péntek, augusztus 29, 2008

Arthur C. Clarke: A gyermekkor vége

Sorozat: Galaktika fantasztikus könyvek
Kiadó: Metropolis Média
Kiadás éve: 2008 (második, javított kiadás)
Fordította: F. Nagy Piroska
Eredeti cím: Childhood’s End
Oldalszám: 240
Ára: 2370 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror

Arthur C. Clarke, minden idők egyik legnagyobb science-fiction írója ezév március 19-én hagyta itt a földi árnyékvilágot (vagy épp 18-án, tekintve, hogy sri lankai otthonában már 19. volt, de a nyugati világban még csak 18. – milyen stílszerű már!). Egyik legismertebb és legfontosabb regénye A gyermekkor vége.

Eredetileg 1956-ban jelent meg a könyv, ám a Holdra szállás miatt Clarke új első fejezetet írt neki. A ’90-es első magyar kiadásban még az eredeti olvasható – az újban viszont az már a függelékben található. A Galaktika tehát kitett magáért (Németh Attila a szerzőről szóló írása is jó), kivéve a szöveggondozás terén. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy pl. a ; írásjelet 10-ből 9-szer rossz helyen vagy fölöslegesen rakták ki, mintha csak egy automatikus cserét hajtottak volna végre Word-ben… De ettól még a mű élvezhető.

Igaz, kell hozzá némi figyelem. Nem tudom, azért érzem-e így, mert a könyv születésének idején a sci-fi még fiatal irányzat volt, és az igazán jó írók kedvükre sziporkázhattak, de sokszor tűnt úgy, hogy A.C. Clarke egyetlen mondatába olyan sokat ír, hogy abban egész filozófiai rendszerek, tudományos elképzelések vagy épp évtizedek élettapasztalatai rejlenek. Ugyanakkor nagyon más a stílusa, mint Bradbury-é, akiről amúgy hasonlókat mondhatok el. Clarke valahogy távolságtartóbb, tudományosabb, helyenként elvont is; minden mondata egy rendkívül éles és pallérozott elme megfigyelésein és következtetésein alapul. Nem dobálózik jelzőkkel, nem vet be különféle írói eszközöket a szereplők iránti szimpátia ill. antipátia kiváltására. Ő leír, elmesél, és gondolkodásra serkent.

A történet eleje megannyi későbbi sci-fiben visszaköszön: óriási űrhajók jelennek meg a Föld nagyvárosai fölött. Ám Clarke-nál nem veszi kezdetét holmi mészárlás, sem lézernyalábok, sem tudatmódosító sugárzás nem tör elő az idegenek járműveiből. Viszont kinyilatkoztatásban van része az egész emberiségnek: a földönkívüliek mindenhol hallható hangüzenetben biztosítják őket, hogy békések a szándékaik. De olyannyira, hogy igyekeznek az egész Földön békét és jólétet teremteni. Sikerrel is járnak, noha az első években sokan nem nézik jó szemmel a ténykedésüket, azt, hogy eltörölnek minden háborút, határt, vallási különbségeket, stb. Viszont nagyon sokáig (több, mint 50 évig) nem mutatják meg magukat, és addig senki nem tudja, ki az ördög az a Karellen, egyedül van-e, vagy léteznek további főkormányzók (ahogy magukat nevezik), hogy néznek ki, és mi a céljuk. Mindenre fény derül aztán, és annyit legalábbis elárulhatok, hogy e földönkívüli lények valaki másnak, a Felsőbb Értelemnek a parancsait teljesítik, mert meg akarja akadályozni, hogy az emberiség, amivel tervei vannak, idejekorán elpusztítsa önmagát…

A regényben néhány okkult, ezoterikus elem is van, ami azért is pikáns, mert ’89-es előszavában a szerző nem győzte tördelni a kezét, hogy annak idején ilyenekkel foglalkozott. A.C. Clarke a tudomány embere volt, igazi, fontos eredményeket produkáló tudós, aki regényeiben számos olyan technikai újítást megjósolt, amik azóta valóra is váltak. Ezzel együtt is egy kristálytiszta intellektus remekműve A gyermekkor vége. Nem egy űropera, nem is abban az értelemben izgalmas, de a benne felmerülő - elsősorban is az emberiség sorsával, jövőjével kapcsolatos - kérdések és válaszok még sokáig kísértik az olvasó elméjét.

kedd, augusztus 26, 2008

Chuck Palahniuk: Cigányút

Kiadó: Cartaphilus Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Varró Attila
Eredeti cím: Choke
Oldalszám: 312
Ára: 2980 Ft
Kategória: szépirodalom

Chuck Palahniuk, aki az első kiadott könyvéből (Fight Club – Harcosok Klubja) készült film kapcsán lett sikerszerző Amerikában, 2001-ben jelentette meg eme negyedik regényét. Az eredeti cím fulladást jelent, aminek szintén vannak mellékzöngéi, de a Cigányút sem rossz, még ha etnikai kérdéseket nem is feszeget a könyv – ellenben a főszereplő élete igencsak tévútra siklik. Mint általában Palahniuknál…

Victor Mancini úgy van a szex-szel, mint a kábszeresek az anyaggal, az alkeszek a piával, vagy a bulímiások ill. anorexiások a kajával. Függő. És szexmániásoknak tartott terápiás csoportokba jár (újabb jellegzetes palahniuki húzás). Épp a negyedik lépcsőfoknál tart a 12-ből: össze kellene írnia élete összes ballépését, kezdve az elején. És annyit mondhatok, hogy az eddig magyarul kiadott írásai közül (Lásd még: Halálkultusz) messze ez a legbetegebb, legmocskosabb, leggyomorforgatóbb.

Igen ám, csakhogy Chuck, ahogy haladunk előre a regényben (már akinek van hozzá idege meg gyomra), szép lassan feltárja a dolgok mélységeit, s nem csak holmi genitáliákat, de az okokat is. Mert pl. az elég durva, hogy Victor szokása, hogy eljárkál különféle éttermekbe, ahol előad egy fulladásos magánszámot, minden alkalommal újabb emberből csinálva hőst, aki alkalmasint még Mancini életének megmentése után évekkel is küldözgeti az apróbb-nagyobb pénzösszegeket meg üdvözlőlapokat… Savnál maróbban gúnyos, ahogy leírja, mint használja ki emberünk ezeket a balekokat – és aztán kiderül, hogy Victor azért csinálja mindezt, hogy ki tudja fizetni Alzheimer-kóros anyjának havi 3000 dolláros kezelési költségeit…

Anyja különben már akkor beteg volt, amikor még nem is, ez már a könyv első fejezetéből kiderül. Mikor Victor gyermekkoráról mesél, Palahniuk E/3-ba vált, és mindenféle lesajnáló jelzővel ostorozza szegény kiskölyköt, akit hippi szellemű és kábszerekkel szétlőtt agyú, minden társadalmi konvenció ellen lázadó („Törvényeink és rendszerünk a világot már így is jól működő és biztonságos munkatáborrá tették.”), folyton újra meg újra börtönbe kerülő anyja a maga módján terrorizál. Bár ő úgy fogja fel, hogy arra tanítja, hogyan élje túl ezt az elcseszett civilizációt, hogyan hozza létre a saját világát, hogyan legyen valakivé.

Miatta kezd neki Victor az orvosi tanulmányoknak is, amiket aztán idejekorán abbahagy, ám onnantól fogva mindenkin a különféle iszonytató betegségek jeleit keresi (és találja meg), amúgy meg egy a XVIII. századi pionírok életét szimuláló skanzenban melózik. Meg persze megdug minden nőt, akit csak lehet, és eljár a terápiás gyűlésekre, ahol ott vannak a legextrémebb városi legendák valódi, hús-vér főszereplői.

Miközben minderre és mindezek hátterére fény derül, kibontakozik előttünk egy történet is, aminek folyamán Victor megpróbál rájönni, hogy végül is ki ő, honnan származik, amiben az anyját kezelő elmegyógyintézet egyik doktornőjének és Mancini anyuka olasz nyelven írt naplójának is fontos szerep jut, s ezek indítják hősünket annak feltérképezésére, hogy mit NEM tenne Jézus… A sztori a végére egyre őrültebb hurkokat vet, amint azt szintén megszokhattuk Chucktól, ám a végkicsengése a szintén az íróra jellemző megtekert-elborult módon valahol pozitív kicsengésű, még ha ugyanazt mondja is, mint a könyv elrettentőnek szánt legelején: menj és kezdj valamit az életeddel!

Palahniuk témáinak, sztorijainak és stílusának vannak előzményei. A legkézenfekvőbb név persze Bret Easton Ellis (Amerikai pszichó, stb.), de ilyen-olyan szempontból beugorhat pl. Anthony Burgess is. Lásd még Douglas Coupland. Lásd még Philip Roth: A Portnoy-kór. Lásd még Kurt Vonnegut. Lásd még akár Amerikai szépség. És még hosszan sorolhatnám. Végtelenül cinikus és mélyreható társadalomkritika, a mainstream médiát kifigurázó hatásvadász húzások, a fogyasztói lét ürességének és értelmetlenségének egyszerre karikatura-szerű és tragikus ábrázolása és boncolása, a nihilista mindenki-lúzer-hozzáállás már-már profetikus erejű felvállalása. Ja, ez mind – de ebben a regényben ennél is több. Mert bár nincs oldalpár a könyvben, ami ne lenne kínos ránk nézve, ha a metrón mellettünk álló leendő féregkaja beleolvasna; mert bár kb. minden lapra ír valami olyan tutit a nyugati civilizációval és a benne élőkkel kapcsolatban, ami felér a címzettnek egy tűsarkút viselő, mázsás judo-bajnok transzvesztita általi tökönrúgással, s mert bár írása most is ütős stílusú, és agybasúlykolós ismétlésekkel és idézgetni való beszólásokkal van tele, a Cigányút tartalmaz egy rakás valódi életbölcsességet is. Olyasmit, ami azért a Harcosok klubjában nem volt, és a Halálkultuszban sem ilyen sok. Mint amikor arról nyavajog Chuck/Victor, hogy valójában a nők használják a férfiakat, merthogy, idézem:
„Hát nem az anyaság az utolsó mágikus csodánk? Egy csoda, ami megtagadtatott a férfiaktól.
Lehet, hogy a férfiak örömmel lemondanak a gyermekszülésről, a vérről és fájdalomról, de valójában csak savanyú a szőlő. Az biztos, hogy minden teljesítményük eltörpül emellett. Fizikai erő, abasztrakt gondolkodás, fallosz – a férfiak összes előnye pusztán totem.
Még egy szöget sem lehet beverni a farkunkkal.”

De ez csak egy példa, még nem is a legjobb. Ami igazán nagy ebben a regényben, az az, hogy a pszichés torzulások, a személyes tragédiák és a társadalom rákos foltjai mögött keresi és sokszor meg is találja az okokat. Rámutat, hogy mindezek a szánalmas, beteges lúzerek is emberek, van történetük, és nem lehet a felszín alapján megítélni semmit. Emellett, ha megoldást nem is mutat, hiszen jószerével csak őrületet és szenvedélybetegségeket tud felsorolni, mint menekülési utakat a fogyasztói társadalom lelki nihiljéből, mégis, legalább sejteti, hogy talán van feloldozás, kiút, ám azt magunknak kell megtalálni. A "tanulságos" talán nem a legjobb szó, de elsőre ez jut eszembe.

Ettől függetlenül biztos van egy rakás ember, aki túl nagy árnak tartja a könyv minden förtelmét cserébe némi kis okoskodásért – másoknak meg nyilván nem lesz eléggé részletes a szexuális eltévelyedések és extrém helyzetek kifejtésében. Hát hiszen ahány ember, annyi világ, nem? Mindenképp kell némi bátorság és nem is csak némi távolságtartás a könyv olvasásához.

