Ez a Sziget nem lesz számomra a szokásos zenebutik, jobbára egy-egy koncertre tudok csak kimenni, és a dán Volbeat-ét semmi pénzért ki nem hagytam volna. Nem is kellett csalatkoznom: hosszú hónapok óta nem zúztam és buliztam ekkorát.
A Volbeat egészen különleges zenéjébe rengeteg minden belefér. Alapvetően az Elvis Presley-féle ’50-es évekbeli rock & roll,/rockabilly a Black Sabbath/Metallica vonalas riffelős metal és a Social Distortion jellegű punk rock keveréke, de emellett Johnny Cash-vonalas country, blues, gospel, ill. hardcore, thrash, doom és stoner témák is akadnak benne. A Life Of Agony-hez épp úgy lehet egyes momentumaikat hasonlítani, mint másokat a C.O.C.-hez, a Danzighez ill Misfits-hez, vagy épp a Faith No More-hoz, és így tovább. Mindennek tetejében olyan feelingesen muzsikálnak, ami enyhén szólva is párját ritkítja, az meg egyenest hihetetlen, hogy dán létükre így hozzák az eredetileg inkább amerikai hangulatokat. Magam nem vagyok nagy híve a rock & roll korai korszakának, de Michael Poulsenék épp azt a részét vették át, ami nekem is nagyon bejön.
Eddig két lemezük volt, amikről nagyjából fele-fele arányban válogattak, plusz volt egy új nóta is a szeptemberben megjelenő harmadikról, egy igen fajin, zorkóbb, metalosabb darab. A 2005-ben kiadott első korong, a The Strength / The Sound / The Songs (még) nem fogott meg annyira, bár az is nagyon-nagyon ott van, de a Rock the Rebel / Metal the Devil számomra a múlt év legjobb lemeze volt. Azon teljesedett ki a rockabilly vonal, amit valami döbbenetes módon olvasztanak a zenéjükbe. Viszont azt nem bántam volna, ha az elsőn szereplő I Only Wanna Be With You c. Dusty Springfield feldolgozás helyett (amit a többség as’szem Samantha Fox verziójában ismer…) inkább a Mr. And Mrs. Ness-t (Bencsik testvérem kedvencét) vagy a Devil Or The Blue Cat's Song-ot nyomják, de így sincs okom panaszra, az összes nóta sütött. A legnagyobb partizás a bárki mástól sziruposnak ható, Volbeatéktől azonban ellenállhatatlan Radio Girl-re, a country-s Sad Man's Tounge-ra meg a frankón szívbemarkoló The Garden's Tale-re ment, de amúgy a meglepően kövérre duzzadt tömeg végig jól vette a lapot. Michael hangot is adott efeletti örömének, mert nem számított ennyi népre (bár úgy tippelek, a fele külföldi volt). Mert ugyan Dániában az első helyen nyitott a Rock the Rebel…, és aranylemez is lett, meg Nyugat-Európa többi része is kezdi őket szeretni, de felénk még csak egy elitista sznob réteg dicsőíti őket, pl. én is, hehe.
Az Elvis-es hangú, zselézett hajú Poulsen amúgy remek frontembernek bizonyult: sokat poénkodott számok között, pl. bemondta, hogy ők a Cannibal Corpse, és leadtak egy 10 másodperces grind részt, ami tényleg olyan volt. Persze, ez Michael Dominus-os múltját ismerve nem meglepő, hiszen az a banda jobbára (nem annyira kimagasló) deathrasht nyomott. Itt viszont olyan zenét csinálnak, aminek párja nincs. (Persze hamarosan sokan fogják másolni, mindhiába…) Mindvégig lejött, hogy imádják ezt az egészet (meg általában a kedvenc zenéiket), emellett közvetlen, barátságos arcok, akik ugyanúgy buliznak odafönn, mint a közönség a színpad előtt. Nagyon-nagyon kevés ilyen banda van, akitől az összes rockpóz meg „mi nem hiszünk semmiben, csak a rakenrollban” jellegű szövegek hitelesek és feelingesek, és nem nevetségesek. De hát Volbeaték sem veszik túl komolyan magukat, és nyilván ettől is működik a dolog.
Ááá, nagyon király volt ez a koncert!
Fotók meg pl. itt.