nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

péntek, augusztus 18, 2006

Sziget / hetedik nap, 2006. aug. 15.

A hetedik napon Isten megpihent, ennek emlékére ez lett a Sziget legördögibb napja, már ami a Hammer színpadon felbukkanó zenekarokat illeti - de ez sem feltétlenül igaz.
AngelusMár a déli nap is a Szigeten tűzött a fejünkre, csak hogy megnézhessük a négy lányból álló
Angelus-t. Alaposan megváltozott a csapat felállása, mióta legutoljára láttam őket, és sokat is fejlődtek. Ha az egyszeri rocker túlteszi magát a sokkon, hogy itt négy szép csaj zenél, ráébred, hogy leginkább modern metalnak nevezhető, amit csinálnak, és bár Tóth Csilla sokkal többet üvölt, mint énekel, finomabb dolgokat is tudnak, nem csak zúzni. Máté Éva gitárosnak különösen jó riffjei, témái vannak, melyekben néhol még némi délies feeling is felbukkant. Tóth Csilla, AngelusAmi meg Csilla vokalizálását illeti, elsőre biztosan megdöbbentő, de nem csinálja rosszul. És a Húsimádók c. dalban volt pár olyan hátborzongató, kiakadt sikolya, amilyenre egészen biztosan csak egy igazi nő képes. Egyébként viszont nem minden témájuk tetszett, és valahogy ez az egész metal annyira nem nőies műfaj, annyira nehéz ebben nőknek érvényesülniük, hogy elgondolkoztam rajta, pontosan mit is akarhat az Angelus. És aztán egy Cannibal Corpse pólós kis hülye pöcs beugatott nekik valami fuck you-t, és akkor rájöttem, hogy ebben a zenekarban biztosan dolgozik a dac, a csakazértismegmutatjuk hozzáállás is, és a jó életbe, végül is csak megmutatták! Mert ki tudja, hány ilyen személyiségzavaros, szerencsétlen kis tahó szólt már be nekik, csupa olyan lúzer barom, akinek az életben nem volt még nője, és persze ha így folytatja, soha nem is lesz - ugyanakkor meg ezek a lányok kiállnak a színpadra, és minden megpróbáltatás és nehézség ellenére is eljátszák, eléneklik, elüvöltik, amit akarnak, és ez igenis tiszteletet érdemel.
StardriveMás kérdés, hogy az utánuk következő
Stardrive mennyivel jobban meg tudott dörrenni. Ők amolyan stoner/doom/sludge/Southern rock keveréket játszanak, hatásaik között a Lynyrd Skynyrd és a Black Sabbath épp úgy megtalálható, mint mondjuk a Down és a Crowbar. Cselényi Csaba énekes-gitáros mondjuk kevésbé üvölt, viszont baromi feelingesen tud énekelni, és erőnek sincs híján a hangja. Ugyanez a dalaikra is igaz, a jó öreg riffeket, témákat képesek voltak úgy új dalokká gyúrni, hogy nincs az embernek folyamatosan ezt-itt-hallottam-azt-meg-ott érzése. Jó hangulatú bulit nyomtak, amin az első, Rust c. album dalai mellett pár új is felcsendült, amik alapján a kettes korong sem lesz gyenge.
A
Black Leaves-nek kb. a felét láttuk, és annak ellenére, hogy a verőfényes napsütés egyike azon kellékeknek, amit az ilyesfajta dark-gót-death-doom metalhoz még csak véletlenül sem szokás alkalmazni, alighanem az általam valaha látott legjobb bulijuk volt ez. Ami részint a Rockinform színpad továbbra is jól működő hangosításának volt köszönhető, de a banda is kitett magáért a nagy melegben, és lojális rajongóik csoportja is igyekezett jól érezni magát. Zenéjükben a komplexebb témák és a népzenei hatások is helyet kapnak, és az áriázós női- meg a hörgős férfi ének is az ízlésesség határain belül jár náluk. OK volt, na.
A Blood Rainbow komplex death metalja is elég jól meg bírt dörrenni a szabad ég alatt, ugyanazon színpadon, de ezt már kevesebb lelkesedéssel néztük. A hiba nem a zenekarban volt - korgó gyomorral a tűző nap alatt nem pont erre vágytunk.
emberek játszanakViszont jó volt megpihenni egy kicsit azon a dombon, ami a Vándor Vurstlira vagy mire nézett. Teatro de AutómatasNem vagyok egy cirkusz-fan (az Automataszínházat sem néztük meg), de ennek a helynek mégis varázsos hangulata van.
TibiékAztán láttunk embereket folyékony csokoládéval teli fürdőmedencében birkózni, s tetőtől talpig csokiba borítva kimászni onnan. Tyűha.
Utóbb a Nagyszínpadhoz térültünk, ahol a négy szintén csokiszínű zenészóriásból álló Living Colour tette tiszteletét. A '80-as évek vége felé Amerikában nagy sikereket aratott zenekar úgy két éve éledt újjá, egy olyan albummal (CollideØscope), ami ha csak a zenét nézzük, szerintem még az addigiakat is felülmúlta. Ez utóbbi turnéjával jártak már nálunk (azóta is bánom, hogy nem tudtam ott lenni), de a mostani bulinak volt egy plusz különlegessége: Corey Glover énekest, aki épp Júdás szerepét énekli a Jesus Christ Superstar-ban Ted Neely-vel, a
King's X torka,Doug Pinnick Doug Pinnick helyettesítette! És bár szeretem a Colour-t, a King's X a legeslegnagyobb kedvenceim egyike, és naná, hogy nem kellett csalatkoznom Pinnick-ben. Elsőre kicsit furcsa volt a basszusgitárja nélkül látni, de jól elvolt egy szál mikrofonnal is, táncolt, ugrált, láthatóan élvezte a koncertet - s mellé úgy énekelt, ahogy csak ő tud. Egy amúgy brutál death metal/HC bandában pengető haverom mondta a koncert után, hogy ettől az énektől olyan erekciója volt, mint nőtől még soha. Úgy fest, én ilyen szempontból szerencsésebb vagyok, hehe, de attól még tény, hogy a hideg futkározott a hátamon, amikor Pinnick üvölteni kezdett. Vagy amikor a többiek belefeledkeztek valami makkanásba. Merthogy Vernon Reid gitáros (a RATM/Audioslave-es Tom Morello-t megelőzve) már a kezdetektől kitűnt kísérletező, sajátos stílusával, Doug Wimbish basszer egy időben a Rolling Stones-ban is játszott, és Will Calhoun dobossal együtt valami megveszekedett ritmusszekciót alkotnak. Volt pár villantós rész is, de ennyi belefért, amúgy meg döbbenetesen fesztelenül muzsikálták le a napot is az égről.
Doug WimbishMi elég elöl, a két Doug előtt álltunk, és az egy dolog, hogy így még szemkontaktus is volt velük, és annyit vigyorogtak meg poénkodtak, hogy nem lehetett nem velük örülni, de pl. azt is láttam, amikor Wimbish odapillantott a nézőtér szélére, ahol épp nekiveselkedett valaki a bungee jumpingnak, majd rábólintva játszott tovább. De hogy! Volt, hogy egyetlen, látszólag alig mozgó ujjal pengette azokat a szédületes basszustémákat. Nem vagyok az a típus, aki azon nyáladzik, hogy húaszta, mekkora zenészek, és milyen fikcsiket tudnak, de ilyen, szinte szemtelen lazasággal ilyen fantasztikusan zenélni még nem sok embert láttam.
Meg különben is, mindig megy az antirasszista duma, hogy a négerek is ugyanolyan emberek, mint a fehérek, meg minden, de basszus, a sötétebb bőrű népeknek olyan ritmusérzéket, olyan zenélni tudást adott a Jóisten, amilyen nekünk, sápadtarcúaknak ugyan nem jutott! Így csak az érzi a zenét, akinek tényleg a vérében van! Nem azt mondom, hogy más bőrszínű ember nem tud ennyire zenélni, de így, pontosan így biztos, hogy nem! És olyan varázslatos és baráti hangulatot csináltak ezek a figurák, hogy még most is mosolyognom kell, ha rágondolok.
Mondták páran, hogy nem szólt jól a koncert, és lehet is benne valami, de ott elöl ez nem tudott érdekelni. Pláne, hogy a King's X-től is játszottak egy számot, a kis egyszerű, ám ütős Looking For Love-ot az Ear Candy-ről - ezzel végképp megvettek, hehe. De nyilván a Colour nóták is sütöttek, a legnagyobb ugrálás persze a Cult Of Personality-re ment, de a ráadásként leadott Time's Up is sokakat megmozgatott. Meg az is, amikor az a három emberke, akiket talpig csoki borított, bevonult az első sorba... Mi megúsztuk, de frankón érezni lehetett a csokoládé illatát. Bizarr élmény, de illett ehhez a fantasztikus koncerthez!
Eztán a
Sear Bliss pár dalába hallgattunk bele a Hammer színpadon. Szeretem zenéjük emelkedettségét, amit nem csupán Pál Zoltán harsonájának köszönhetünk, és azt is, hogy amikor black-es őrlés van, annak is megvan a maga súlya, ereje. Viszont így a hetedik napon nekünk az utóbbiból már nem volt olyan sok, így a finn Ensiferum-ból sem néztünk túl sokat (ellenben jó volt egy rakás régi jó ismerőssel beszélgetni). Az ő zenéjük (mármint az Ensiferumé, nem a barátoké) leginkább a Tales.../Elegy korszakos Amorphis-ra emlékeztet, azaz finn népzenei ihletésű dallamok és death-be hajló zúzások egyaránt vannak benne, és jó is, csak hát az a fránya hangzás...
A Morbid Angel-ből is csak úgy 4-5 számot bírtunk (ropik vagyunk, igen), de itt sem szimplán a fáradtság űzött ki minket. Bár nem is tudom, ez az iszonyatosan sűrű és súlyos zene meg tud-e egyáltalán szólalni rendesen élőben. Nem mondom, még a Sziget körülményei közt is tekintélyt parancsoló, monumentális és puszító volt a csapat zenéje, de csak nem 100%-os. A délután még részegeskedő Trey Azagthoth gitáros-zseni játékába mondjuk nem lehetett belekötni, ahogy a többi, szintén nagyszerű zenész is hozta a szintet. Eric Rutan méltó gitárostársa volt Trey-nek, Pete Sandoval dobolása egyszerűen embertelen, és persze az egyelőre csak pár turné erejéig visszatért David Vincent, az eredeti felállás énekes-basszere is hozta az öblös hörgést, meg a számára bizonyára elmaradhatatlan kirohanásokat minden ellen, amit nem szeret - de nekem azért hiányoztak a nem vele készült, mégis szintén gigászi albumok nótái.
Mindenesetre ha az előző nap punk orgiáját (Exploited) túlélte is a Hammer sátor, a hetedik nap után biztosan nem sok maradt belőle, amit még szét kellett szedni...

Címkék: