Kiadó: Maecenas KönyvkiadóKiadás éve: 2008 (harmadik kiadás)
Eredeti cím: Hocus Pocus
Fordította: Molnár István
Oldalszám: 352
A múlt évben elhunyt Kurt Vonnegut utolsó előtti regénye volt a Hókuszpókusz. 1990-ben jelent meg eredetileg, és minden ízében tipikusnak mondható – kivéve, hogy talán a legkomorabb, legkiábrándultabb minden könyve közül. Pedig hát 1 írása sem kislányoknak való, habkönnyű tündérmese.
A történet mesélő-főszereplője Eugene Debs Hartke, aki nevét részben 1 hajdani nagy amerikai szocialistáról kapta, nagyapja kívánságára. Hartke megjárta a vietnámi háborút, majd tanár lett belőle: előbb 1 tanulási nehézségekkel küzdő, ám anyagilag az élbolyba tartozó ifjak számára létesített egyetemen, majd pedig 1 olyan börtönben, ahol mindenki legalább 1-szer ölt már embert. E 2 létesítmény 1azon völgyben, 1 tó átellenes partjain található. A regény jelene pedig 2001, a ’90-ben még csak elképzelt jövő, és ha pusztán az alapján ítélnénk meg a könyvet, hogy mekkora százalékban sikerült megjósolnia a valós 2001-et, azt is mondhatnánk, Vonnegut elkúrta. Még hogy a japánok vásárolták fel ½ Amerikát! Persze, a valós 2001-ben ott volt a szeptember 11.-i terrortámadás – hát nem olyan az, mintha ő maga írta volna meg?! Hiszen ő már mikor megmondta, hogy a tűzoltók hősök?!
Azám, de persze Hartke igazi vonneguti antihős, aki a mestertől megszokott módon megannyi furfangos csavar folytán embernek nem igen való helyzetekbe kerül. Már azt is épp elég bonyolult leírni, hogy 2001-ben, midőn különféle fecnikre írja történetét, pontosan hogy is áll a szénája. Addigra már túl van Vietnám poklán, alighanem legjobb éveinek számító egyetemi tanítói pályáján (melynek szexuális kicsapongásai és felforgató nézetei miatti, csúfos kirúgás vetett véget), a börtönben szintén nem átlagos nebulók fejének tágításával töltött éveken, a fegyencek megannyi emberéletet követelő kitörésén, a börtönlázadás leverését követő, rövid tábornoki pályáján – és épp bírósági tárgyalására vár. Hogy miért? 1 újabb kérdés, amire választ ad ez a regény.
Hírhedt fekete humorát itt is elő-előveszi írónk, ám soraiból így is süt a tömény kiábrándultság. Talán azt hitte, hogy túl a II. Világháborún és az abban szerzett személyes élményeit feldolgozó, Az 5-ös számú vágóhíd c. klasszikussá vált regényén, csak jobbra fordul majd 1 s más, de nem így történt. A vietnámi háborúról pedig nem csak azt írja le, milyen totálisan értelmetlen volt, és mennyi ártatlan ember vesztét okozta, hanem azt is, hogy azokat a szerencsétlenek katonákat, akik túlélték mindezt és visszatértek az Államokba, milyen szörnyen fogadták. Mintha ugyan ők tehettek volna erről az egészről, nem pedig a parancsokat osztogató felsőbb hatalmak...
A regénybe 1 kimondatlanul is nyilvánvalóan Kilgore Trout által írott sci-fi novellát (Tralfamador Bölcseinek Jegyzőkönyve) is beleszőtt Vonnegut, és a GRIOT nevű, emberi sorsokat matematikai valószínűség szerint megtippelő számítógép is olyasmi ötlet, ami több más írására is emlékeztet. Meg amúgy is számos utalás akad a kötetben régebbi dolgaira. Maga az alaphelyzet (a főhős börtönben) pl. az Éj anyánk-at és a Börtöntöltelék-et idézi. És így tovább.
De túl azon, hogy most is emberinek mutatja be az embereket, igazából minden korábbinál (és ami azt illeti, későbbinél) lesújtóbb képet fest az emberiségről, visszamenőleg és a jövőre vonatkozólag. Mint említettem, prófétikus kinyilatkoztatásokat nem rejt a regény, összevetve a valós 2001-gyel, ám attól még túlságosan is sokban hasonlít a valósághoz. És amíg nem válik számottevően jobbá a Föld helyzete, addig Vonnegut írásai alapművek lesznek. Kiutat, vigaszt itt-ott próbál ugyan nyújtani, de a Hókuszpókusz-ban pont nem.