Még mindig szeretem a Szigetet. Nyilván számos különféle okból és céllal mennek oda az emberek, és biztos sokan csalódnak is. Nálam az vált be, hogy nem várok túl sokat a hangosítástól (ami mégis mindig felbosszant), elfogadom, ami jön, örülök minden véletlen találkozásnak (amiből mindig van jó sok), és épp úgy tudom élvezni az ilyen-olyan koncerteket, mint azt, ha csak lófrálunk az utcákon, vagy elücsörgünk egy domboldalban. Annak ellenére, hogy ma már teljesen másról szól, mint az első pár évben, a Szigetnek még mindig megvan a maga sajátos hangulata, azzal az az ezerszínű kavalkáddal, ami még mindig képes kitermelni újabbnál újabb meghökkentő vagy vicces meglepetéseket, eseményeket, dolgokat. És sajnálom, hogy már vége, és egy egész évet kell várni a következőre, és különben is, ki tudja, mi jön még addig. Mindenesetre most elmesélem, én mit láttam ezévben.
Kisebbfajta hőstett volt idejében bejutni a Szigetre az első napon, hogy elérjük, amiért mentünk. Persze, tudom én, hogy az első nap mindig ilyen, de attól még szörnyű volt az a marhaterelős rész, és nem hiszem el, hogy nem lehet a beengedést egyszerűbben és hatékonyabban megoldani.
Lényeg, hogy odaértünk a Nomad-ra a Táncdalfesztivál sátorba. Ez az a zenekar, ahol a méltatlan sorsra jutott The Bedlam két tagja, Cicó gitáros és Fodi énekes manapság muzsikál. Persze a zene nem technikás thrash, sem grunge-hatásokkal bolondított agyas metal, hanem színtiszta rock, az a fajta, amibe végül is bármi belefér, de ami elsősorban azzal hat, hogy ott van benne a Feeling. Az ám, Cicó még mindig az ország egyik legkirályabb gitárosa, Fodi jobban énekel, mint valaha (baromi jellegzetes stílusa és dallamvilága van), a ritmusszekció pedig egészen kiváló. Már ismert demójuk 5 száma mellett pár újabb dal is elhangzott, jó volt mind, bólogatásra, táncra, mosolyra csábító. Az meg, hogy a tagok egy része erősen hisz Jézusban, nem jött le direktben, viszont a dalszövegek pozitív kisugárzása csak jót tett. Kár, hogy ilyen kevesen voltunk - de egy nappal a fellépés előtt került csak be a programba a Nomad, mivel valamely más csapat kiesett. Sebaj, nekünk így is jó volt.
A különféle élelmiszer-ellátó-egységek és a kirakodósok áttekintése után a Hammer színpadhoz ballagtunk, Echo Of Dalriada-t nézni. Ők azok, akiknek először sikerült a heavy (meg thrash, death, gothic, stb.) metalt úgy ötvözni a magyar népzenével, hogy az nem csak hallgatható, de a metalos tábor nagy részének tetszik is. Pl. nekem. Viszont a hangosítás olyan botrányosan rossz volt, hogy ebből meglehetősen kevés jött most át - pedig végre nagy színpadon, jó időpontban léphetett fel ez a rendkívül tehetséges csapat. Laura éneke vékonykán szólt, a gitárok még úgy sem, talán csak Tadeusz egyébként remek dobjátékát lehetett rendesen hallani.
Ez a hangosítás amúgy érdekes kérdés. Még sosem beszéltem senkivel, aki a Szigeten a keverőpult mögött melózik, de ránézésre mindegyik ember. Az tehát, hogy azért szól cudarul egy rakás koncert a Szigeten, mert földönkívüliek a hangosítók, kilőve. Akkor meg az lehet, hogy direkt metalgyűlölő technosokat raknak pl. a Hammer sátorba - de ez sem igazán meggyőző elképzelés. Lehetséges volna, hogy a hangmérnöki iskolákban valami sajátos változáson megy át a nebulók hallószerve, és amit mi, hozzá nem értő, mezei rock rajongók förmedvénynek hallunk, valójában a szférák zenéje a szakavatott fül számára?! Ennek mindenesetre ellentmondott pl. a Hammer mellett, szabadtéren felállított Rockinform színpad a későbbiekben tapasztalt minimum OK, de sokszor kimondottan jó hangzása. Szóval az is lehet, hogy ilyen vaskos zenét ilyen sátras körülmények között nem lehet normálisan hangosítani. És ha nem jártam volna soha pl. a holland Dynamo fesztiválon, talán még el is hinném, hogy így van...
No mindenesetre a Dalriada így nem volt az igazi, és szomorkodva kullogtunk át a Világzenei színpadhoz, Robert Plant koncertjére. Lássatok csodát: az bezzeg gyönyörűen szólt! Jó, hogy ott nem volt zúzás, de azért a koncert kb. 50 %-a Hard Rock volt! Mert naná, hogy elővett Plant mester egy pár Led Zeppelin klasszikust, amiket persze még csak véletlenül sem úgy adtak elő, ahogy a lemezekről megszokhattuk, de még a legelborultabb verziónál sem éreztem azt, hogy túlzásba viszik az öncélú művészkedést. Ellenkezőleg, Plant végtelenül szimpatikus és békés figurának bizonyult, aki mentes minden sztárallűrtől, ellenben mind a mai napig hátborzongatóan jól énekel.
Szántai Zsolt figyelemre méltó ekulturás cikkéből idemásolom, miket játszottak: If I Ever Get Lucky; Freedom Fries; Seven Is Seven; Black Dog; Going To California; 29 Palms; Friends; Tin Pan Valley; Four Sticks; Gallows Pole, meg ráadásnak egy hosszú egyveleg, benne a Whole Lotta Love-val. Nekem személy szerint a Going To California volt a csúcspont, bár persze az összes Zep klasszikus szíven ütött, és a szólóban íródott dalai is mind jók voltak. Mondanom sem kell, az összes zenész szédületesen játszott (minden különösebb villongás nélkül), a dobostól meg külön kikészültünk. Bárki legyen is, elképesztő, miket művel!
A koncert után az addig sem túl rendesen viselkedő tömeg egészen csúful kezdett elvonulni, így beletelt némi időbe, mire kiverekedtük magunkat a sűrűjéből, és egy napra két ilyen sorbanállós, heringezős élmény kissé sok volt, de aztán az alvás sokat segített.
Kisebbfajta hőstett volt idejében bejutni a Szigetre az első napon, hogy elérjük, amiért mentünk. Persze, tudom én, hogy az első nap mindig ilyen, de attól még szörnyű volt az a marhaterelős rész, és nem hiszem el, hogy nem lehet a beengedést egyszerűbben és hatékonyabban megoldani.
Lényeg, hogy odaértünk a Nomad-ra a Táncdalfesztivál sátorba. Ez az a zenekar, ahol a méltatlan sorsra jutott The Bedlam két tagja, Cicó gitáros és Fodi énekes manapság muzsikál. Persze a zene nem technikás thrash, sem grunge-hatásokkal bolondított agyas metal, hanem színtiszta rock, az a fajta, amibe végül is bármi belefér, de ami elsősorban azzal hat, hogy ott van benne a Feeling. Az ám, Cicó még mindig az ország egyik legkirályabb gitárosa, Fodi jobban énekel, mint valaha (baromi jellegzetes stílusa és dallamvilága van), a ritmusszekció pedig egészen kiváló. Már ismert demójuk 5 száma mellett pár újabb dal is elhangzott, jó volt mind, bólogatásra, táncra, mosolyra csábító. Az meg, hogy a tagok egy része erősen hisz Jézusban, nem jött le direktben, viszont a dalszövegek pozitív kisugárzása csak jót tett. Kár, hogy ilyen kevesen voltunk - de egy nappal a fellépés előtt került csak be a programba a Nomad, mivel valamely más csapat kiesett. Sebaj, nekünk így is jó volt.A különféle élelmiszer-ellátó-egységek és a kirakodósok áttekintése után a Hammer színpadhoz ballagtunk, Echo Of Dalriada-t nézni. Ők azok, akiknek először sikerült a heavy (meg thrash, death, gothic, stb.) metalt úgy ötvözni a magyar népzenével, hogy az nem csak hallgatható, de a metalos tábor nagy részének tetszik is. Pl. nekem. Viszont a hangosítás olyan botrányosan rossz volt, hogy ebből meglehetősen kevés jött most át - pedig végre nagy színpadon, jó időpontban léphetett fel ez a rendkívül tehetséges csapat. Laura éneke vékonykán szólt, a gitárok még úgy sem, talán csak Tadeusz egyébként remek dobjátékát lehetett rendesen hallani.
Ez a hangosítás amúgy érdekes kérdés. Még sosem beszéltem senkivel, aki a Szigeten a keverőpult mögött melózik, de ránézésre mindegyik ember. Az tehát, hogy azért szól cudarul egy rakás koncert a Szigeten, mert földönkívüliek a hangosítók, kilőve. Akkor meg az lehet, hogy direkt metalgyűlölő technosokat raknak pl. a Hammer sátorba - de ez sem igazán meggyőző elképzelés. Lehetséges volna, hogy a hangmérnöki iskolákban valami sajátos változáson megy át a nebulók hallószerve, és amit mi, hozzá nem értő, mezei rock rajongók förmedvénynek hallunk, valójában a szférák zenéje a szakavatott fül számára?! Ennek mindenesetre ellentmondott pl. a Hammer mellett, szabadtéren felállított Rockinform színpad a későbbiekben tapasztalt minimum OK, de sokszor kimondottan jó hangzása. Szóval az is lehet, hogy ilyen vaskos zenét ilyen sátras körülmények között nem lehet normálisan hangosítani. És ha nem jártam volna soha pl. a holland Dynamo fesztiválon, talán még el is hinném, hogy így van...
No mindenesetre a Dalriada így nem volt az igazi, és szomorkodva kullogtunk át a Világzenei színpadhoz, Robert Plant koncertjére. Lássatok csodát: az bezzeg gyönyörűen szólt! Jó, hogy ott nem volt zúzás, de azért a koncert kb. 50 %-a Hard Rock volt! Mert naná, hogy elővett Plant mester egy pár Led Zeppelin klasszikust, amiket persze még csak véletlenül sem úgy adtak elő, ahogy a lemezekről megszokhattuk, de még a legelborultabb verziónál sem éreztem azt, hogy túlzásba viszik az öncélú művészkedést. Ellenkezőleg, Plant végtelenül szimpatikus és békés figurának bizonyult, aki mentes minden sztárallűrtől, ellenben mind a mai napig hátborzongatóan jól énekel.
Szántai Zsolt figyelemre méltó ekulturás cikkéből idemásolom, miket játszottak: If I Ever Get Lucky; Freedom Fries; Seven Is Seven; Black Dog; Going To California; 29 Palms; Friends; Tin Pan Valley; Four Sticks; Gallows Pole, meg ráadásnak egy hosszú egyveleg, benne a Whole Lotta Love-val. Nekem személy szerint a Going To California volt a csúcspont, bár persze az összes Zep klasszikus szíven ütött, és a szólóban íródott dalai is mind jók voltak. Mondanom sem kell, az összes zenész szédületesen játszott (minden különösebb villongás nélkül), a dobostól meg külön kikészültünk. Bárki legyen is, elképesztő, miket művel!
A koncert után az addig sem túl rendesen viselkedő tömeg egészen csúful kezdett elvonulni, így beletelt némi időbe, mire kiverekedtük magunkat a sűrűjéből, és egy napra két ilyen sorbanállós, heringezős élmény kissé sok volt, de aztán az alvás sokat segített.