Talán egy dalról maradtunk le a De Facto műsorából (a BKV, ugye...). Tóth Gyuláék, mondván, matinéidőpontot kaptak ott a Hammeren, jó pár új dalt eljátszottak a készülő albumról. És mind jó volt. Ezeknek a dark sarlatánoknak olyan dalírói vénájuk van, hogy azt sok külföldi banda is megirigyelhetné. Amikor meg aztán belekezdtek abba a totál Cult-os nótába, amihez Gyula még egy csörgőt is elővett, végtelenül elégedett, széles és letörölhetetlen vigyor ült ki a képemre. Így kell slágert írni! (És utóbb az ember el is mesélte, hogy tényleg 3 perc alatt született a dal, szinte magától.) Persze azért az eddigi két lemezről is játszottak ezt-azt, amik most is nagyon jól estek. Nekem elhihetitek, ha ezek a csókák finnek vagy angolnak születnek, ma tízezerszámra adnák el az anyagaikat. A Stereochrist nem rég jelentette meg második albumát, a Live Like A Man (Die As A God)-ot, de az elsőről is játszottak. Makó Dávid, az annyira már nem is új énekes szőrös, erőteljes torkú frontember, aki vonzza a tekintetet, és a többiek is láthatóan élvezték a muzsikálást. Jöttek egymás után a feelinges témák, a mocsár mélyéhez hasonlatosan húzós riffek, és a nép mosolyogva léggitározott rájuk. Az utolsó dal pedig a Bury Me In Smoke volt, a doom/sludge stílus alapvetéséről, azaz a Down NOLA c. albumáról, és Dávid mellé felsorakozott rá Holdampf Gábor Wall Of Sleep énekes is, és akkora zúzás ment a nóta alatt, amekkorát a Cathedral is csak a legnagyobb slágereivel tudott előidézni.
Az említett Wall Of Sleep a Moby Dick után következett, akik miatt sajnos rövidült a programjuk. Az első sorokban voltam mindvégig, és módfelett élveztem a Black Sabbath örökérvényű zenéjében gyökeredző, hátborzongató doom dallamokat és riffeket. A hangosítás továbbra sem állt a helyzet magaslatán, de még így is áradt a dalokból az Érzés meg a Súly, ennek megfelelően a Sziget egyik legjobb koncertjeként fogok erre a bulira emlékezni.
Az Evergrey jó zenét játszik, tudom én. Progresszív és power metal ötvözetét, nagyívű európai dallamokkal, meg minden. Mégsem tudom igazán szeretni. Talán az elmúlt években eltelítődtem az ilyesmi zenékkel, nem tudom, de ahogy a Wigwamban sem, itt sem jött be. Igaz, itt rosszul is szólt. Mentünk inkább pakolni valamit a vészesen kongó gyomrunkba.
Akkortájt futottunk bele valami furcsa masinák versenyébe – a különös gépezeteket nem kevésbé szokatlan ruhákba öltözött alakok hajtották, meg volt tűz és füst. Elég bizarr, s enyhén ijesztő élmény – és leginkább nem tudom, mi a pokol volt ez…
Az említett Wall Of Sleep a Moby Dick után következett, akik miatt sajnos rövidült a programjuk. Az első sorokban voltam mindvégig, és módfelett élveztem a Black Sabbath örökérvényű zenéjében gyökeredző, hátborzongató doom dallamokat és riffeket. A hangosítás továbbra sem állt a helyzet magaslatán, de még így is áradt a dalokból az Érzés meg a Súly, ennek megfelelően a Sziget egyik legjobb koncertjeként fogok erre a bulira emlékezni.
Az Evergrey jó zenét játszik, tudom én. Progresszív és power metal ötvözetét, nagyívű európai dallamokkal, meg minden. Mégsem tudom igazán szeretni. Talán az elmúlt években eltelítődtem az ilyesmi zenékkel, nem tudom, de ahogy a Wigwamban sem, itt sem jött be. Igaz, itt rosszul is szólt. Mentünk inkább pakolni valamit a vészesen kongó gyomrunkba.
Akkortájt futottunk bele valami furcsa masinák versenyébe – a különös gépezeteket nem kevésbé szokatlan ruhákba öltözött alakok hajtották, meg volt tűz és füst. Elég bizarr, s enyhén ijesztő élmény – és leginkább nem tudom, mi a pokol volt ez…Ja, és hogy egy kicsit a Gastronomicon rovathoz is kapcsolódjak: a Szigetben persze kb. minden egyes ital- meg ételáruda az azonnali meggazdagodás lehetőségét látja, s ugyanez igaz kb. mindenki másra is, aki ott valamit árul. A gond az, hogy olcsón jó helyett többnyire drágán rosszat kapsz. Persze, gondolom, a helypénz sem piskóta, meg ugye azokat a szerencsétleneket is fizetni kell, akik szénné melózzák magukat a pultok mögött, de akkor sem tudok semmi jót kívánni a cégvezetőknek... Mi amúgy végül is asszem így az ötödik napon találtunk rá a Nagyszínpad felé menet egy olyan hamburgeresre, ahol mindenkin valami halas póló volt, és ahol szintén mocsok drága volt a kaja, de a 600 Ft-os hamburgerük legalább jó volt. Aztán mindig oda jártunk, kivéve, amikor nem, de azt többnyire megbántuk. Amúgy az Antikrétes vagy mi az ördög is jó volt, legalábbis maga a kaja (egy darab rétesért 250 Ft-ot elkérni...), meg a hol 600, hol 500 Ft-os fél grillcsirke is ízlett, a többi meg épp nem jut eszembe.
A brit Cathedral-t viszont nagyon vártuk. Itt a fájdalom-küszöböt túllépő, az ember egész testét folyamatosan ostorozó hangerővel volt gond - amúgy maga a koncert óriási volt. Lee Dorrian ugye egy élő doom-ikon, aki már ritkán ragadtatja magát sajátos koreográfiájú táncmozdulatokra, ám hangja pont olyan reszelős-semmilyen-furcsa-mégis-szerethető. A fickónak olyan kisugárzása van, mint valami sámánnak, de mellé sajátos humorral is bír. És persze társaival egyetemben olyan doom himnuszokat írtak és adtak elő, mint az Autumn Twilight, a Ride, a Hopkins (The Witchfinder General) vagy a Soul Sacrifice. Ezek mondjuk mind korai dolgaik, de végül is minden lemezük rendben van, a legutóbbi The Garden Of Unearthly Delights meg különösen jól sikerült. Szóval öröm volt őket látni, és az is öröm, hogy nem süketültünk meg...
A brit Cathedral-t viszont nagyon vártuk. Itt a fájdalom-küszöböt túllépő, az ember egész testét folyamatosan ostorozó hangerővel volt gond - amúgy maga a koncert óriási volt. Lee Dorrian ugye egy élő doom-ikon, aki már ritkán ragadtatja magát sajátos koreográfiájú táncmozdulatokra, ám hangja pont olyan reszelős-semmilyen-furcsa-mégis-szerethető. A fickónak olyan kisugárzása van, mint valami sámánnak, de mellé sajátos humorral is bír. És persze társaival egyetemben olyan doom himnuszokat írtak és adtak elő, mint az Autumn Twilight, a Ride, a Hopkins (The Witchfinder General) vagy a Soul Sacrifice. Ezek mondjuk mind korai dolgaik, de végül is minden lemezük rendben van, a legutóbbi The Garden Of Unearthly Delights meg különösen jól sikerült. Szóval öröm volt őket látni, és az is öröm, hogy nem süketültünk meg...