A King’s X 1979-ben alakult, a keresztény rock színtéren próbálkoztak, és 9 évbe telt, mire eljutottak első albumukig, a zseniális Out of the Silent Planet-ig. Azt további négy tökéletes anyag követte, ám az Ear Candy a hatodik lemezük. Nem rosszabb semmivel az elődeinél, csak itt már nüansznyi újdonságokat mutatott a csapat, a lényeget elmondták az első ötön. Ezzel együtt mindmáig elő-előkerül nálam.
Ez leginkább annak köszönhető, hogy bár kb. minden korábbi albumukhoz köthető, elsősorban mézédes melódiák és derűs hangulat jellemzik. Az ear candy cím is utal erre, beragadnak az ember fülébe még a borultabb témák is. És bár az előző Dogman megmutatta, hogy karcos, komor és sötét is tud lenni a keresztény vonalból addigra már kiábrándult trió, egyszerűen képtelenek gyenge dalt írni.
A King’s X zenéjében mindig jelen volt a Beatles melódikussága, de az afro-amerikai Doug Pinnick basszer-énekes-mágus miatt a soul és gospel is. Hogy mégis óriási hatással voltak a ’90-es évek rock/metaljára, az annak is köszönhető, hogy ezek mellé irgalmatlan vaskos és groove-os riffeket írtak, plusz Pinnick olyan bőgőhangzást talált ki, amit aztán még a Korn is nyúlt. De sokat tanult tőlük a grunge irányzat is – ám ahogy az sok úttörővel megesett, a King’s X-et is elkerülte az igazi világsiker. Felteszem, ebben Doug személye is közrejátszott – a rock, legyen bármily szabad irányzat, nem sok teret adott a színesbőrű előadóknak (arról nem is beszélve, hogy emberünk ’98-ban közzétette, hogy meleg). Ez mondjuk a rajongókat kevésbé zavarta, ugyanis ez a trió úgy zseni, ahogy van.
És ezt az Ear Candy is bizonyítja. Az anyag zöme valahogy kellemes, barátságos rock, ám ha odafigyelsz, rájössz, hogy szövegileg nagyon komoly témákat fognak meg pár sorban is. Legyen szó bár személyesről (Fathers, Picture), vagy épp a vallásról, netán világ állapotáról (a 67 már ekkor rámutatott a média agymosására). Doug karcosabb, bődületes erejű hangja mellett sokat énekel a gitáros Ty Tabor is, beatles-esen kellemes orgánumán, a kissé borultabb, de aranyos American Cheese (Jerry's Pianto)-t pedig Jerry Gaskill dobos énekli. S persze mindhárman akkorákat vokáloznak, hogy arra még az angyalok is tapsikolnak.
Ahogy a korábbi anyagoknál, itt is az van, hogy mindegyik dalt szeretem, de persze a nyitó The Train nagyon adja magát. A Picture-től is mindig kész vagyok (Doug arról énekel, hogy végre egyszer összejött a teljes, szétszabdalt, nagy családja, és készült egy fotó, ami azóta a kedvence…), a Tom Petty-rokon Mississippi Moont meg azért imádom, mert a nyarat jeleníti meg úgy, ahogy nagyon kevés dal tudta.