Kurt Vonnegut ma lenne 93 éves, de már meghalt egy ideje, ennek ellenére még
mindig képes új könyvet kiadni. Mondhatni, ő aztán sürög-forog a sírjában.
Utóbbit biztosan, hiszen mióta felment a Mennybe, azóta egyre-másra jelennek
meg könyvek olyan írásaival, amiket ő maga az életében nem ítélt kiadásra
méltónak. Mára világosan kiderült: sokszor túl szigorú volt önmagával szemben,
hiszen akad azért gyöngyszem is a kiadatlan hagyatékban. Ez a kötet azonban a
posztumusz kötetek között is különleges, hiszen Vonnegut avatási meg egyéb
hasonló beszédeit szedte össze benne egy Dan Wakefield nevű volt barátja, aki
Vonnegut leveleit is könyvbe rendezte már (az viszont még nem jelent meg
magyarul). Egy ilyen húzás után a volt barát titulus akkor is igaz lenne, ha
Vonnegut még élne. Mindazonáltal Vonnegut elvakult rajongóinak (és a legtöbb olyan)
ez a könyv is jó lesz.
Nekem is tetszett. Híven a hagyományokhoz, ezen is tudtam nevetgélni,
elgondolkodni, csodálkozni, meg a többi. Még akkor is, ha így, ebben a
formában, ez szinte csak egy idézetgyűjtemény. Márpedig, aki csak egy
idézetgyűjteményt olvas el Vonneguttól, a rendes könyveit meg nem, az helytelenül
jár el. Vonnegutnak az életében megjelent könyveit kell olvasni, a többi már a
resztli.
És ez akkor is igaz, ha a kötet tele van Vonnegut klasszikus gondolataival,
vesszőparipáival, amiket amúgy a regényeiben is alaposan kitárgyalt. Mi több,
hiába, hogy térben és időben jelentős különbségekkel hangoztak el ezek a
beszédek, a tartalmuk jobbára igen hasonló, sőt, gyakran önismétlő. Ez
különösen feltűnő így, egymás után olvasva. Nagycsalád, a világ pusztulása az
emberi tevékenység által, az élet értelme, Vonnegut Alex bácsikájának kedvenc
mondása (innét a cím), és a többi. Olvastuk már elégszer.
De hát az ismétlés a tudás anyja. Ezt épp a beszédek elsődleges címzettjei,
a tanulók tudják a legjobban. Miattuk csuklik olyan sokat szegény jó ismétlés.
Én is hogy utáltam magolni. És milyen jó is lett volna, ha az én
diplomaosztómon is Vonnegut mond beszédet. Ehhez persze alighanem fehér bőrű
amerikainak kellett volna születnem, lehetőleg tehetős családba, hiszen
Vonnegutot jobbára jobb nevű helyekre hívták avatási meg efféle beszédeket
mondani, ahol a tandíj olyan magas, hogy azt egyszerű munkás-paraszti, magyar
származékként sosem tudtam volna kiperkálni. De nem panaszkodom. Egyrészt így
is valamelyest Vonnegutnak köszönhetem a megélhetésemet, amint azt itt-ott már
elmondtam. Másrészt nekem is voltak jó tanáraim, és Vonnegut arra is kitér, úgy
pár százszor, hogy az ember életének egyik leginkább meghatározó élménye,
alakja a jó tanár lehet. És szerinte az író is tanár. Na, hát tőle aztán
tanulhatunk sok rosszat, amit a mai hatalom nem szeret. Bizony, néha a hátam is
borsódzott, és emlékeztetnem kellett magamat, hogy amiről Kurt az épp olvasott
beszédében beszél, az nem napjaink Magyarországa. De nem is prófécia, hanem
kéretlen, pimasz, szókimondó és tabutipró látlelet arról a korról, amit
Vonnegut megélt.
Amúgy szép kort élt meg, s mégis milyen röpke az emberi élet. Ezért aztán
meg kéne fogadni Kurt tanácsait arra vonatkozólag, hogyan legyünk boldogok. Még
akkor is, ha nem is ő tanácsolta: ugyanis szerepel a kötetben az a híres beszéd
is, amiről utólag kiderült, hogy nem ő írta, sőt, nem is plágium volt,
egyszerűen valaki aszitte, Kurté, és így tette fel a netre. Legyen ez intő
példa mindnyájunk számára, hogy semmit nem szabad kritika nélkül elfogadni, ami
a neten felbukkan. Még ezt a cikket sem.
(A könyv címe pedig arra utal, hogy Vonnegut Alex nagybácsikája,
valahányszor észrevette, hogy neki most jó, lett légyen annak oka bármely
egyszerű dolog is, mondjuk egy pohár limonádé a kertben, így kiáltott fel:
"Mi szép, ha nem ez?", és Kurt azt üzeni a síron túlról, hogy vegyük
észre az ilyen pillanatokat.)