Szigetre menni kicsit olyan, mintha haza menne az ember, akkor is, ha a Hammer színpad most máshol van. Jó érzés még most is. Ennyit erről.
Lauren Harris a Maiden-basszer és -főnök Steve Harrisnek a lánya, és nem láttam, mert Angliából hazaugrott barátokkal beszélgettem, és jobb volt így. A napokban belehallgattam Lauren lemezébe, és kétszer fél perc után kivettem. Fantáziamentes alap rock & roll, egy énekelni nem tudó énekesnővel. Lehet, hogy nem rossz csaj, ami, lévén angol, tényleg eredmény (bár már nem olyan rossz a helyzet a Szigetországban, ezzel a két szememmel láttam, de fogjátok csak a bevándorlókra), de attól még ez csapnivaló. És a Hilltop Borozóig elhallatszó hangokból is úgy tűnt. Viszont csak kb. félórát játszottak, szóval Steve apu legalább ennyi önmérsékletet tanusított a daughtere tekintetében.
Kicsivel a kiírt 21:30-as kezdés előtt elindult egy rövid filmecske az Iron Maiden útjáról: az énekes Bruce Dickinson vezeti a Boeing-et, meg minden. Aztán másféle, II. világháborús göbzik tűntek fel a kivetítőkön, és felcsendült Churchill híres beszéde, majd a csapat belevágott az Aces High-ba, és akkor aztán elszabadult a pokol. A velem egyidőben (1975) indult brit heavy metal legenda speciális turnéján jutott el újra hozzánk: lényegében a klasszikus, ’85-ös Live After Death koncertalbumot (meg a ’84-es, egyiptomi borítós Powerslave-et) idézi a program és a díszlet java, hozzávéve a ’86-os Somewhere in Time és a ’88-as Seventh Son of a Seventh Son néhány dalát, meg a ’92-es Fear of the Dark címadóját. Szóval adott korszakra (a csapat legsikeresebb éveire) koncentráló best of program, elképesztően látványos show-val. Hogy ez mennyire nosztalgia meg pénzkereset, az elég relatív. Egyrészt így rengeteg olyan ember tapasztalhatta meg élőben egy legendás turné varázsát, aki akkor még nem foglalkozott ilyen zenével (pl. mert még a világon sem volt), másrészt a Maiden folyamatosan készíti az új stúdióalbumokat, jövőre is lesz egy, szóval ez a turné inkább ajándék a fanoknak. Nekem különösen azok a nóták jöttek be, amiknél a közönség java lefagyott: a kb. negyedórás, epikus és komplex Rime of the Ancient Mariner azzal a misztikus hangulatú leállással a közepén, meg a ráadásbeli két Seventh Son-nóta: a Moonchild, és legnagyobb kedvencem, a The Clairvoyant, amire nem is számítottam (szemben a sajnos kimaradt The Evil That Men Do-val). Mondjuk az mókás volt, hogy ezalatt jött fel a színpadra a kb. három ember magasnyi Eddie (a Maiden minden borítón szereplő, emblematikus szörnyetege), csakhogy a Philip K. Dick-féle Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal c. remekműre épülő Szárnyas fejvadász filmet idéző Somewhere... albumborítóról. Kicsit tétova is volt a mozgása, „jaj, hol is vagyok”, leadott pár lövést a pisztolyából, váltott pár szót Dave Murray gitárossal, aztán lesétált, hehe. Ezzel együtt én itt értem el a fennakadt szemű elégedettség állapotát, és a záró Hallowed Be Thy Name már tényleg csak kellemes levezetés volt.
A hat muzsikus korát (50 körül vannak mind, Bruce mester épp aug. 7.-én érte el az 5. X-et) meghazudtoló elánnal zenélt, különösen Dickinson, Harris, Janick Gers gitáros és Nicko McBrain dobos. Janick mondjuk valószínűleg 50%-ban gitározott csupán, a többit pedig a kánkánból, karatéból, futásból ill. tornagyakorlatokból mixelt akrobatikus mozgás tette ki, de hát ő ilyen. Murray a szokott visszafogottsággal és félmosollyal pengetett, s Adrian Smith sem azzal tűnt ki, hogy helyből felugrott Eddie különféle megjelenéseinek a nyakába. De tényleg le a kalappal, vérprofik, és nagyon jó, hogy még mindig itt vannak. Avagy: szeretnék én olyan energikus lenni 50 évesen, mint Dickinson – vagy olyan jól énekelni 33 évesen... Pedig már elég fáradt a hangja, de mutassatok már valakit, aki ennyi év és turné után elsikoltozza az összes magasat!
A látvány szenzációs volt, csaknem minden nótához adott valami pluszt a háttérvászon, a különféle tüzes megoldások, vagy épp Bruce ruhatára. A Trooper alatt vörös katonai kabátba bújva lobogtatta a brit zászlót, az Ancient Mariner-re szakadt fekete köpenyt öltött, míg a monumentális Powerslave-re elővette a jó öreg rituális maszkot. A számok között sokat beszélt, poénkodott, olyan sokat, hogy az már több volt, mint ami a show szokásos kötelező elemeként értelmezhető, szóval tuti, hogy élvezte a bulit.
És nagyjából én is. A hangzás nem volt jó, három gitárból néha egy sem hallatszott meg ilyenek, de Sziget nagyszínpadtól még a Maiden esetében sem reméltem igazán jót. Ami sokkal inkább zavart, az a brutális tömeg, s annak számos eleme volt. Egyrészt persze, öreg vagyok én már ehhez, és aki nem akar elázni, ne búvárkodjon, de a kb. 50 ezres közönség nyilvánvalóan nem csak kő-Maiden-fanokból állt. Ami nem baj, és részemről az is OK, ha a 40-es, 50-es családapák meg –anyák épp ezt a koncertet választották tízévenkénti egyszeri kimozdulásuknak, és mellé kissé beittak és játszották a rockert. Most, hogy van gyerekem, én sem mászkálok el annyit, és így tovább. Hanem a műmájer seggfejeket, a másokat sörrel lelocsoló, cigivel megégető, nagypofájú kihaénnemeket szívből rühellem, és az itt bemutatott produkciójuk alapján szemrebbenés nélkül zárnám őket igazi vasszűzbe, már bocs... Továbbá unom a sok idiótát, akiknek egész koncert alatt mászkálniuk kell, meg akik simán átgázolnak rajtad, de ha te merészelsz épp előttük elhaladni, beléd kötnek (belém ugyan nem, de láttam ilyet eleget). És ha már elővettem a kiosztós-rovatot, akkor jelzem, hogy kurvára elegem van a sznobokból, a megjátszósokból, azokból, akik a Maiden öt évvel ezelőtti koncertjére nem jöttek el, mert akkor még cikinek érezték, és nem kapott ekkora hírverést és hype-ot, itt meg bezzeg ők voltak a nagy méjdenesek, akik mellé még rém okosak is. És elegem van a média összes szereplőjéből, aki úgy írt vagy szólt a Maiden koncertről, hogy abban egyfajta bocsássatok-meg-de-tiniként-szerettem-őket-ezért-most-is-csak-megnézem, mert ez nem olyasmi, amit szégyellni kell. És nem azért, mert a rock örök és elpusztíthatatlan, és mert a heavy metal él és virul, hanem mert ez a zene, ez az irányzat is az élet, a valóság része, amit pár szerencsétlen fasz próbál idiótának és nevetségesnek bemutatni, de attól még most is 50 ezer embernek nyújtott igazi, valóságos szórakozást, a szó nemes értelmében, ennyi leendő halottnak adott valami olyan élményt, emléket, amit egy életen át emlegethet jó szívvel. És ez az, ami igazán számít.
Meg még az is, hogy kiderült, legalább szemernyi igazság csak van a Földön. Volt ugyanis a Pont.fm-nek egy játéka, ahol pár Maiden-fan azt nyerhette, hogy felrohanhatott a színpadra a Heaven Can Wait óóó-zós része alatt vokálozni, és ott volt köztük az Eddie nevű srác is, akinek a felsőteste szénné van varrva Maiden-es mintákkal, és hát ha valaki, ő megérdemelte ezt a páratlan kegyet. Nem mondom, hogy ez az élet értelme, de azért ez olyasmi volt, ami úgy történt, ahogy történnie kellett.
Koncert végén várt ránk némi extra heringezés (ahogy kedves sógornőm mondta, az életünkért küzdöttünk, hogy kijussunk), de összességében ez egy óriási buli volt, és aki fanyalog, az nyaljon hozzá kénkövet, mert akkor lesz rá oka is.
