nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

szombat, augusztus 11, 2007

Sziget / harmadik nap, Aug. 10. péntek

Csak szólok, hogy ugyanezek a bejegyzések a Hammer honlapján is fenn vannak, max. egy-két mondattal kevésbé személyesen (de nem feltétlenül), viszont ott sok másról is olvashatsz.

Sikerült elcsípnem a My Small Community koncertjének második felét. Akkor épp a nevükhöz illő mennyiségű embernek játszottak, de aztán egyre többen néztük. A múlt év őszén a Mind The Gap romjain alakult csapat naprakész zenét játszik, van benne emo(core), metal, punk, rock & roll. Igen fiatalok, de jól zenélnek, és a mozgással sem fukarkodnak. Entellektüel kinézetű énekesük üvöltésben sem gyenge, s a dallamok is jól mennek neki. A kötelező zenei és színpadi elemek megvoltak, a fazonok közül is csak egy hosszú hajú hiányzott, hogy minden meglegyen, amit az MTV-n tolt rockbandákban látni. Ja, és feldolgozták az A-ha "Take On Me" c. slágerét, de ez csak a refrénnél esett le. Ígéretes banda.

Neck Sprain. Fotó: UNA
Neck Sprain-t most láttam először Bánfalvi Sanyi nélkül. Szakajda Tibor (ex-Carbon Cage) remek dobos, bárhol megállná a helyét, de az Ákos csapatában zenélő, zseniális Sándor attól még nagyon hiányzott. Ezzel együtt is irtózatosan vaskos koncertet toltak Leviék, mely főleg a legutóbbi, Heavy Weight – 3rd Round lemezre épült. Janó Misi mamutriffjeitől az ember kénytelen legalább bólogatni, de még inkább léggitározni és derékból headbangelni – bár amúgy nem volt akkora zúzás, mint elvárható. Ami leginkább annak köszönhető, hogy a Skinny Puppy egy fantasztikus és kultikus banda, ám nem főbandának való, mert nem sokan perkálják ki miatta a 8000 ruppót, szóval ezen a napon végig kevesen voltak a népek. Akárhogy is, a fickók megint kitettek magukért, bizonyítva, hogy továbbra is az ország egyik legsúlyosabb zenekara. Pityesz is remek formában volt, viszont Daczi Zsolt (R.I.P.) nem basszusgitáros volt, haver...

A
Mantra koncertjéből csak az utolsó néhány dalt hallottam (mer’ az amatőrfotós nem hoz ám magával plusz elemeket...), köztük a számomra legjobb korongjuk (Tetteim súlya) nyitónótáját, a megrázó Mama, én szeretlek-et. Az egyik szám szólója után Jaya hari das mondta, hogy na, most már tudjuk a szöveget, énekeljük vele. Aha, persze. Amilyen k...a hangos volt a cucc, az is csoda, hogy ennyit értettem belőle. Komolyan nem értem azokat a csávókat, akik a keverőpult mögött ülnek. Az addig OK, hogy a metalnak hangosnak kell lennie, de ez nem jelenti azt, hogy fülsiketítő, érthetetlen masszává kell keverni... No mindegy, ezzel együtt is lejött, hogy a Mantra trióban is baromi dinamikus és erőteljes tud lenni.

Watch My Dying. Fotó: UNPersze a
Watch My Dying esetében is túllépte a hangerő a fájdalomküszöböt, meg tönkrevágta a zene finomságait, ellenben így olyan pusztító zúzás ment, hogy még attól is lobogni kezd a hajam, ha csak rágondolok. A szokott Háttal álmodó intrójára érkezett a Sztereotip (Állami sláger), és onnantól nem igen volt megállás, még az elszállós részek alatt is folyamatosan vibrált az energia. Itt is új a dobos, a Dying Wish-ből, Tech-No-Logic-ból, stb. ismert Garcia Dávid, aki igen prímán ütötte, ahogy azt amúgy tőle megszokhattuk.
Az Ohm-ban, akár a lemezen, vendégszerepelt Jaya hari, és bájosan esetlen volt, ahogy a végén elköszönt tőle Gaobr. Jah, nekik még nem mennek ezek a nagy összeborulások, és addig jó... :) A műsort amúgy a Fényérzékeny és a Klasztrofónia legjobbjaiból válogatták, a közönség meg imádta végig. Nálam mondjuk a záró Nich vor dem Kind tette be végképp a kaput, nem mintha addig jólnevelten viselkedtem volna.
Az az igazság, hogy a WMD valami egészen speciális csapat. Ipari jellegű, félelmetesen masszív és komplex zúzásukhoz annyi hangulati és szövegbeli plusz társul, annyi apró finomság, hogy teljesen egyéni, amit csinálnak. Nekik is kijárna az a figyelem és tisztelet, amit pl. az index.hu-n meg halom másik, mondjuk ki, sznob helyen agyonhype-olt Isten Háta Mögött megkap. Amit IHM-ék meg is érdemelnek, meg a 10x-esét is, épp csak nem láttam senkit a mi-értékeljük-az-ilyen-elvont-és-nem-klisés-metalzenét-is-bár-amúgy-cikinek-tartjuk-a-metalt mentalitást képviselő megfejtők közül, pedig ha igazán értékelnék az elvont és nem klisés metalzenét, akkor ott lett volna a helyük. (Nem, nem haragszom senkire, pusztán szeretnék rámutatni, hogy szimpla divatkeltés megy sok helyütt, bármekkora öröm is, ha véletlenül tényleg értékeset meg különlegeset nyomnak.)

Illúzió. Fotó: UNA Blind Myself-et egy, sőt, az
Illúzió kedvéért hagytam ki, meg mert nem akartam meghalni. A WMD után pedig az következett volna. Inkább elsétáltam az Insomnia - Guiness pódiumhoz, ahol elvileg folyamatosan mennek a koncertek, rekord-kísérlet címén. A csapat énekes-gitárosát, Huszti Gergelyt teljesen máshonnan ismerem, és a zenéjüknek sincs köze a metalhoz. Viszont olyannyira más, mint a WMD, hogy nagyon jól esett. Amolyan alterock, amibe rengeteg különféle stílus belefér, de alapvetően melankolikus, s max. annyira rockos, hogy egy kávéházból ne utasítsák ki őket, szóval inkább kis kellemes, a szöveg meg mind szellemes, haha, meg lelki is. Életünk egyes bensőséges pillanatainak az aláfestőzenéje is lehetne. Vagy az is lehet, hogy jó lenne, ha az lenne. Mert annyi elvágyódás és szépség van benne, de irónia és realizmus is. És nem hiszem, hogy entellektüelnek kell hozzá lenni, egyszerűen csak hallgatni kell, és megfelelő hangulatban megérint, és ez mutatja, hogy milyen jó.

Címkék: