nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

vasárnap, december 07, 2008

Tony Parsons: Nem lehetsz angyal…

Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008
Fordította: Varga Monika
Eredeti cím: Stories We Could Tell
Oldalszám: 358
Ára: 2700 Ft
Kategória: szépirodalom

Tony Parsons összes magyarul megjelent regényét (Apa és fia, Férj és feleség, Egyetlen szerelmem, Családban marad) olvastam, és mind tetszett. Bár könnyedebb olvasmányok, mind napjainkról szól, szerelemről, családról, gyerekekről, felelősségről, ilyesmikről, és valahogy szépen. Nem nagyon nyálasan, és nem is túlságosan felmagasztalva mindezeket ill. a kapcsolódó értékeket. Mondhatni, eléggé realisztikusan, s egyben eléggé szórakoztatóan.

A Nem lehetsz angyal… (az eredeti cím, Stories We Could Tell, egy Everly Brothers dalból jön) sok tekintetben eltér az eddig olvasottaktól (bár voltak Parsons-nak még korábbi, egyáltalán nem sikeres írásai is). Nem manapság játszódik, hanem 1977. augusztus 16. éjjelén (amikor meghalt Elvis Presley), és még saját családot nem alapított fiatalok a főszereplői.

Ahogy korábbi regényeinek, ennek is vannak önéletrajzi vonásai, sőt. A három főszereplő ugyanis egy zenei lapnál melózik, és Parsons is ugyanezt tette akkortájt, a nagy nevű NME munkatársa volt. Ezeknek az alig huszonéves srácoknak Elvis már jobbára történelem. ’77 a punk korszaka, és nem is elsősorban Presley halála miatt jelent aztán fordulópontot életükben ez a bizonyos éjszaka, de valami hatással mindegyikükére van.

Terry egy berlini interjú kapcsán összehaverkodott egy woodstocki rocksztárral (még nem tanulta meg, hogy zenész és zenekritikus között bratyinak helye nincs…), aki ezen az estén Londonban lép fel. A fiú bemutatja az öreg rockernek a szintén az újságnál dolgozó, Misty nevű barátnőjét, és a fószer persze rámozdul a csajra, és úgy fest, nem is hiába. Ez azonban csak a kezdet…

Ray hippi szellemű csóka, ami egyenlő azzal, hogy mennie kell a haladó felfogású, folyton újra éhes laptól, kivéve, ha sikerül interjút készítenie az azon az egyetlen estén Londonban tartózkodó John Lennonnal. A harmadik ürge pedig, Leon, aki a rockújságírás mellett egy radikális, antifasiszta lapot is csinál (részt vett a lewishami csatában is, amikor az antináci tüntetők összecsaptak a skinheadekkel), és kénytelen menekülni egy skinhead szerű gárda elől, akik berágtak rá, mivel egyik cikkében letöketlenezte a kedvenc zenekarukat.

Ez hát az alaphelyzet, s mire elkezdődik az új nap, nagyon sok minden megváltozik a három barát életében. Pontosabban… Nos, a regényben többször elhangzik, hogy valójában ’76 nyara volt az igazi (akkor indult be úgy istenigazából a punk láz, és akkor még mindez izgalmas lázadásnak tűnt), és ez a ’77 már nem olyan túl jó. És amit Parsons elénk tár, az bizony jobbára üres és értelmetlen, tele van drogokkal, felszínes kapcsolatokkal, egyéjszakás szexkalandokkal. Igaz, mindeközben a részint közép-, részint szegényebb osztályból származó főszereplők családi hátterét is bemutatja, azt, hogy azért még ezek a kábszerfogyasztó, zajos hülye zenét szerető nyikhajok is jönnek valahonnan, őket is anya szülte, és hogy igenis van bennük valamiféle tisztelet meg kötődés a családjuk iránt. Így lesz korrajz, társadalmi tabló a regény, s még az akkori politikai viszonyok is megmutatkoznak benne. És ez alapvetően jó is.

Ami viszont nem tetszik, az az, hogy Parsons túlságosan is az utólagos szemszögéből ír. OK, ’76 nyara volt a tuti, és egy évvel később már leáldozóban volt az egész, meg az ő fiatalkora is, de azért mikor megélte, csak élvezte, és ez nem jön át eléggé. Ezen a ponton elkerülhetetlen a Nick Hornby-val való összehasonlítgatás, ami Parsons előző regényeit is sújtotta. Mert bár később született, Hornby kezdett el korábban rockról írni, és ami azt illeti, a modern kori társas viszonyokról is. És az a helyzet, hogy Hornby még az amúgy sok visszatekintéssel és bölcselkedéssel teli Pop, csajok, satöbbiben is képes volt felülemelkedni íráskori önmagán, és megtörténéskori valójukban tárni elénk a dolgokat. Parsons viszont idősebb, bölcsebb fejjel ítélkezik a ’77-es évben történt események fölött, anélkül, hogy mindezt valójában leírná – egyszerűen azáltal, amit és ahogy megmutat. Nem nosztalgiázást várnék tőle, csupán totális őszinteséget és valós ábrázolást. És ennek nem tesz 100%-ban eleget, akkor sem, ha az a kor minden bizonnyal ilyen mocskos és nyomorult volt, a drogokkal, szutykos klubokkal, sehonnai idiótákkal, kötekedős-verekedős barmokkal, szaros éjszakai melókkal a gingyárban, és a többi. Attól még az akkori fiataloknak ez volt a ifjúságuk, és ebből adódóan, per definito, baszki, élvezniük, élniük kellett, és meg is tették, akárhogy nézett is az ki.

Most ez úgy hangzik, mintha olyan fene kiábrándult lenne ez a regény, holott nem. Parsons emberségessége, pozitív, legalábbis reménykedő hozzáállása itt is átjön, még ha a regény vége nem tartogat is mindenki számára totális happy endet. Mert hát mindenkinek fel kell nőnie egyszer. Természetesen ez a regény lényege, remélem, nem rontom el senki szórakozását, hogy leírtam. Ezzel együtt ez is fontos üzenete: „A zene nem azért van, hogy megmentse a világot. Hanem azért, hogy átsegítsen az életen.”

Meg a sztori egy pontján az egyik főszereplő betéved egy diszkóba, és elsőre teljesen elbűvöli (szép a zene, az ott lévő fiatalok tudnak táncolni, nahát, és mindenki normális, tiszta ruhában van, és a többi), és ettől kissé hánynom kellett, de aztán szerencsére helyére teszi a dolgokat, és leírja, hogy a diszkósok között is vannak ugyanolyan nemjóarcok. Ezzel együtt nem lep meg, hogy Parsons írta George Michael életrajzát. Ilyesmire Hornby sosem vetemedne, még akkor sem, ha ő sem az a kiköpött vad keményrocker. Azért csak több köze van a valóság azon csúfabb, rázósabb szegletéhez, amihez a punk is tartozik. Emellett Hornby messze humorosabb, és Parsons sokkal kifejtősebben ír. Nem mondom, hogy a Nem lehetsz angyal…-ban nincsenek vicces dolgok, meg frappáns mondatok, de az biztos, hogy Parsons komolyabban veszi magát, mint Hornby.

Ami a fordítást illeti, Varga Monika a korábbiakban is remekül hozta Parsons stílusát, hangulatát, ezzel most sincs gond. Viszont ahogy M. Nagy Miklós Hornby fordításaiban, itt is alapvető problémák vannak a rockhoz kapcsolódó magyarításokkal. Az nyilvánvaló, hogy egyiküknek sincs sok köze ehhez a fajta zenéhez és mindahhoz, amivel összefüggésben van, és hogy mindketten a szocialista idők Magyar Rádióján szocializálódtak, ezért kényszeresen lefordítva írják ki a dalok címeit, de sokszor még a zenekar nevét is. Holott ennek már leáldozott. Ráadásul itt bizonyos helyek nevét is magyarítitták, amit, ha kitalált helyről van szó, még el is fogadnék, na de a Marble Arch-ot ki hívja Márvány Ívnek?! És nem értem, miért nem lehet az ilyesmiket lábjegyzetelni? Zavarna az bárkit? Elvenne a regény élvezeti értékéből? Meg szóval ilyenek, hogy a Martens az nem csizma, hanem bakancs, és hogy ha nem csalódom, a Sex Pistols nem a Queen zenekarnak, hanem
II. Erzsébet királynőnek szólt be, meg hasonlók. De én könnyen pofázok, mert én is rockújságíró vagyok, viszont biztos egy halom más dolgot meg nem tudnék így, és egész biztosan nem tudnék ilyen jól lefordítani egy könyvet, szóval ide se figyeljetek.

Ha már rockújságírás, még annyit a végére, hogy remekül lejön a brit rocksajtó sajátos mentalitása, ami nem csak mérföldek tekintetében van nagyon messze a hazaitól. Náluk nagyon régi hagyománya van annak, hogy ami múlt évben menő volt, azt ezévben már fikázzák, és hogy folyton valami újat keresnek, amit piedesztálra emelhetnek (még akkor is, ha valójában bűnrossz), hogy aztán nem sokkal később porba tiporják. Azt hiszem, az, hogy annyi meghatározó erejű rock zenekar származik a brit szigetekről, csakis annak köszönhető, hogy elég nagy piac az az ország, és így eltartott több rock újságot is, szóval akit itt kiherélt egy-egy véres tollú kritikus, az amott talán kapott pár dicsérő sort, vagy tudom is én. Abba meg ne is menjünk bele, hogy az angol és a magyar rock milyen nagyon más, kulturális, történelmi és társadalmi értelemben is, elég csak egy példa: a Sex Pistols, a punk láz egyik kirobbantója, 1977. augusztus 16.-án még első nagylemeze megjelentetése előtt volt, ám ’78-ban már feloszlottak és Sid Vicious külön is nekilátott az oszlásnak (bocs…). Persze, mindennek nagyon is van köze az angol történelemhez, ’77 tényleg gázos időszak volt meg minden, de most őszintén, az ős-Bikini, a Beatrice, a Kontroll Csoport, vagy épp a VHK nem sokkal nagyobb lázadó volt itt nálunk?! Pedig az ő hatásuk mégis sokkal szerényebb a mai viszonyokat nézve, mint Johnny Rottenéknek odakinn. És így tovább.

Címkék: