nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

hétfő, július 31, 2006

Könyv / Kurt Vonnegut: Gépzongora

Kiadó: Maecenas Könyvkiadó
Kiadás éve: 2006 (új fordítás)
Eredeti cím: Player Piano
Fordította: Molnár István
Oldalszám: 365
Ára: 1400 Ft

A Gépzongora Vonnegut első regénye volt. Nálunk ez a harmadik kiadása, de az első, ami a teljes szöveget tartalmazza. A kb. a hatvanas években, Utopia 14 címen megjelent első fordításba nem került bele semmi, amit akkori atyáink kommunizmus-ellenesnek véltek, a ’93-as, Utópia című kiadás meg szimplán újra megjelentette az első fordítást.
Szóval ideje volt már ennek a verziónak. És ideje van olyan értelemben is, hogy időszerűbb, mint valaha. És tekintve, hogy 1952-ben jelent meg eredetiben, így nem is annyira meglepő, hogy anno sci-finek aposztrofálták, amiért Vonnegut amúgy nagyon haragudott.
Egy elképzelt jövőbeli Amerikában játszódik a regény, ahol már szinte mindent gépesítettek. A mérnökök és tudósok sora jól megy, már legalábbis azoké, akiknek megfelelő az IQ-juk az adott feladatokhoz. A többiek sorsát is a gépek irányítják, és elvileg megvan mindenük, de igazából eléggé élhetetlen élet jut nekik. Legalábbis ahhoz, hogy igazán embernek érezhessék magukat, hiányzik egy elég fontos komponens: az, hogy úgy érezzék, szükség van rájuk.
A főszereplő, Paul Proteus mérnök. Méghozzá minden idők egyik legnagyobb mérnökének fia, egy gigászi iliumi gyár vezetője, aki egy szép napon ráébred, hogy hiába minden, ami státuszával jár, valójában üres az élete. Arra is rájön, hogy minderről a gépek tehetnek. S a tudat nem hagyja nyugodni, cselekvésre sarkallja, ami az ő pozíciójában egyenlő az öngyilkossággal. Az is kiderül azonban, hogy nem Proteus az egyetlen a kivételezett kasztból, aki hasonlóképpen érez – az alacsonyabb IQ-jú népek között meg pláne sokakkal találkozhat, akiknek elegük van a rendszerből.
Hogy ebből mi lesz, az nagyjából előre borítékolható, a mi szép új világunkban sem lenne másként: a forradalom elbukik, a népek meg… Na, ezt azért nem mondom el, de annyi szent, hogy Vonnegut szikrányi illúziót sem dédelget. Sőt, a később rá olyannyira jellemző feketének mondott humor is csak itt-ott csillan meg (veti árnyékát, ahogy tetszik), és jellegzetes stílusának is legfeljebb nyomait találni. Ez azért is érdekes, mert már második regényében, a Titán szirénjei-ben megjelenik az a senki máséval össze nem téveszthető vonneguti stílus, amiért annyira lehet őt szeretni vagy utálni. Szereplői és helyzetei sem annyira bizarrak, de életbölcsessége és emberszeretete sem oly’ fejlett még (bár Bratpuhr Sahja, a maga „elmaradott” nézeteivel elég sajátos figura, aki mindig jól rávilágít eme gépiesített világ fonákságaira). Sokkal inkább rokona ez a regény azon korai novelláinak, amiket a Majomház ill. A hamvaskék sárkány c. válogatásokban olvashatunk. Ez remélhetőleg senkit nem lep meg, tekintve, hogy kb. egy időben íródtak, hehe. Sőt, inkább a nagyjából kortárs Philip K. Dick-hez tudnám hasonlítani, már ami a borúlátást és a hangulatot illeti.
Ahogy az már lenni szokott az ilyen kitalált jövőben játszódó sztoriknál, a Gépzongora világa is számos ponton különbözik attól, amikorra az író datálta (1998), vagy a maitól. De ezért hívják regénynek és nem jóslatnak, Kurtot meg Vonnegutnak és nem Nostradamusnak. Viszont kínos és félelmetes, hogy mégis milyen nagyon hasonlít jelenünkre és valószínűsíthető jövőnkre. És bár Vonnegut itt nem nyújt semmiféle megoldást a problémára (későbbi könyveiben azért próbálkozik), talán használ a világnak, ha minél többen elolvassuk ezt a regényt.

Címkék: