nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

péntek, január 11, 2008

Roddy Doyle: Henry csillaga

Kiadó: Európa Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: N. Kiss Zsuzsa
Eredeti cím: A Star Called Henry
Oldalszám: 496
Ára: 2900 Ft
Kategória: szépirodalom

Szóval Roddy Doyle, akitől idehaza eddig jellemzően a Barrytown trilógia (
The Commitments, A méregzsák, A mozgóbüfé) és két mókás mese (A vihogik, Rover megmenti a Karácsonyt) jelent meg, alighanem napjaink legismertebb és legkedveltebb ír írója. Híres minimalista, hovatovább „ütős” stílusáról, remek humoráról, és nem tartom kizártnak, hogy aki csak a fentieket olvasta tőle, azt meglepi a Henry csillaga. Merthogy ez egy igen komor, nehéz regény.

Igaz, elsősorban attól az, amiről szól. Doyle stílusa nem üt el olyan nagyon attól, ahogy a Rabbitte család viszontagságairól írt a Barrytown-trilógiában, poénokat is vígan ereget. Csakhogy itt nem a ’80-as/’90-es évek ír átlagemberéről mesél, hanem egy Henry Smart nevű fiatalemberről, aki 1901-ben született Dublin nyomornegyedébe. S a füstös-mocskos, embertelen körülmények még csupán a kezdetet jelentik Henry-nek, aki csecsemőnek oly’ óriási, hogy a környékről mindenki összeszalad megnézni a csodás fiúcskát. Aki különben később is bír némi vonzerővel: olyan szemei vannak, hogy nem sok nő tud neki ellenállni. Amúgy a csóró családi háttér, a dublini utcák minden szennye-borzalma csak rásegít Henry koravénségére – hamar minden hájjal megkent, balhés utcakölyök lesz belőle, aki Victor nevű kisebb testvérével bármi furfangra és csínyre képes. Igaz, azok nélkül aligha élnének túl...

Aztán 1916-ban Henry-t ott találjuk – hol máshol? – a főpostán, részt vesz a húsvéti felkelésben, és azután is, úgy ’21-ig (avagy a könyv végéig, de azért némi kemény dokkmunkával kitöltött szünettel) egyre csak harcol. És miközben páratlan tehetségű gyilkos és felkelő, nők bálványa és iskolázatlan zseni, egyben kihasznált balek is, amint arra idővel ráébred. Mondhatnánk, hogy későn, de hát ’21-ben 20 éves, még előtte az élet... S Doyle megírta a könyv folytatását is, Oh, Play That Thing! címmel, s talán még több is lesz (a sorozatnak címe már van: The Last Roundup). Várjuk a magyar változatot. (Igaz is, a Barrytown trilógiát M. Nagy Miklós fordította remekül, féltem, hogy N. Kiss Zsuzsa nem tudja majd olyan jól, de szavam nem lehet, minden rendben.)

Henry egyben a mesélőnk is, öntörvényűsége nem csak cselekedeteiben, de narrációjában is megmutatkozik. Egyesek még García Márquezhez is hasonlítják emiatt a könyvet, már ami a nehezen követhető történetfonalat, meg a reális és a képzeletbeli összefonódását illeti, de annyira azért nem elborult a dolog. Viszont tényleg ütős, nem fukarkodik a dublini alvilági/nyomornegyedi szlenggel sem, bár nem öncélú. Vagy ha úgy tetszik: van, amit csak így lehet hitelesen elmesélni.

Ami az írek szabadságharcát illeti, melybe Henry inkább azért csöppen, mert egyszerűen ott van, és rühelli mindazt, ami körbeveszi, semmint azért, mert akkora hazafi volna, valószínűleg kő realistán ábrázolja. Nem csinál senkiből szentet, Doyle-nál még Michael Collins és a többi nagy (Patrick Pearse, Éamon de Valera, James Connolly, stb.) is mind emberi. Jó, az elnyomó angolokat ő sem dícséri, de elég valószínű, hogy valóságosabb leírását adja az eseményeknek, mint bármely történelemkönyv. Hogy a húsvéti felkelőket megannyi dublini is megköpködte, akik aztán később mégis megsiratták őket. Hogy a szabadságharcosok egyik-másika épp a kiontott véren hízott meg, és saját népén sem élősködött kevésbé, mint az angolok, meg hogy mennyi borzalmat vittek véghez olyan jelszavak mögé bújva, mint pl. szabadság meg Írország. Lehet, hogy amit Doyle leír, az egyes elvakult írek szemében szentségtörő (nem tudok róla, csak el tudom képzelni) – szerintem viszont helyén kezeli a dolgokat. A mi forradalmaink sem hiszem, hogy másként zajlottak, akkor is csak emberek voltak az emberek... Szóval, Doyle úgy ír az ír történelemről, ahogy az valójában történhetett, s akkor is igaznak tűnik a regény minden szava, ha Henry csak egy elképzelt figura, aki mítikus vonásokkal rendelkezik (jó, legalábbis egy s másban emlékeztet Cúchulainn-ra).

Mindemellett Doyle szól családról, szeretetről, szerelemtől és szexről, szellemekről, meg sok fura karaktert felvonultat, jelezvén, hogy a kaotikus, háborús időkben sem állt meg az élet, meg hogy nem volt mindenki az IRA tagja, és így tovább. Egy szó, mint száz, a Henry csillaga nagy élmény. Lehet rajta nevetni, sírni, filózni, és levonni következtetéseket. Pl. hogy akármi van, a kisember szívja meg. Meg hogy azért élni kell, akárhogy is.

Címkék: