise Your Hands, Six Stepsisters) nóták váltakoznak – utóbbi szám pl. egy olyan nőről (ill. a vele folytatott őrült és tüzes kapcsolatról) szól, akiben hat személyiség lakozik, s közben megcsillan a csapat humora is. Mind nagyszerű dal, s az ezeket követő, Dio-s Sabbath-ot idéző tempóra épülő Mastermind még inkább. Ám a lemezvégi két nótáért még jobban lehet szeretni ezt az anyagot. A When Love Comes Down-hoz fogható finom, érzékeny szerelmes dalt a kortárs MTV-s rocksztárok sem nagyon tudtak írni, egyszerűen csodálatos. Különlegessége, hogy a szabvány power líraival ellentétben itt a refrén a visszafogottabb. A záró Ends of the Earth pedig egy hatalmas power/speed himnusz (és egyben hitvallás).
A szövegek jobbára a józan paraszti észen alapuló metal felfogást tükrözik, nem nehéz megérteni őket. Ez a zenére is igaz, noha az alapos hallgatás feltárja, hogy mennyi finomság rejlik benne. De így is a masszív riffeké, Carl szenzációs énekéé, és az ellenállhatatlan ritmusoké a főszerep. Ez a Power Metal Bál 13 év után is ugyanolyan jó buli!