Képeket nem készítettem, de vannak itt meg itt, és bizonyára még ezer helyen.
Lauren Harris a Maiden-basszer és -főnök Steve Harrisnek a lánya, és nem láttam, mert Angliából hazaugrott barátokkal beszélgettem, és jobb volt így. A napokban belehallgattam Lauren lemezébe, és kétszer fél perc után kivettem. Fantáziamentes alap rock & roll, egy énekelni nem tudó énekesnővel. Lehet, hogy nem rossz csaj, ami, lévén angol, tényleg eredmény (bár már nem olyan rossz a helyzet a Szigetországban, ezzel a két szememmel láttam, de fogjátok csak a bevándorlókra), de attól még ez csapnivaló. És a Hilltop Borozóig elhallatszó hangokból is úgy tűnt. Viszont csak kb. félórát játszottak, szóval Steve apu legalább ennyi önmérsékletet tanusított a daughtere tekintetében.
Kicsivel a kiírt 21:30-as kezdés előtt elindult egy rövid filmecske az Iron Maiden útjáról: az énekes Bruce Dickinson vezeti a Boeing-et, meg minden. Aztán másféle, II. világháborús göbzik tűntek fel a kivetítőkön, és felcsendült Churchill híres beszéde, majd a csapat belevágott az Aces High-ba, és akkor aztán elszabadult a pokol. A velem egyidőben (1975) indult brit heavy metal legenda speciális turnéján jutott el újra hozzánk: lényegében a klasszikus, ’85-ös Live After Death koncertalbumot (meg a ’84-es, egyiptomi borítós Powerslave-et) idézi a program és a díszlet java, hozzávéve a ’86-os Somewhere in Time és a ’88-as Seventh Son of a Seventh Son néhány dalát, meg a ’92-es Fear of the Dark címadóját. Szóval adott korszakra (a csapat legsikeresebb éveire) koncentráló best of program, elképesztően látványos show-val. Hogy ez mennyire nosztalgia meg pénzkereset, az elég relatív. Egyrészt így rengeteg olyan ember tapasztalhatta meg élőben egy legendás turné varázsát, aki akkor még nem foglalkozott ilyen zenével (pl. mert még a világon sem volt), másrészt a Maiden folyamatosan készíti az új stúdióalbumokat, jövőre is lesz egy, szóval ez a turné inkább ajándék a fanoknak. Nekem különösen azok a nóták jöttek be, amiknél a közönség java lefagyott: a kb. negyedórás, epikus és komplex Rime of the Ancient Mariner azzal a misztikus hangulatú leállással a közepén, meg a ráadásbeli két Seventh Son-nóta: a Moonchild, és legnagyobb kedvencem, a The Clairvoyant, amire nem is számítottam (szemben a sajnos kimaradt The Evil That Men Do-val). Mondjuk az mókás volt, hogy ezalatt jött fel a színpadra a kb. három ember magasnyi Eddie (a Maiden minden borítón szereplő, emblematikus szörnyetege), csakhogy a Philip K. Dick-féle Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal c. remekműre épülő Szárnyas fejvadász filmet idéző Somewhere... albumborítóról. Kicsit tétova is volt a mozgása, „jaj, hol is vagyok”, leadott pár lövést a pisztolyából, váltott pár szót Dave Murray gitárossal, aztán lesétált, hehe. Ezzel együtt én itt értem el a fennakadt szemű elégedettség állapotát, és a záró Hallowed Be Thy Name már tényleg csak kellemes levezetés volt.
A hat muzsikus korát (50 körül vannak mind, Bruce mester épp aug. 7.-én érte el az 5. X-et) meghazudtoló elánnal zenélt, különösen Dickinson, Harris, Janick Gers gitáros és Nicko McBrain dobos. Janick mondjuk valószínűleg 50%-ban gitározott csupán, a többit pedig a kánkánból, karatéból, futásból ill. tornagyakorlatokból mixelt akrobatikus mozgás tette ki, de hát ő ilyen. Murray a szokott visszafogottsággal és félmosollyal pengetett, s Adrian Smith sem azzal tűnt ki, hogy helyből felugrott Eddie különféle megjelenéseinek a nyakába. De tényleg le a kalappal, vérprofik, és nagyon jó, hogy még mindig itt vannak. Avagy: szeretnék én olyan energikus lenni 50 évesen, mint Dickinson – vagy olyan jól énekelni 33 évesen... Pedig már elég fáradt a hangja, de mutassatok már valakit, aki ennyi év és turné után elsikoltozza az összes magasat!
