Az előbb lett vége a Duna TV-n a Singles, azaz Facérok c. filmnek. És nem filmkritikát vagy ilyesmit akarok ide írni, csak el akarok mesélni valamit.Valójában ez egy eléggé limonádé kis romantikus filmecske. Olyan, mint egy Seattle-re alkalmazott Pop, csajok, satöbbi, csak még lazábban. Mondjuk mittomén némi Woody Allen hatással, esetleg. És akkoriban tört ki a Seattle-láz, és a film tele van ún. grunge bandákkal (érdekes, de Nirvana mondjuk nincs), és az Alice In Chains meg a Soundgarden is felbukkan benne koncertbevágáson, meg Chris Cornell is annál a jelenetnél, amikor Cliff (Matt Dillon) mutatja Janet-nek (Bridget Fonda) a megbuherált autómagnóját, a Pearl Jamből meg hárman Cliff bandájának tagjai.
'93-ban bemutatták a magyar mozik is, és amikor megnéztük, épp Soundgarden póló volt rajtam, és az akkori barátnőmnek jószerével úgy kellett visszafognia, hogy ne lóbáljam a hajam, mikor Cornellék nyomták a vásznon a Birth Ritual-t, meg mikor Cantrellék az It Ain't Like That-et, meg asszem a Would?-ot. Mondom, szinte semmi nincs ebben a filmben abból, amit azok a Seattle-i zenék jelentettek, de attól még kurva jó volt akkor is, és most is. Utóbbi már biztos nosztalgia, de közben belegondolok, hogy Cantrellel, aki végül csak nem jutott el Budapestre, nem rég beszéltem telefonon, interjúztunk, és mondta, ha itt lesznek, ugorjak fel a turnébuszra, megiszunk egy sört. Ezt '93-ban nem gondoltam volna. Az viszont lehet, hogy akkor már sejthettük, hogy szegény Layne nem fog sokáig élni... És mittudomén még mit hittünk meg nem '93-ban, csak egyszerűen elmúlt. Oszt még mindig itt esz minket a fene, miközben egy halom dolog megváltozott.
De ezeket a bandákat még mindig szeretem. És csak most tűnt fel, hogy az egyik résznél van pár pillanat a Spoonman-ből, ami csak két évvel később jelent meg a Soundgarden Superunknown c. lemezén. És az sem rémlett, hogy van benne Cult (She Sells Sanctuary). Ja, '93-ban volt az a Cult buli is, amiről lentebb írtam, a Metallica előtt.
Nem tudom, jobban sejtem-e ma, mint '93-ban, hogy mi értelme az életnek, hogy mit kéne csinálnom, vagy csinálnunk, hogy jobbá legyen ez vagy az. De azt hiszem, lehetett volna sokkal rosszabb is. Úgy értem, nekem, meg akik akkor épp ebben voltunk, történetesen pl. ez a film jutott, meg ezek a zenék. És azt hiszem, az is valami, hogy nem kell azt mondanom, hogy totál gáz volt, vagy hogy de kár, hogy ilyesmikre pazaroltam az időmet, vagy akár hogy ma már letagadnám, hogy bejön a Singles filmzene 90%-a.
És persze R.I.P. Andy és Layne, és ha fel is oszlottak már, hallgassatok Screaming Trees-t (Dust album, vagy akár innen a Nearly Lost You nóta), mert bár soha a közelébe nem értek a Pearl Jam-féle sikereknek, maga a zene kb. ugyanolyan jó.
Na jó éjt.