Kiadó: Cartaphilus KönyvkiadóKiadás éve: 2006
Fordította: Horváth Sára
Eredeti cím: Return to Tibet
Oldalszám: 215
Ára: 2800 Ft
Kategória: ismeretterjesztő / tudományos, egyéb
Heinrich Harrer, a Hét év Tibetben c. könyvével világhírnévre szert tett osztrák hegymászó 1982-ben, harminc évvel azután, hogy a kínai támadások miatt elhagyta az országot, visszatért Tibetbe. Tapasztalatait ebben a könyvben írta le.
Nem kell hozzá különösebben ismerni az ázsiai ország utóbbi bő fél évszázadának történelmét, hogy tudja az ember, Harrert szomorú állapotok fogadták. A pekingi olimpia kapcsán is épp eleget hallhattunk arról, hogy Tibetben gondok vannak. Más kérdés, hogy – miként meg is jegyzi – szerzőnk azon kevesek egyike, akik úgy írhatnak a jelen helyzetről, hogy össze tudják hasonlítani a kínaiak benyomulása és hatalomátvétele előtti időkkel. És persze „Heinrig” iszonyatos pusztítás nyomaira lelt lényegében mindenütt, amerre járt. Igaz, a „négyek bandája” már a múlté volt, mire végre beutazási engedélyt kapott a világtól már adottságai (a Himalája égigérő hegyei) miatt is elzárt országba, és megkezdődött az „olvadás”. Harrer szinte szívszorító módon igyekszik megtalálni a pozitív változás jeleit, ám nem tudja palástolni mérhetetlen elkeseredését. Meglehet,’82-re, és talán azóta is (honnan is tudhatnám én azt) a kínaiak nyitottak a tibeti nép igényei felé, és megengedtek nekik ezt-azt, de a károk attól még helyreállíthatatlanok.
Túl azon, hogy a kínai kommunista terror mennyi áldozatot szedett a jóravaló tibetiek köréből, a kultúrájukat, vallásukat is csaknem teljesen eltörölték a Föld színéről. Harrer azt tapasztalta, hogy az emberek zöme, ha titokban, óvatosan is, de tartja hitét, és egyre várja őszentsége, a XIV. Dalai Láma visszatérését (bár annak esélye manapság megint csak paraszthajszálnyira van a nullától…) – de azt is látja, hogy a világba szétszóródott tibetiek nem mindegyike tudja megőrizni vallását, kultúráját. Az indiai és nepáli telepeik még őrzik, amit lehet, de ez nem változtat azon, hogy a kínaiak a buddhista kolostorok 99%-át lerombolták Tibetben, elloptak, összetörtek, megsemmisítettek mérhetetlenül sok pótolhatatlan kegytárgyat, thankát, szobrot, és így tovább. Amíg él a hit az emberek szívében, addig persze van remény – de azt hallom valakitől, aki sokkal többet tud mindezekről, mint én, hogy nem régiben már az utolsó tibeti gyógyító láma is kénytelen volt elmenekülni az országból. Meglehet, vannak még ott szerzetesek néhányan, de Harrer szerint mind öreg, nem látott sehol valódi novíciusokat – csak sok „kirakat szerzetest”, akik valójában kínai bérencek. Ugyanígy sok helyütt, a turisták elkápráztatására felújítások vannak, ám hamar kiderül, hogy az is csak dzsüma, hamis látszat, és valójában alig-alig zajlik a múlt emlékeinek restaurálása. A népnek 1982-ben már egy kicsit jobb volt, de a többség, pláne vidéken, továbbra is éhezett, és így tovább.
Harrer igyekszik diplomatikus lenni, reményt sugallni, meglátni a kínai diplomáciának (ill. a hangoztatott irányelvektől sokszor nagyon is eltérő tényeknek) a pozitívumait, mindazonáltal ő is látja, ami egy mit sem tudó európai számára is világos, hogy Kína soha nem fogja kiengedni markából Tibetet, mert érdekeik (pl. a természeti kincsek, s különösen a víz) mást diktálnak. Igaz, a tibetiek máshogy mérik az időt, ők tudnak várni, és láttunk már nagy birodalmakat összeomlani. És abban mindenképp igaza van az írónak, hogy Kína is jobban járna, ha engedményeket tenne Tibetnek, és annyi szabadságot, amiben élhető az élet…
Ami az írást magát illeti, Harrer nem lett jobb író a köztes három évtizedben, és egyébként is elkélt volna az eredeti szöveghez egy szerkesztő, aki a szerző csapongó gondolatait valamiféle rendbe szedi, ill. rámutat, hogy nagyon sokszor túl konkrétan ismétli a Hét év Tibetben c. könyvben már leírtakat. De amellett, hogy semmiképp sem olvasható úgy a könyv, mint Tibet XX. századi történelme, Harrer ezalkalommal is a rá jellemző nyitottsággal és figyelemmel jegyezte le, amit tapasztalt. És amit lépten-nyomon összevet azzal a Tibettel, amit a kínai áradat előtt megismert, amikor még ott lakott a Dalai Láma, és megtapasztalhatta az ország megannyi szépségét, népének kedvességét, stb. Harrer, bármit mondjanak is rá SS-múltja miatt (ő azt állítja, azért lépett be a náci pártba, hogy eljuthasson olyan keleti hegymászó expedíciókra, amiken részt venni sehogy máshogy nem lett volna esélye), elvitathatatlanul egyike volt azoknak, akik nagyon sokat tettek azért, hogy Tibet helyzetét megismerje a világ, és ebben ez a műve is fontos szerepet játszott.
A magyar kiadáshoz még annyit, hogy másvalaki fordította, ami kevésbé zavaró, mint szépirodalmi művek esetén volna, viszont egy szerkesztő ide is elkelt volna. Pl. mert a könyv végi fotóknál a tibeti nevek angolos átírással szerepelnek, míg a szövegben magyarosan. Meg többször említi a szöveg James Hiltontól a Valahol Tibetben c. könyvet. Mármost lehet, hogy a német kiadásnak ez a címe, de az 1933-as angol eredetinek Lost Horizons, magyarul pedig A kék hold völgye címmel jelent meg több ízben is (legutóbb 2006-ban) ez a fantasztikus regény, ami anno divatba hozta Tibetet, és sokakban elültette az író által kitalált, mennyei Shangri-la képzetét. Harrer egyébként a Tibetről szóló könyvekre is kitér, és ezt történetesen nem kárhoztatja, de néhány hamisítványról meg kitalációról lerántja a leplet. A téma iránt érdeklődőknek ez különösen hasznos rész, de amúgy is érdekes és megrázó, ahogy az író, aki 2006. január 7.-én hunyt el, összehasonlítja az ’50-es évek eleji Tibetet a ’80-as évek elejivel, és minden erejével igyekszik hinni abban, hogy apránként, lassan, de jobb lesz a tibetieknek.