A látvány szenzációs volt, csaknem minden nótához adott valami pluszt a háttérvászon, a különféle tüzes megoldások, vagy épp Bruce ruhatára. A Trooper alatt vörös katonai kabátba bújva lobogtatta a brit zászlót, az Ancient Mariner-re szakadt fekete köpenyt öltött, míg a monumentális Powerslave-re elővette a jó öreg rituális maszkot. A számok között sokat beszélt, poénkodott, olyan sokat, hogy az már több volt, mint ami a show szokásos kötelező elemeként értelmezhető, szóval tuti, hogy élvezte a bulit.
És nagyjából én is. A hangzás nem volt jó, három gitárból néha egy sem hallatszott meg ilyenek, de Sziget nagyszínpadtól még a Maiden esetében sem reméltem igazán jót. Ami sokkal inkább zavart, az a brutális tömeg, s annak számos eleme volt. Egyrészt persze, öreg vagyok én már ehhez, és aki nem akar elázni, ne búvárkodjon, de a kb. 50 ezres közönség nyilvánvalóan nem csak kő-Maiden-fanokból állt. Ami nem baj, és részemről az is OK, ha a 40-es, 50-es családapák meg –anyák épp ezt a koncertet választották tízévenkénti egyszeri kimozdulásuknak, és mellé kissé beittak és játszották a rockert. Most, hogy van gyerekem, én sem mászkálok el annyit, és így tovább. Hanem a műmájer seggfejeket, a másokat sörrel lelocsoló, cigivel megégető, nagypofájú kihaénnemeket szívből rühellem, és az itt bemutatott produkciójuk alapján szemrebbenés nélkül zárnám őket igazi vasszűzbe, már bocs... Továbbá unom a sok idiótát, akiknek egész koncert alatt mászkálniuk kell, meg akik simán átgázolnak rajtad, de ha te merészelsz épp előttük elhaladni, beléd kötnek (belém ugyan nem, de láttam ilyet eleget). És ha már elővettem a kiosztós-rovatot, akkor jelzem, hogy kurvára elegem van a sznobokból, a megjátszósokból, azokból, akik a Maiden öt évvel ezelőtti koncertjére nem jöttek el, mert akkor még cikinek érezték, és nem kapott ekkora hírverést és hype-ot, itt meg bezzeg ők voltak a nagy méjdenesek, akik mellé még rém okosak is. És elegem van a média összes szereplőjéből, aki úgy írt vagy szólt a Maiden koncertről, hogy abban egyfajta bocsássatok-meg-de-tiniként-szerettem-őket-ezért-most-is-csak-megnézem, mert ez nem olyasmi, amit szégyellni kell. És nem azért, mert a rock örök és elpusztíthatatlan, és mert a heavy metal él és virul, hanem mert ez a zene, ez az irányzat is az élet, a valóság része, amit pár szerencsétlen fasz próbál idiótának és nevetségesnek bemutatni, de attól még most is 50 ezer embernek nyújtott igazi, valóságos szórakozást, a szó nemes értelmében, ennyi leendő halottnak adott valami olyan élményt, emléket, amit egy életen át emlegethet jó szívvel. És ez az, ami igazán számít.
Meg még az is, hogy kiderült, legalább szemernyi igazság csak van a Földön. Volt ugyanis a Pont.fm-nek egy játéka, ahol pár Maiden-fan azt nyerhette, hogy felrohanhatott a színpadra a Heaven Can Wait óóó-zós része alatt vokálozni, és ott volt köztük az Eddie nevű srác is, akinek a felsőteste szénné van varrva Maiden-es mintákkal, és hát ha valaki, ő megérdemelte ezt a páratlan kegyet. Nem mondom, hogy ez az élet értelme, de azért ez olyasmi volt, ami úgy történt, ahogy történnie kellett.
Koncert végén várt ránk némi extra heringezés (ahogy kedves sógornőm mondta, az életünkért küzdöttünk, hogy kijussunk), de összességében ez egy óriási buli volt, és aki fanyalog, az nyaljon hozzá kénkövet, mert akkor lesz rá oka is.
Képeket nem készítettem, de vannak itt meg itt, és bizonyára még ezer helyen.