És most jöjjön egy meglepő bejelentés: a Choke-ból Hollywood filmet készített, amit januárban a Sundance fesztiválon be is mutattak! Ahogy elnézem az
itt található filmelőzetest, javarészt kiherélték a sztorit, legalábbis nyilvánvaló, hogy a szex részeket nem rakták bele egy az egyben, és meg lennék rökönyödve, ha mindaz a tartalom, amiről fentebb zengedeztem, akár csak töredékes formában is megjelenne a filmen. De attól még jóknak tűnnek a színészek, és a hangulata sem rossz, csak úgy néz ki, mintha vígjátékot csináltak volna valamiből, ami eredetileg legjobb esetben is csak attól nevettető, hogy annyira groteszk és abszurd… De hát a trailereknek általában nem szabad hinni.

csütörtök, augusztus 21, 2008

A sötét lovag

Eredeti cím: The Dark Knight
Amerikai akciófilm
Gyártás éve: 2008
Hossz: 152 perc
Rendező: Christopher Nolan
Operatőr: Wally Pfister
Forgatókönyv: Christopher Nolan, David S. Goyer, Jonathan Nolan, Bob Kane
Zene: James Newton Howard, Hans Zimmer
Főszereplők: Christian Bale, Michael Caine, Heath Ledger, Gary Oldman, Aaron Eckhart, Morgan Freeman, Maggie Gyllenhaal, Eric Roberts, Cillian Murphy
Magyarországi bemutató: 2008. augusztus 7.

Tegnap sikerült végre megnéznem
az új Batman filmet, így aztán halom dolgot, amit el akarnék róla mondani, már mások leírtak. És, ha nem is tartom minden idők legjobb mozijának, szerintem is nagy film. Már az előző Christopher Nolan által rendezett, Christian Bale főszereplésével készült rész, a Batman: kezdődik (2005) is nagyon ott volt. De míg az a film Batman figurájára helyezte a hangsúlyt, az ő hátterét, gyökereit igyekezett megmutatni, A sötét lovag címszereplője itt már szinte másodhegedűs a Heath Ledger által félelmetesen jól alakított Joker mögött.

Rendkívül sűrű ez a 152 perces film. Komor hangulata, sötét tónusú képivilága az előző részre is jellemző volt, de annak is továbbfejlesztése. A történet sok szálon fut, összetett, és a két főhős mellett több más szereplőnek is elegendő terepet ad. Közülük az Aaron Eckhart által játszott Harvey Dent államügyésznek jut a legtöbb filmkocka. Ő az, aki Batman és a megvesztegethetetlen Gordon felügyelő (Gary Oldman) mellett a legnagyobb hatásfokkal száll szembe a Gotham városát eluraló korrupcióval, a maffiával, a bűnnel. Ő a nagyra hivatott fehér lovag, aki már külsejében is a sikeres és közkedvelt amerikai diplomata karakterét idézi. Ám Harvey is ember, és pont ennél fogva szeretné őt Joker elkapni... Őszintén szólva, bár Eckhart alakítása nem rossz, nekem egy kicsit laposnak, átlagosnak tűnik, de talán ez is cél volt, mert ettől is hihetőbb, valóságosabb a film, ami nyilvánvaló törekvése volt a készítőknek. Bale remekül oldja meg relatíve kevesebb szerepét, viszont Heath Ledger az igazi ász, noha Joker, hehe... Köze nincs a ’89-es, Tim Burton rendezte, első igazi Batman mozi egyébként fantasztikus, Jack Nicholson-féle Jokeréhez. Totál kattant, hátborzongató és zseniális figura, akiről igazából mit sem tudunk meg, és aki maga a két lábon járó káosz. A legapróbb gesztusokig és az utolsó hangig kidolgozott és átélt, élményszámba menő, kísértő erejű színészi játék ez, amiért méltán fognak még nagyon sokáig emlékezni a fiatalon elhunyt Ledgerre.

A többiek közül a családapaként is szimpatikus Gordont játszó Oldman, ill. az Alfred a „lakály” szerepében látható Michael Caine nyújt igazán briliáns alakítást. Morgan Freeman Batman szuper cuccainak mérnök-feltalálójaként a tőle megszokott eleganciával szerepel, épp csak nem sokat. A Bruce Wayne (tehát Batman) gyermekkori barátját és szerelmét játszó Maggie Gyllenhaal (aki Katie Holmes-t váltotta e szerepben) pedig nagy kedvencem, de itt nem igazán tud kibontakozni, amiről inkább tehetnek a forgatókönyvírók. Okos, intelligens nőt kell játszania, ez meg is van, de amúgy tevőlegesen nincs sok szerepe.

Ami a látványt illeti, akad ugyan autós üldözéses jelenet, meg robbantásból is jó adag, akár egy James Bond filmre is elég, Nolanék mégsem a káprázatos trükkök irányába vitték a filmet. A képek elsősorban a hangulatok, érzések, vívódások közvetítésében jeleskednek – de ettől még baromi izgalmas a film. Sőt, csaknem folyamatos a feszültség, amit a néhány finomabb pillanat és a pár jó poén csak annyira old, hogy aztán még ütősebb legyen a következő húzás. Már régen nem való Batman a gyerekeknek, de Nolan az, akinek sikerült felnőtté, aktualizálttá, és igazán tartalmassá tennie a Denevéremberről szóló filmeket. Képregények terén ez már korábban megtörtént, köszönhetően a ’87-es, Frank Miller-féle Batman: Az első év-nek és a ’88-as, Alan Moore-féle Gyilkos tréfának, bár ez a film a legtöbbet a Jeph Loeb által írt The Long Halloween epizódból merítette.

A történetről csak annyit, hogy az elején a ki tudja honnan jött Joker csúful lenyúlja a gothami maffiát, ám ők mit sem tudnak vele kezdeni – ahogy Batmannel és Denttel sem. Végül kénytelenek elfogadni a kiszámíthatatlan vigyori ajánlatát, aki megígéri nekik, hogy végez Batmannel. Ám ez az egyszerre bődületesen leleményes és őrült figura valójában csak játszik a kapzsi, hatalomvágyó kis rohadékokkal, kihasználja őket, miközben szertelen kénye és kedve szerint gyilkol, rabol, hazudik. A film egy pontján azt mondja a köpenyes igazságosztónak, hogy Batman az ő másik fele, a párja – és ez a film egyik kulcsmondata.

Mert a sztori roppant izgalmas és sokszor drámai, a hangulata olyan, hogy utána órákig nem tudsz tőle szabadulni, de a film igazi lényegét a Joker által felvetett kérdések adják. És ezek mind olyan kényelmetlen, iszonytatóan nehéz kérdések, amikre nincs igazán jó válasz. Batman személyisége, értékrendje kerül megmérettetésre, mikor olyan döntéseket kell meghoznia, amikből egyszerűen nem jöhet ki jól – bár Alfred, aki már az előző részben is többször megmondta a tutit, rávilágít, hogy aki harcba kezd, az számítson a veszteségekre. Kiderül, hogy Batmannek is vannak határai, ő is emberből van, és szörnyű dilemmák elé állítja őt ellenfele. Ahogy az
Arkham Elmegyógyintézet c. Batman képregény (amiből Ledger is sokat merített az alakításához), ez a film is arra világít rá, hogy bár az ún. normális embereket védelmezi, maga a Sötét Lovag nem az. Nem lehet az, egyszerűen ezzel jár a magára vállalt szerep – melynek irdatlan súlyával épp Joker mesterkedéseinek hatására szembesül.

De a film nem áll meg itt, hogy hogy is van ez hős és gonosz viszonyával – mindezt társadalmi szintre terjeszti ki. Mintegy felteszi a kérdést: a nyugati demokráciákban fenntartható-e a törvényes rend törvényes keretek között, pláne, ha jön egy ilyen eszelős, mint Joker, és minden szabályt felrúg... Sőt az átlagember is kereszttűzbe kerül, és az a helyzet, hogy valójában nem lehet tudni, hogy amikor a film egyik szereplője nem nyomja meg azt a gombot, akkor azért dönt így, mert jó ember, vagy mert gyáva hozzá... Joker, aki az emberi lélek sötét, kaotikus oldalát testesíti meg, elég csúf tükröt tart a mi társadalmunk elé, s persze nem biztos, hogy a tükör tehet arról, ha a kép nem tetszik...

Hazafelé a moziból hosszan beszélgettünk az ekultura.hu két főszerkesztőjével, mint ahogy hosszan tudnám még folytatni e gondolatfolyamot is. Móni azt kifogásolta, hogy manapság a legtöbb szuperhősös-képregényes film azon igyekszik, hogy minél realisztikusabb legyen, s ezzel párhuzamban minél inkább bemutassa e hősök emberi oldalát, nem feltétlenül patyolat tiszta pszichéjét, így lényegében megfosztva e modern mítoszokat mítikus mivoltuktól. Ez persze Batman esetében, akinek ugye semmiféle természetfeletti képessége nincs, különösen érdekes kérdés, én mégsem így látom. Mert Batman végül is meghozza a maga döntéseit, amikben ott a hiba lehetősége is – és vállalja a következményeket. Sőt, néha még annál is többet. És manapság ez tényleg hősies cselekedet.

hétfő, augusztus 18, 2008

Sziget / Aug. 17. vasárnap: Carcass / Exodus

Úgy érkeztem a Sziget utolsó napjára, hogy még láthattam úgy 3-4 nótát a Moby Dick műsorából is. Sosem voltam nagy rajongójuk, főleg a sokszor össze nem illő, egymással nem sok kapcsolatban álló sorokból összedobált szövegek miatt, de voltak nagy pillanataik, és máig jól tolják. A Beteg a Föld c. régi klasszikusnak meg kimondottan örültem.

Az
Exodus sem volt soha nagy kedvencem. A ’85-ös, Bonded By Blood című Bay Area thrash alapvetés kivételével csak pár nótájukat ismerem, valahogy az albumok kimaradtak. Tudom, hogy jók, mégis. Az újjáalakulás első lemeze, a Tempo of the Damned nagyon bejött, de aztán kölcsönadtam, és azóta sem láttam… (Bárkinél van is, ha olvassa ezt, tudja, mi a dolga…) Ráadásul a hangzás nem volt valami jó, s így kissé össze is mosódtak a nóták. De annyi szent, hogy becsülettel zúztak az arcok. Mi több, egy nótában a kanadai 3 Inches of Blood felvarrókkal teli farmermellényben feszítő énekese is vendégszerepelt. Ami az Exodus saját torkát illeti, a kopasz és szakállas Rob Dukes 2005 óta énekel itt, és agresszív energiagombócként üvöltötte végig a bulit, folyamatosan hergelve a közönséget. Mindazonáltal a fuck szó feltűnően sűrű használatán kívül (mi ez, Sexodus?! Bocs… :) nem sok értelmeset osztott meg velünk a dalok közti szünetben. OK, tudom, ez brutál zene meg minden, de valahogy pl. a Testamentnél meg a Death Angelnél mindig van valami plusz ezen a téren is. Meg a nótákban is. Mindegy, ezzel együtt nem volt ez rossz, de tény, hogy nem ezért mentem.

Hanem a
Carcass-ért, akik hosszas beállás után kezdtek csupán. Tőlük szintén egyetlen lemezért vagyok oda úgy istenigazából, de azért nagyon. A ’93-as Heartwork már nem orvosi szakkönyvekből szedett förtelmekről szólt, és nem is grindcore hallható rajta. Igaz, hogy már az azelőtti Necroticism lemezen nyitottak (a Corporal Jigsore Quandary mekkora volt már!), de ezen az anyagon fejlesztették tökélyre a death és a heavy metal riffek, szólók és témák keverését. Egyszerre komplex, súlyos és megjegyezhető témákkal teli anyag ez, és el is játszottak róla min. 5 számot, a két hiperzseniális klipnóta (No Love Lost, címadó) mellett volt Embodiment, This Mortal Coil, stb.

Kissé tartottam attól, hogy gyengén fog megszólalni élőben ez a zene, de meglepően jól szólt a cucc. A csapat nem annyira zúzott a színpadon (ahogy a közönség is fáradt volt már), de nem is csak egy helyben álltak, s így is elementáris erővel jött az energia. Sőt, még a korai grind cuccok is teljesen jók voltak így élőben. Ezek egyik-másikában nem csak a basszer Jeff Walker énekelt, de a még mindig kölyökképű Bill Steer gitáros is. A másik hathúrost persze Michael Amott kezelte zseniálisan, a doboknál pedig az ő másik bandájából, az Arch Enemy-ből kölcsönzött Daniel Erlandsson tette a dolgát igen kiválóan. Még az egyszerű, de hatásos fények is rendben voltak, egyszerűen nem lehetett belekötni a koncertbe, és az általam kevésbé ismert dalok is ugyanúgy bejöttek, a feloszlás előtti Swansongról tolt Keep on Rotting in the Free World pláne.

Közben eszembe jutott azért, hogy vajon mennyire játszhatott szerepet a pénz ebben az újjáalakulásban, de aztán történt valami, ami végképp nyilvánvalóvá tette, hogy ennél messze többről van szó (bár egyébként is úgy, olyan erőt árasztva zenéltek, hogy azt senki nem tudná pusztán csak azért, hogy még egyszer megszedje magát a régi slágerekből…). A koncert utolsó száma előtt Jeff bemutatta a csapatot, meg magyarázott valamit a reunionról (az angol nyelv olyan akcentusát beszéli, amit kötve hiszem, hogy bárki, aki itt tanult angolul, 100%-ban megért…). És mikor a dobokhoz ért, egy rövidhajú figura bukkant fel a dobcucc mögött. Bizony, maga Ken Owen! A csapat eredeti dobosa egy agyvérzést követően hónapokig volt kómában, és mozgásán látszott, hogy még mindig nem épült fel tökéletesen. Egy állapotából adódóan rövidke dobszólót nyomott le, majd lement. Ez akkora dolog… Egek! Minden Szigetek egyik legmeghatóbb pillanata volt ez, maximális respekt az egész Carcass-nak! És aztán belekezdtek a legnagyobb zúzást kiváltó Heartwork-be, amitől még most is fáj mindenem, és ami maga a tökély.

Hatalmas élmény volt a Carcass-t látni. Nem tudom, lesz-e új album is, vagy csak lenyomnak pár turnét, és annyi, de így is örök emlék. És remélem, valamelyik állomáson felvesznek egy DVD-t is!

vasárnap, augusztus 17, 2008

Sziget / Aug. 16. szombat: Watch My Dying

Majdnem napra pontosan egy éve láttam utoljára a Watch My Dying-ot, úgyhogy ezt megünneplendő, kifáradtam az ezévi szigetes koncertjükre is. Ha nem játszottak volna új nótát, mondhatnám, hogy sok újat nem tudok írni, mert most is ugyanolyan elemi erővel tolták a metalt, ahogy azt tőlük megszokhattuk, meg aminél gyengébben azt nem is volna szabad. De tényleg, olyan elánnal gyalulnak, hogy a Magyar Asztalosok Szövetsége felvette a WMD-t a szakszótárába, mint a legdurvább, legkeményebb, egyszersmind legtöbb szakértelmet igénylő munkák szinonimáját, s mellé olyan súllyal és energiával jön a zenéjük, ami csak nagyon kevesekre jellemző, úgy idehaza, mint külföldön. Kegyetlen jó koncertbanda a WMD! A már nem is annyira új dobos, Garcia Dávid meg erőteljesebben, metalosabban üt elődjénél, és az új szerzemény a bizonyíték arra, hogy tökéletesen beilleszkedett.

Watch My Dying. Fotó: UNA program amolyan mini best-of volt, Elsőbbségi, Fényérzékeny, Túladagolt idő, Nicht vor dem Kind, Az eredeti testforma, stb. Mellé az MTV Ikon Tankcsapda műsorához feldolgozott Lopott könyvek, amitől ugyanúgy a hideg rohangált a hátamon, mint az eredetitől, épp csak helyenkén death metalba csap át, alaphangulatilag meg inkább My Dying Bride-os lett. A siófoki bulival (ott vették fel az Ikont) kapcsolatban mesélte az énekes Gaobr, hogy amellett, hogy óriási élmény és megtiszteltetés volt számukra, a legszebb pillanatokat akkor élték át, úgy délután 5 óra tájékán, amikor beálltak a koncert előtt. A part tele volt fürdőruhás, vígan lubickoló népekkel, akik egy emberként merevedtek mozdulatlanná megrökönyödésükben, amikor a WMD belecsapott, hehe.

És ugye elhangzott még egy friss cucc, a Hattyúdal is. Hú! Eddig is voltak nótáik (a fentebb felsoroltak között is), amikbe táncos, trip-hop-os ritmusokat, témákat szőttek Bori Sanyiék, de úgy, ahogy kb. senki más, mert nem is veszed észre, csak elkezd rájuk járni a lábad, a tested. A Hattyúdalban pedig van egy rész, ami a Massive Attack pörgősebb dolgaira emlékeztet, de természetesen mindez metalba fordítva, úgy, hogy azonnal magával sodor. Emellett az egyik alapriff kimondottan rock & roll-os, de ebben a számban is van pár érzelmi húrszakadás. Szóval remélem, az egész új album végig ilyen jó lesz!

csütörtök, augusztus 14, 2008

Sziget / Aug. 13. szerda: Volbeat

Ez a Sziget nem lesz számomra a szokásos zenebutik, jobbára egy-egy koncertre tudok csak kimenni, és a dán Volbeat-ét semmi pénzért ki nem hagytam volna. Nem is kellett csalatkoznom: hosszú hónapok óta nem zúztam és buliztam ekkorát.

A Volbeat egészen különleges zenéjébe rengeteg minden belefér. Alapvetően az Elvis Presley-féle ’50-es évekbeli rock & roll,/rockabilly a Black Sabbath/Metallica vonalas riffelős metal és a Social Distortion jellegű punk rock keveréke, de emellett Johnny Cash-vonalas country, blues, gospel, ill. hardcore, thrash, doom és stoner témák is akadnak benne. A Life Of Agony-hez épp úgy lehet egyes momentumaikat hasonlítani, mint másokat a C.O.C.-hez, a Danzighez ill Misfits-hez, vagy épp a Faith No More-hoz, és így tovább. Mindennek tetejében olyan feelingesen muzsikálnak, ami enyhén szólva is párját ritkítja, az meg egyenest hihetetlen, hogy dán létükre így hozzák az eredetileg inkább amerikai hangulatokat. Magam nem vagyok nagy híve a rock & roll korai korszakának, de Michael Poulsenék épp azt a részét vették át, ami nekem is nagyon bejön.

Eddig két lemezük volt, amikről nagyjából fele-fele arányban válogattak, plusz volt egy új nóta is a szeptemberben megjelenő harmadikról, egy igen fajin, zorkóbb, metalosabb darab. A 2005-ben kiadott első korong, a The Strength / The Sound / The Songs (még) nem fogott meg annyira, bár az is nagyon-nagyon ott van, de a Rock the Rebel / Metal the Devil számomra a múlt év legjobb lemeze volt. Azon teljesedett ki a rockabilly vonal, amit valami döbbenetes módon olvasztanak a zenéjükbe. Viszont azt nem bántam volna, ha az elsőn szereplő I Only Wanna Be With You c. Dusty Springfield feldolgozás helyett (amit a többség as’szem Samantha Fox verziójában ismer…) inkább a Mr. And Mrs. Ness-t (Bencsik testvérem kedvencét) vagy a Devil Or The Blue Cat's Song-ot nyomják, de így sincs okom panaszra, az összes nóta sütött. A legnagyobb partizás a bárki mástól sziruposnak ható, Volbeatéktől azonban ellenállhatatlan Radio Girl-re, a country-s Sad Man's Tounge-ra meg a frankón szívbemarkoló The Garden's Tale-re ment, de amúgy a meglepően kövérre duzzadt tömeg végig jól vette a lapot. Michael hangot is adott efeletti örömének, mert nem számított ennyi népre (bár úgy tippelek, a fele külföldi volt). Mert ugyan Dániában az első helyen nyitott a Rock the Rebel…, és aranylemez is lett, meg Nyugat-Európa többi része is kezdi őket szeretni, de felénk még csak egy elitista sznob réteg dicsőíti őket, pl. én is, hehe.

Az Elvis-es hangú, zselézett hajú Poulsen amúgy remek frontembernek bizonyult: sokat poénkodott számok között, pl. bemondta, hogy ők a Cannibal Corpse, és leadtak egy 10 másodperces grind részt, ami tényleg olyan volt. Persze, ez Michael Dominus-os múltját ismerve nem meglepő, hiszen az a banda jobbára (nem annyira kimagasló) deathrasht nyomott. Itt viszont olyan zenét csinálnak, aminek párja nincs. (Persze hamarosan sokan fogják másolni, mindhiába…) Mindvégig lejött, hogy imádják ezt az egészet (meg általában a kedvenc zenéiket), emellett közvetlen, barátságos arcok, akik ugyanúgy buliznak odafönn, mint a közönség a színpad előtt. Nagyon-nagyon kevés ilyen banda van, akitől az összes rockpóz meg „mi nem hiszünk semmiben, csak a rakenrollban” jellegű szövegek hitelesek és feelingesek, és nem nevetségesek. De hát Volbeaték sem veszik túl komolyan magukat, és nyilván ettől is működik a dolog.
Ááá, nagyon király volt ez a koncert!
Fotók meg pl.
itt.

szerda, augusztus 13, 2008

Sziget / nulladik nap, Aug. 12. kedd: Iron Maiden

Szigetre menni kicsit olyan, mintha haza menne az ember, akkor is, ha a Hammer színpad most máshol van. Jó érzés még most is. Ennyit erről.

Lauren Harris a Maiden-basszer és -főnök Steve Harrisnek a lánya, és nem láttam, mert Angliából hazaugrott barátokkal beszélgettem, és jobb volt így. A napokban belehallgattam Lauren lemezébe, és kétszer fél perc után kivettem. Fantáziamentes alap rock & roll, egy énekelni nem tudó énekesnővel. Lehet, hogy nem rossz csaj, ami, lévén angol, tényleg eredmény (bár már nem olyan rossz a helyzet a Szigetországban, ezzel a két szememmel láttam, de fogjátok csak a bevándorlókra), de attól még ez csapnivaló. És a Hilltop Borozóig elhallatszó hangokból is úgy tűnt. Viszont csak kb. félórát játszottak, szóval Steve apu legalább ennyi önmérsékletet tanusított a daughtere tekintetében.

Kicsivel a kiírt 21:30-as kezdés előtt elindult egy rövid filmecske az Iron Maiden útjáról: az énekes Bruce Dickinson vezeti a Boeing-et, meg minden. Aztán másféle, II. világháborús göbzik tűntek fel a kivetítőkön, és felcsendült Churchill híres beszéde, majd a csapat
belevágott az Aces High-ba, és akkor aztán elszabadult a pokol. A velem egyidőben (1975) indult brit heavy metal legenda speciális turnéján jutott el újra hozzánk: lényegében a klasszikus, ’85-ös Live After Death koncertalbumot (meg a ’84-es, egyiptomi borítós Powerslave-et) idézi a program és a díszlet java, hozzávéve a ’86-os Somewhere in Time és a ’88-as Seventh Son of a Seventh Son néhány dalát, meg a ’92-es Fear of the Dark címadóját. Szóval adott korszakra (a csapat legsikeresebb éveire) koncentráló best of program, elképesztően látványos show-val. Hogy ez mennyire nosztalgia meg pénzkereset, az elég relatív. Egyrészt így rengeteg olyan ember tapasztalhatta meg élőben egy legendás turné varázsát, aki akkor még nem foglalkozott ilyen zenével (pl. mert még a világon sem volt), másrészt a Maiden folyamatosan készíti az új stúdióalbumokat, jövőre is lesz egy, szóval ez a turné inkább ajándék a fanoknak. Nekem különösen azok a nóták jöttek be, amiknél a közönség java lefagyott: a kb. negyedórás, epikus és komplex Rime of the Ancient Mariner azzal a misztikus hangulatú leállással a közepén, meg a ráadásbeli két Seventh Son-nóta: a Moonchild, és legnagyobb kedvencem, a The Clairvoyant, amire nem is számítottam (szemben a sajnos kimaradt The Evil That Men Do-val). Mondjuk az mókás volt, hogy ezalatt jött fel a színpadra a kb. három ember magasnyi Eddie (a Maiden minden borítón szereplő, emblematikus szörnyetege), csakhogy a Philip K. Dick-féle Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal c. remekműre épülő Szárnyas fejvadász filmet idéző Somewhere... albumborítóról. Kicsit tétova is volt a mozgása, „jaj, hol is vagyok”, leadott pár lövést a pisztolyából, váltott pár szót Dave Murray gitárossal, aztán lesétált, hehe. Ezzel együtt én itt értem el a fennakadt szemű elégedettség állapotát, és a záró Hallowed Be Thy Name már tényleg csak kellemes levezetés volt.

A hat muzsikus korát (50 körül vannak mind, Bruce mester épp aug. 7.-én érte el az 5. X-et) meghazudtoló elánnal zenélt, különösen Dickinson, Harris, Janick Gers gitáros és Nicko McBrain dobos. Janick mondjuk valószínűleg 50%-ban gitározott csupán, a többit pedig a kánkánból, karatéból, futásból ill. tornagyakorlatokból mixelt akrobatikus mozgás tette ki, de hát ő ilyen. Murray a szokott visszafogottsággal és félmosollyal pengetett, s Adrian Smith sem azzal tűnt ki, hogy helyből felugrott Eddie különféle megjelenéseinek a nyakába. De tényleg le a kalappal, vérprofik, és nagyon jó, hogy még mindig itt vannak. Avagy: szeretnék én olyan energikus lenni 50 évesen, mint Dickinson – vagy olyan jól énekelni 33 évesen... Pedig már elég fáradt a hangja, de mutassatok már valakit, aki ennyi év és turné után elsikoltozza az összes magasat!

A látvány szenzációs volt, csaknem minden nótához adott valami pluszt a háttérvászon, a különféle tüzes megoldások, vagy épp Bruce ruhatára. A Trooper alatt vörös katonai kabátba bújva lobogtatta a brit zászlót, az Ancient Mariner-re szakadt fekete köpenyt öltött, míg a monumentális Powerslave-re elővette a jó öreg rituális maszkot. A számok között sokat beszélt, poénkodott, olyan sokat, hogy az már több volt, mint ami a show szokásos kötelező elemeként értelmezhető, szóval tuti, hogy élvezte a bulit.

És nagyjából én is. A hangzás nem volt jó, három gitárból néha egy sem hallatszott meg ilyenek, de Sziget nagyszínpadtól még a Maiden esetében sem reméltem igazán jót. Ami sokkal inkább zavart, az a brutális tömeg, s annak számos eleme volt. Egyrészt persze, öreg vagyok én már ehhez, és aki nem akar elázni, ne búvárkodjon, de a kb. 50 ezres közönség nyilvánvalóan nem csak kő-Maiden-fanokból állt. Ami nem baj, és részemről az is OK, ha a 40-es, 50-es családapák meg –anyák épp ezt a koncertet választották tízévenkénti egyszeri kimozdulásuknak, és mellé kissé beittak és játszották a rockert. Most, hogy van gyerekem, én sem mászkálok el annyit, és így tovább. Hanem a műmájer seggfejeket, a másokat sörrel lelocsoló, cigivel megégető, nagypofájú kihaénnemeket szívből rühellem, és az itt bemutatott produkciójuk alapján szemrebbenés nélkül zárnám őket igazi vasszűzbe, már bocs... Továbbá unom a sok idiótát, akiknek egész koncert alatt mászkálniuk kell, meg akik simán átgázolnak rajtad, de ha te merészelsz épp előttük elhaladni, beléd kötnek (belém ugyan nem, de láttam ilyet eleget). És ha már elővettem a kiosztós-rovatot, akkor jelzem, hogy kurvára elegem van a sznobokból, a megjátszósokból, azokból, akik a Maiden öt évvel ezelőtti koncertjére nem jöttek el, mert akkor még cikinek érezték, és nem kapott ekkora hírverést és hype-ot, itt meg bezzeg ők voltak a nagy méjdenesek, akik mellé még rém okosak is. És elegem van a média összes szereplőjéből, aki úgy írt vagy szólt a Maiden koncertről, hogy abban egyfajta bocsássatok-meg-de-tiniként-szerettem-őket-ezért-most-is-csak-megnézem, mert ez nem olyasmi, amit szégyellni kell. És nem azért, mert a rock örök és elpusztíthatatlan, és mert a heavy metal él és virul, hanem mert ez a zene, ez az irányzat is az élet, a valóság része, amit pár szerencsétlen fasz próbál idiótának és nevetségesnek bemutatni, de attól még most is 50 ezer embernek nyújtott igazi, valóságos szórakozást, a szó nemes értelmében, ennyi leendő halottnak adott valami olyan élményt, emléket, amit egy életen át emlegethet jó szívvel. És ez az, ami igazán számít.

Meg még az is, hogy kiderült, legalább szemernyi igazság csak van a Földön. Volt ugyanis a Pont.fm-nek egy játéka, ahol pár Maiden-fan azt nyerhette, hogy felrohanhatott a színpadra a Heaven Can Wait óóó-zós része alatt vokálozni, és ott volt köztük az Eddie nevű srác is, akinek a felsőteste szénné van varrva Maiden-es mintákkal, és hát ha valaki, ő megérdemelte ezt a páratlan kegyet. Nem mondom, hogy ez az élet értelme, de azért ez olyasmi volt, ami úgy történt, ahogy történnie kellett.

Koncert végén várt ránk némi extra heringezés (ahogy kedves sógornőm mondta, az életünkért küzdöttünk, hogy kijussunk), de összességében ez egy óriási buli volt, és aki fanyalog, az nyaljon hozzá kénkövet, mert akkor lesz rá oka is.

Képeket nem készítettem, de vannak
itt meg itt, és bizonyára még ezer helyen.

vasárnap, augusztus 10, 2008

Varró Attila: Kult-comics

Válogatott képregényes írások
Kiadó: Mozinet-könyvek
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 250
Ára: 1500 Ft

Varró Attila 2004 szeptembere óta írogat képregényekről a Mozinet nevű, igen kiváló magazinba. Azért oda, mert a mozgókép és a képekben elmesélt regény között meglehetősen sok a párhuzam. Meg aztán a képregényekből készített filmek reneszánszukat élik (elég csak a Batman sorozatra gondolni).

Ez a zsebkönyv szerű kötet az első 29 esszé gyűjteménye. Nem egy minden irányzatra kiterjedő, átfogó munka, sem pedig kimondott képregénytörténet, ami az altamirai ősgraffitikkel meg az óegyiptomi ábrázolásokkal kezdi. „Egyszerűen csak” az utóbbi (nagyjából) fél évszázad Varró Attila által legfontosabbnak, legnagyobb hatásúnak tartott szerzői ill. képregényei közül válogat, (látszólag) gyermekeknek szóló művektől a komoly, direkte művészi alkotásokig. Méghozzá három részre osztva: először amerikai, majd európai, végül japán képregényeket bemutatva. Szerzőnknél az anyagi siker mellékes szempont, így aztán sem Pókemberről, sem az X-Menről, de még Supermanről sincs külön cikk. Amiről pedig ír, az sokszor nem adott szerző vagy sorozat legismertebb műve (így pl. Neil Gaimantől bárki a Sandman-t mondaná előbb, de itt a Violent Cases adja a cikk fő témáját). Viszont minden esetben meggyőz arról, hogy ezek tényleg kiemelkedő fontosságúak, és minden egyes cikk egy általánosabb, az adott képregény „rokonaira”, pályatársaira is kitérő bevezetéssel indul, így ami kimaradt, de számít, azt is megemlíti.

A Kult-comics legfőbb pozitívuma az, hogy átjön, szerzőnk ismeri, érti és szereti, amiről ír. Tetszik, hogy nem próbál senkit semmire rábeszélni, egyszerűen kifejti, hogy ez és ez miért jó, és úgy teszi, hogy elhiszem neki. A maga módján bebizonyítja azt is, hogy a képregény lehet művészi, tartalmas valami. Ám nem kívánja meggyőzni a szkeptikusokat, sznobokat, lenézőket és fujjolókat, ahogy a tini manga-fanokat vagy a Metró újság comic stripjein kívül más képregényt nem ismerőket sem akarja felvilágosítani. Célközönsége megegyezik a Mozinet Magazinéval, amit nyilván némi intelligenciával és befogadóbb mentalitással bíró, művészibb tartalmakra fogékony népek olvasnak. És ők le is veszik majd Attila kiművelt stílusát – ami azonban szerintem egy kissé túl komoly és tudóskodó. A sok idegen szó és kifejezés helyett némileg könnyedebb fogalmazás, lazaság, több humor belefért volna. Így szerintem szélesebb réteg is élvezettel olvashatná ezt az amúgy igen kiváló munkát.

Emellett többször is volt olyan érzésem, hogy Varró Attila egyik-másik képregénynek mélyebb rétegeibe lát bele, mint akár maguk az alkotók. Nem abban az értelemben, ahogy az egyszeri szakközepes a verselemzéskor, hogy „A költő azt akarta írni…”, de annyi szent, hogy a szerző jó pár olyan eredeti és meglepő következtetést is leszűrt szokatlan vagy kevéssé általános szempontokat is követő elemzései közepette, amiket talán még mások nem, kivéve esetleg néhány külföldi kritikust és esztétát. És az jó, hogy olyan dolgokra is rávilágít, amikről más forrásból csak elvétve hallhatnánk, ugyanakkor amik gazdagítják az élményt. Viszont épp ezekben a sokszor filmes párhuzamokkal erősített/terhelt megfejtésekben néha kicsit túlspilázza a dolgot, és megfeledkezik arról, hogy a képregények legtöbbje, minden egyéb értéke mellett, a szórakozást is szolgálja. (Ahogy az irodalom és más művészeti ágak megannyi alkotása is, teszem hozzá csöndben.)

Ezzel együtt aki szeretne képbe kerülni a képregény világával (pláne, hogy hazánkban is egyre több az ilyen kiadvány, olyanok is, amikről ezen kötetben szó van), annak ez a kis könyv kincset ér.