Kiadó: Animus KiadóKiadás éve: 2008 (első kiadás)
Eredeti cím: Harry Potter and the Deathly Hallows
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Oldalszám: 624
Ár: 4690 Ft
Kategória: gyermek, ifjúsági / kaland / fantasy / szépirodalom
Mindig fura érzés, amikor véget ér egy olyan sorozat, amit az ember megszeretett, ami éveken át biztos pontot jelentett az életében. A Harry Potter sorozat pedig kétségkívül legsikeresebbike, s most elérkezett 7., utolsó részéhez. S micsoda méltó befejezés ez!
Emlékszem, mikor először láttam az első rész első kiadását, még ’99-ben, aminek még egészen másmilyen, puhafedeles borítója volt, és senki nem számított rá, hogy akkora felfordulást okoz majd a könyves világban. Nem vettem meg, mert nem tudtam, mire számítsak, és aztán nem sokára már boldog-boldogtalan Potter-t olvasott, és olyan őrület kerekedett körülötte, ami taszított, de aztán egy jó barátnőm rábeszélt, hogy mégiscsak adjak egy esélyt a szemüveges-baglyos figurának, és bizony engem is elvarázsolt.
Kezdetben széles körök vallották azt a nézetet, hogy J.K. Rowling könyvei jótékony hatásúak, s újra rávették a gyerekeket az olvasásra. Aztán, ahogy a történet haladt előre, és egyre több sötét és borzalmas esemény került a sztoriba, az írónő meg betegre kereste vele magát, jöttek a támadások is, ám a sorozat sikere töretlen maradt. Közben eltelt egy évtized, és az utolsó részre már méltán írták rá: 12 éven felülieknek. S számomra nem is az volt a fő kérdés: meghal-e a főszereplő, hanem hogy képes lesz-e Rowling igazán jó befejezést alkotni. Nem mintha különösebb bajom lett volna az eddigi részekkel, de szerintem igazi sziporkázó ötletparádét csak az első 3 könyvben tapasztalhattunk, s az azóta megjelent féltéglányi folytatásokban bizony nagyon sok volt az „alapozás”, és kevesebb az üdítő újdonság, a finom kis bölcsességek, a szépség, és a megkapó hangulat. Mert akármilyen izgalmas is a Potter széria, számomra ezek adták a savát-borsát – miközben persze a körmömet is lerágtam.
Nos, a 7. részből nem telik el 100 oldal, s máris meghal két kedves szereplő... És azután is ügyesen váltogatja az írónő a pörgős, akciódús részeket a visszafogottabbakkal. Helyenként olyan érzésem támadt, mintha a Csillagok Háborúja egy olyan verzióját olvasnám, ahol lézersugarak helyett átkok cikáznak...
A történetről, poénok lelövése nélkül nehéz írni, de hát mindenki tudja, hogy ha a sorozat véget ér, az vagy Harry, vagy Voldemort halálával kell, hogy záruljon. Egyébként a regény újra csak a Privet Drive-on kezdődik, hősünk elbúcsúzik Dursley-éktől, és nem megy már vissza a Roxfortba, hanem nekilát a Dumbledore-tól kapott feladatnak, azaz folytatja a horcruxok felkutatását. Ahogy az szintén előre sejthető, Hermione és Ron is vele tart, és azzal sem árulok el titkot, ha azt mondom, igen nehéz a dolguk. Közben megismerjük a Halál Ereklyéinek meséjét, ami újabb célt ad mind Harry-nek, mind legfőbb ellenségének. S természetesen a végső, nagy összecsapás sem marad el, bár Rowlingnak sikerült alaposan megkavarnia, szóval a fantasztikus végkifejlet korántsem előre borítékolható.
A regény egyik legerősebb szála Dumbledore-hoz kötődik. A Roxfort igazgatójának múltját eddig érintőlegesen sem nagyon hozta fel Rowling, ám most sok mindenre fény derül, és Harry-nek ez is okoz némi gondolkodni, tépelődni valót. Ugyanakkor szép lassan azt is megérti az olvasó, hogy a hosszú szakállú, jóságos professzor épp annyira főszereplője az egész sorozatnak, mint Potter. De nem ő az egyetlen, akiről olyasmik derülnek ki, amiket senki nem várt.
Emellett sok gyász, bánat, borzalom, és szemernyi szépség meg bölcsesség is van a regényben. Ezektől válik igazán tartalmassá. Legnagyobb pozitívuma azonban az, hogy az olvasó ráébred Rowling írói munkájának leglényegére. Meglehet, az immáron mesésen gazdag írónő sokat merített ősi mítoszokból és a XX. század fantasy és meseirodalmából (Diana Wynne Jones nevét mindenképp meg kell említenem, noha ’77-ben indult Chrestomanci-krónikáinak magyar kiadása 3 rész után abbamaradt...), de ezzel nagyjából bárki, aki mesés, kalandos történet írására adja fejét, így van, egyszerűen azért, mert már nagyon-nagyon nehéz bármi újat alkotni. Viszont lenyűgöző, mennyi munkát fektetett az írónő a Potter sorozatba – és ez csak most, az utolsó részben válik nyilvánvalóvá. Minden összeáll, minden helyére kerül, nagyjából az utolsó apró részletig. Nem tudom, mennyi zsenialitás kellett hozzá, de hogy rengeteg munkára volt szükség, az biztos. Mert az olvasó ráébred, hogy Rowling nem írhatta meg másként ezt a roppant regényfolyamot, csak úgy, ha már a legelején tudta, mi lesz a végkifejlet. És így, teljes egészében látni az ezernyi apró darabkából összeálló történetet, az bizony nagy élmény!
Bár Rowling azt nyilatkozta, nem lesz több Potter könyv, ez a remekül felépített világ rengeteget további történetnek adhat adhat még helyet. De ha egy sem születik már, az sem baj: ez a sorozat így, ahogy van, tökéletes és befejezett egész. Lehet, hogy mindent egybevetve irodalmilag nem annyira fontos és kiemelkedő, s nem ez lenne az első olyan bestseller, amire 50 év múlva senki nem emlékszik, de úgy gondolom, az ifjúsági és a fantasztikus irodalomban még jó ideig fontos lesz.