nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

hétfő, augusztus 18, 2008

Sziget / Aug. 17. vasárnap: Carcass / Exodus

Úgy érkeztem a Sziget utolsó napjára, hogy még láthattam úgy 3-4 nótát a Moby Dick műsorából is. Sosem voltam nagy rajongójuk, főleg a sokszor össze nem illő, egymással nem sok kapcsolatban álló sorokból összedobált szövegek miatt, de voltak nagy pillanataik, és máig jól tolják. A Beteg a Föld c. régi klasszikusnak meg kimondottan örültem.

Az
Exodus sem volt soha nagy kedvencem. A ’85-ös, Bonded By Blood című Bay Area thrash alapvetés kivételével csak pár nótájukat ismerem, valahogy az albumok kimaradtak. Tudom, hogy jók, mégis. Az újjáalakulás első lemeze, a Tempo of the Damned nagyon bejött, de aztán kölcsönadtam, és azóta sem láttam… (Bárkinél van is, ha olvassa ezt, tudja, mi a dolga…) Ráadásul a hangzás nem volt valami jó, s így kissé össze is mosódtak a nóták. De annyi szent, hogy becsülettel zúztak az arcok. Mi több, egy nótában a kanadai 3 Inches of Blood felvarrókkal teli farmermellényben feszítő énekese is vendégszerepelt. Ami az Exodus saját torkát illeti, a kopasz és szakállas Rob Dukes 2005 óta énekel itt, és agresszív energiagombócként üvöltötte végig a bulit, folyamatosan hergelve a közönséget. Mindazonáltal a fuck szó feltűnően sűrű használatán kívül (mi ez, Sexodus?! Bocs… :) nem sok értelmeset osztott meg velünk a dalok közti szünetben. OK, tudom, ez brutál zene meg minden, de valahogy pl. a Testamentnél meg a Death Angelnél mindig van valami plusz ezen a téren is. Meg a nótákban is. Mindegy, ezzel együtt nem volt ez rossz, de tény, hogy nem ezért mentem.

Hanem a
Carcass-ért, akik hosszas beállás után kezdtek csupán. Tőlük szintén egyetlen lemezért vagyok oda úgy istenigazából, de azért nagyon. A ’93-as Heartwork már nem orvosi szakkönyvekből szedett förtelmekről szólt, és nem is grindcore hallható rajta. Igaz, hogy már az azelőtti Necroticism lemezen nyitottak (a Corporal Jigsore Quandary mekkora volt már!), de ezen az anyagon fejlesztették tökélyre a death és a heavy metal riffek, szólók és témák keverését. Egyszerre komplex, súlyos és megjegyezhető témákkal teli anyag ez, és el is játszottak róla min. 5 számot, a két hiperzseniális klipnóta (No Love Lost, címadó) mellett volt Embodiment, This Mortal Coil, stb.

Kissé tartottam attól, hogy gyengén fog megszólalni élőben ez a zene, de meglepően jól szólt a cucc. A csapat nem annyira zúzott a színpadon (ahogy a közönség is fáradt volt már), de nem is csak egy helyben álltak, s így is elementáris erővel jött az energia. Sőt, még a korai grind cuccok is teljesen jók voltak így élőben. Ezek egyik-másikában nem csak a basszer Jeff Walker énekelt, de a még mindig kölyökképű Bill Steer gitáros is. A másik hathúrost persze Michael Amott kezelte zseniálisan, a doboknál pedig az ő másik bandájából, az Arch Enemy-ből kölcsönzött Daniel Erlandsson tette a dolgát igen kiválóan. Még az egyszerű, de hatásos fények is rendben voltak, egyszerűen nem lehetett belekötni a koncertbe, és az általam kevésbé ismert dalok is ugyanúgy bejöttek, a feloszlás előtti Swansongról tolt Keep on Rotting in the Free World pláne.

Közben eszembe jutott azért, hogy vajon mennyire játszhatott szerepet a pénz ebben az újjáalakulásban, de aztán történt valami, ami végképp nyilvánvalóvá tette, hogy ennél messze többről van szó (bár egyébként is úgy, olyan erőt árasztva zenéltek, hogy azt senki nem tudná pusztán csak azért, hogy még egyszer megszedje magát a régi slágerekből…). A koncert utolsó száma előtt Jeff bemutatta a csapatot, meg magyarázott valamit a reunionról (az angol nyelv olyan akcentusát beszéli, amit kötve hiszem, hogy bárki, aki itt tanult angolul, 100%-ban megért…). És mikor a dobokhoz ért, egy rövidhajú figura bukkant fel a dobcucc mögött. Bizony, maga Ken Owen! A csapat eredeti dobosa egy agyvérzést követően hónapokig volt kómában, és mozgásán látszott, hogy még mindig nem épült fel tökéletesen. Egy állapotából adódóan rövidke dobszólót nyomott le, majd lement. Ez akkora dolog… Egek! Minden Szigetek egyik legmeghatóbb pillanata volt ez, maximális respekt az egész Carcass-nak! És aztán belekezdtek a legnagyobb zúzást kiváltó Heartwork-be, amitől még most is fáj mindenem, és ami maga a tökély.

Hatalmas élmény volt a Carcass-t látni. Nem tudom, lesz-e új album is, vagy csak lenyomnak pár turnét, és annyi, de így is örök emlék. És remélem, valamelyik állomáson felvesznek egy DVD-t is!

Címkék: