Förtelem egy hetem volt, és a koncert napján az időjárás egyszerre hozta a finn sötétet és a masszív angol esőzést – a San Francisco-i jó meleg helyett. Cudar alap egy monstre fesztiválhoz. De nem rossz hely ám az Almássy téri Szabadidőközpont, fura is, hogy ritkán vannak ott nagyobb metal koncertek (örök emlék a kb. ’99-es VoiVod/Neurosis), s most a MetalMania fesztiválon elég szépen meg is telt a nagyterem. A felhalmozódott csúszás ellenben egyáltalán nem volt szép, és meg is sínylette a kisebb bandák fellépti ideje.
Mi a Watch My Dying-nál kapcsolódtunk be, akik kb. 5 dalt tudtak így eljátszani (Fényérzékeny, Nicht vor dem Kind, stb). Látnivalóan idegesek voltak a csúszás és a rövidítés miatt, ráadásul a színpadon a technika ördöge királykodott, szóval Gaobrék nem hozták a szokásos formát – avagy mire beindult volna a buli, vége is lett. Ezzel együtt nekem jól esett.
A Korpiklaani nem nagyon rég iszonyat teltházas koncertet adott a Kék Yukban, és most is sokan várták őket. Felállásukban hegedűs-dudás ill. tangóharmonikás is szerepel, és régies ruházatuk meg a mikrofonállványra szerelt szarvasagancs is sokat sejtetett. Már azoknak, akik nem tudták, hogy egy mulatós finn folk metal bandára számítsanak. Jonne Järvelä énekes-gitáros és középkori társai széles vigyorral arcukon vágtak bele a mókába, és az első felhangzó sorral kinyilatkoztatták: „Erdő mélyén születtem én”! (Mert ez egy angol nyelvű dal volt, finnül sajna nem tudok.) A népi (helyenkint kimondottan lagzis) témákra, sörtés riffekre és Jonne nyers énekére épülő dalokat hosszú távon kissé unalmasnak éreztem, de tény, hogy hatalmas partyzás alakult ki rájuk. Valahogy olyan nekem a Korpiklaani, mint a korai Skyclad (sokkal inkább hasonlítanak is rájuk, Finntroll párhuzamok ide vagy oda), amikor még a brit folk metal banda nem írt igazi slágereket, de a feeling már megvolt.
A brit My Dying Bride harmadszor járt nálunk, s akárcsak a két Sziget-es fellépésen, most is tökéletesen átadták, amiről zenéjük és szövegeik szólnak. Az Almássy falai eltűntek, a zene az örök éjre nyitott kaput, amiben minden emberi lélek jelentéktelenül apró és múlékony. A halál, a gyász, a tragédia és fájdalom esszenciáját adja az MDB, oly’ roppant súllyal, hogy az az elviselhetőség határait feszegeti. Nálam történetesen át is lépte, mondom, szutyok hetem volt. Gyönyörű és igazi metal egyszerre ez a muzsika, de ha nem olyankor szól, amikor az ember rá van hangolódva, akkor életveszélyes. Úgyhogy nem is néztük végig. De annyi azért lejött, hogy az új ritmusszekcióval felálló csapat amolyan best of programot játszott, melybe még első lemezes dal is fért. És tényleg minden tiszteletem az övék, akkora erővel és mélységgel zenélnek.
Hanem hát nekem a Testament-re volt szükségem. Arra a hihetetlen energiára, ami még annyi év után is árad klasszikussá vált thrash himnuszaikból. Pedig némi szkepszissel álltam a dologhoz. Eddigi két magyar koncertjük annyira jó volt, hogy féltem ettől az eredeti felállásos bulitól – ám két perc alatt meggyőztek. Mondjuk nem Louie Clemente dobolt, hanem a Nick Barker néven ismert tarkopasz hentes, aki többek között a Cradle of Filth és a Dimmu Borgir zenéjét is erőteljesebbé, izgalmasabbá és zúzósabbá tette játékával. És itt is hengerelt.
Az is hamar kiderült, hogy Alex Skolnick még mindig egyéni stílussal bíró, virtuóz szólógitáros (megkockáztatom, az egész thrash irányzat legjobbja). Az aszkéta külsejű régi basszer, Greg Christian is jól hozta, amit kellett, Eric Peterson és Chuck Billy meg pláne. Ellenben a hangosítás, akárcsak a Szigeten, megint bemutatta azt a trükköt, hogy csak az alapok szóltak, azaz a banda fönt reszelt, mi meg nem sokat hallottunk belőle… Ez szörnyen idegesítő dolog, de szerencsére „csak” úgy másfél nótáig tartott, és aztán ugyanolyan magas hőfokon folytatódott a zúzda.
A program természetesen a klasszikusokból épült fel, egytől-egyig zseniális thrash himnuszokból, amikbe remek dallamokat is raktak (Alone In The Dark, Over The Wall, Trial By Fire, Into The Pit, Disciples Of The Watch, Practice What You Preach, stb.), de előszedték a ’99-es, mindezidáig utolsó stúdióalbumról (The Gathering) a D.N.R. című iszonyatot is. Annak is örültem, hogy a sokak által leszólt, relatíve könnyedebb ’92-es The Ritual albumot is megidézték az Electric Crown erejéig.
A hangulat végig fantasztikusan jó volt, annyi pozitív energia áradt oda és vissza, banda és közönség között. Persze, nem is lehet a kisebb hegynyi Chuck Billy-re anélkül nézni, hogy eszünkbe ne jutna, hogy ez a félig indián üvöltőgép legyőzte a rákot is, és még mindig hogy árad belőle az erő. Meg az egész Testament-ből, ezért aztán azt kell, hogy mondjam, ők még mindig hitelesek. És Chuck-nak elhiszem, amikor azt mondja, hogy Heavy Metal Forever!
A remek doom/stoner-t nyomó Obiat-ot meg a komplex, Dimmu-rokon black/deathben ügyes Sin Of Kain-t is jó lett volna látni, de nem ilyen mocsok fáradtan.
Mi a Watch My Dying-nál kapcsolódtunk be, akik kb. 5 dalt tudtak így eljátszani (Fényérzékeny, Nicht vor dem Kind, stb). Látnivalóan idegesek voltak a csúszás és a rövidítés miatt, ráadásul a színpadon a technika ördöge királykodott, szóval Gaobrék nem hozták a szokásos formát – avagy mire beindult volna a buli, vége is lett. Ezzel együtt nekem jól esett.
A Korpiklaani nem nagyon rég iszonyat teltházas koncertet adott a Kék Yukban, és most is sokan várták őket. Felállásukban hegedűs-dudás ill. tangóharmonikás is szerepel, és régies ruházatuk meg a mikrofonállványra szerelt szarvasagancs is sokat sejtetett. Már azoknak, akik nem tudták, hogy egy mulatós finn folk metal bandára számítsanak. Jonne Järvelä énekes-gitáros és középkori társai széles vigyorral arcukon vágtak bele a mókába, és az első felhangzó sorral kinyilatkoztatták: „Erdő mélyén születtem én”! (Mert ez egy angol nyelvű dal volt, finnül sajna nem tudok.) A népi (helyenkint kimondottan lagzis) témákra, sörtés riffekre és Jonne nyers énekére épülő dalokat hosszú távon kissé unalmasnak éreztem, de tény, hogy hatalmas partyzás alakult ki rájuk. Valahogy olyan nekem a Korpiklaani, mint a korai Skyclad (sokkal inkább hasonlítanak is rájuk, Finntroll párhuzamok ide vagy oda), amikor még a brit folk metal banda nem írt igazi slágereket, de a feeling már megvolt.
A brit My Dying Bride harmadszor járt nálunk, s akárcsak a két Sziget-es fellépésen, most is tökéletesen átadták, amiről zenéjük és szövegeik szólnak. Az Almássy falai eltűntek, a zene az örök éjre nyitott kaput, amiben minden emberi lélek jelentéktelenül apró és múlékony. A halál, a gyász, a tragédia és fájdalom esszenciáját adja az MDB, oly’ roppant súllyal, hogy az az elviselhetőség határait feszegeti. Nálam történetesen át is lépte, mondom, szutyok hetem volt. Gyönyörű és igazi metal egyszerre ez a muzsika, de ha nem olyankor szól, amikor az ember rá van hangolódva, akkor életveszélyes. Úgyhogy nem is néztük végig. De annyi azért lejött, hogy az új ritmusszekcióval felálló csapat amolyan best of programot játszott, melybe még első lemezes dal is fért. És tényleg minden tiszteletem az övék, akkora erővel és mélységgel zenélnek.
Hanem hát nekem a Testament-re volt szükségem. Arra a hihetetlen energiára, ami még annyi év után is árad klasszikussá vált thrash himnuszaikból. Pedig némi szkepszissel álltam a dologhoz. Eddigi két magyar koncertjük annyira jó volt, hogy féltem ettől az eredeti felállásos bulitól – ám két perc alatt meggyőztek. Mondjuk nem Louie Clemente dobolt, hanem a Nick Barker néven ismert tarkopasz hentes, aki többek között a Cradle of Filth és a Dimmu Borgir zenéjét is erőteljesebbé, izgalmasabbá és zúzósabbá tette játékával. És itt is hengerelt.
Az is hamar kiderült, hogy Alex Skolnick még mindig egyéni stílussal bíró, virtuóz szólógitáros (megkockáztatom, az egész thrash irányzat legjobbja). Az aszkéta külsejű régi basszer, Greg Christian is jól hozta, amit kellett, Eric Peterson és Chuck Billy meg pláne. Ellenben a hangosítás, akárcsak a Szigeten, megint bemutatta azt a trükköt, hogy csak az alapok szóltak, azaz a banda fönt reszelt, mi meg nem sokat hallottunk belőle… Ez szörnyen idegesítő dolog, de szerencsére „csak” úgy másfél nótáig tartott, és aztán ugyanolyan magas hőfokon folytatódott a zúzda.
A program természetesen a klasszikusokból épült fel, egytől-egyig zseniális thrash himnuszokból, amikbe remek dallamokat is raktak (Alone In The Dark, Over The Wall, Trial By Fire, Into The Pit, Disciples Of The Watch, Practice What You Preach, stb.), de előszedték a ’99-es, mindezidáig utolsó stúdióalbumról (The Gathering) a D.N.R. című iszonyatot is. Annak is örültem, hogy a sokak által leszólt, relatíve könnyedebb ’92-es The Ritual albumot is megidézték az Electric Crown erejéig.
A hangulat végig fantasztikusan jó volt, annyi pozitív energia áradt oda és vissza, banda és közönség között. Persze, nem is lehet a kisebb hegynyi Chuck Billy-re anélkül nézni, hogy eszünkbe ne jutna, hogy ez a félig indián üvöltőgép legyőzte a rákot is, és még mindig hogy árad belőle az erő. Meg az egész Testament-ből, ezért aztán azt kell, hogy mondjam, ők még mindig hitelesek. És Chuck-nak elhiszem, amikor azt mondja, hogy Heavy Metal Forever!
A remek doom/stoner-t nyomó Obiat-ot meg a komplex, Dimmu-rokon black/deathben ügyes Sin Of Kain-t is jó lett volna látni, de nem ilyen mocsok fáradtan.