A '99-es Katatonia album, a Tonight's Decision azzal együtt, hogy nagyon is jó zenét rejtett, nem tudta azt az elképesztő érzelmi mélységet hozni, amit a zenekar addigi munkái, mindig más formában, mégis ugyanazzal a csak rájuk jellemző képességgel kifejeztek. Ezért is vártam nagyon az új albumot, amire aztán már az első dal első meghallgatása után 10 pontot adtam volna.
Előzetesen többektől is hallottam, hogy az új Katatonia Cure-osabb lett. Nem ismerem annyira a Cure-t, mint illene, de én csupán két dalban, a We Must Burn You-ban és a beteges Sweet Nurse-ben érzékeltem esetleges hatásukat. Igazából felesleges is a Katatoniánál hatásokról beszélni, olyannyira egyéni és jellegzetes minden megmozdulásuk (ez az előző anyagra is áll). A Last Fair Deal... túl nagy lényegi változást nem hoz a '98-as Discouraged Ones-hoz képest, ez is abban a csodálatosan mély, sajátos hangulatú, leginkább a dark rockba sorolható stílusban íródott, ami azon a klasszikus anyagon lett a csapat sajátja. Ám ha lehet, ezalkalommal még jobb dallamok születtek. Ami nagy szó, hiszen Jonas Renkse Discouraged Ones albumos énektémái a sötétebb muzsikák elmúlt tíz évének legjobbjai között vannak. További újdonság, hogy ezen az albumon több gyorsabb, élénkebb tempójú dal kapott helyet. Ami nem jelenti azt, hogy kevésbé sötét, depressziós vagy fájdalmas a muzsika, mégis olyan húzós, pörgős a nóták egy része, hogy az ember az első néhány végighallgatáskor nem győz hitetlenkedni.
Az olyan daloknak, mint a nyitó Dispossession, a kissé Depeche Mode-os Chrome, vagy a szirénázós gitárú Clean Today, nem lehet ellenállni. A Teargas ugyan lassabb, de olyan dallamokkal, hogy ha nem lenne ennyire mélységes és sötét, simán lehetne akkora sláger, mint valami HIM nóta. De hát épp ez a lényeg, hogy a Katatonia iszonyat messze van a felszínes slágerességtől. Az I Transpire jellegzetes Katatonia dallamaiba pici Pink Floyd íz is keveredik. A Tonight's Music és a The Future Of Speech olyan dalok, amelyek szépsége szinte könnyekig hatja a hallgatót. A depressziós, lassabb Passing Bird pedig a true gótok nagy kedvence lesz. Nem szóltam még a záró Don't Tell A Soul-ról: ez egy különös hangulatú, de szintén ízig-vérig Katatonia dal.
A rendkívül pőre előzetes CD-n csupán a számcímek szerepelnek, így nem tudom, ki dobol az albumon, mindenesetre fantasztikus, amit művel. Az efféle dark muzsikákban teljesen szokatlanul erőteljes és izgalmas a Katatonia dobjátéka, egyszerre húzós és komplex. Az ének szárnyaló, nem a tipikus mély dark hang, bár nem is magas. A gitárok csodálatosak, ezernyi érzés, hangulat árad belőlük; és a basszusgitár is fokozottabb szerepet kap itt, mint általában a dark wave bandáknál.
A Katatonia igazi unikum, az ilyen-olyan dark/gothic bandák végeláthatatlan áradatában alig néhány zenekar akad, mely ilyen mélységre képes, amely ennyire igazi. Ráadásul a Katatonia zenéje előremutató is, senki előttük nem játszott ilyet, annak ellenére, hogy nekik is megvannak a gyökereik, hatásaik. Nem tudok mást mondani, mint 3 éve Milán Péter: szavakkal nem leírható album.