A Sanguis In Nocte-t még az életben nem hallottam, de nem tettek rám olyan benyomást, hogy a Dunába vessem magam a hajóról. Pedig nem vagyok egy megveszekedett industrial fan, márpedig az ő zenéjük javát gépies ütemek és kőegyszerű riffek adják (a gitáros és a dobos a Ravenshades-ben is játszik), amihez Major és W.L. Rabenaas nem túl változatos üvöltései sem kevernek sok színt. Nem úgy W.L. skótdudája! Az Ihajla táncházak óta nem volt szerencsém élőben dudát hallani, de most is felvillanyozott. Mondjuk a népzenei dallamok sem voltak túl komplikáltak, de működtek. Ha jól vettem ki, németül, angolul és latinul is énekeltek, és voltak egészen megkapó hangulataik, és még erő is akadt a zenében (jó hely az A38, tudják, hogy kell használni a keverőpultot).
A Garden of Eden alatt is jól szórakoztam. Ők a korai orthodox dark rocktól a ma jól menő, jellemzően finnek által tolt irányba fordultak, a készülő lemezről elhúzott nóták is ezt mutatják. Az angol nyelvet mondjuk nem értem (mármint hogy minek váltottak arra, pláne, hogy akad magyar szövegű is az új számok közt), de semmi vészes, Nyúzó „Binci” Imre, Andrew Eldritch ecsegfalvi unokaöccse tudja, mi fán terem az angol kiejtés. Szóval To/Die/For meg The 69 Eyes rajongóknak itt a magyar kedvenc (pláne, hogy utóbbiak Lost Boys c. himnuszát elő is adták Binciék, amivel elérték, hogy a közönség még annál is jobban szeresse őket, mint addig, pedig abban is volt már némi perverz, hehe). Fogós dallamok, némi kis rock & roll, de azért jó adag dark-os bánat és sirám jól működő keveréke a Gardenroll (még ha az új, második gitáros helyenkint túl is pörögte a dolgot). És bár utóbb Gyula beszólásain is hangosan kellett nevetgélnem, Binci kapja az est beszólása díjat. Két nóta között meg találta állapítani, hogy milyen sötét van a nézőtéren (értitek: egy dark koncerten...), majd kijelentette, hogy „Szabad a csók!”
A De Facto pedig hengerelt. Pedig a jó sok új lemezes nóta (április táján jelenik majd meg a Karizma c. album) nem sok metalt tartalmaz. Viszont olyan, azonnal ható sláger minden dala, hogy egy jobb érzésű átlagzenész, aki végig gürcölte a fél életét, hogy egyetlen valamire való dallamot összeeszkábáljon, minimum elsírja magát, ha ezt mind hallja, de tán még önmaga folyóba veszejtésén is elmereng. Viccen kívül, elképesztő, micsoda dalszerzői véna dolgozik a Tóth Gyula énekes-gitáros által vezetett bandában! A számok szerkezete, felépítése, maguk a témák és dallamok egyszerűen tökéletesek, nem tudok rá jobb szót. És nem csak a már a Szigeten is azonnal kedvencemmé előlépett Cult-os nóta, de mind ilyen.
Benne van ebben az istenadta tehetségen kívül az is, hogy a csapat tagjai igen jól (és a zene iránti alázattal) muzsikálnak, Gyula pedig egyike azon igen csekély számban előforduló magyar énekeseknek, akik tudnak is énekelni. Emellett karizmatikus, és remek humorú frontember, különösen amikor az alkoholszintje nem éri el azt a stádiumot, ahol beleköt a hangosítókba (mondom, hogy jó hely az A38). Tényleg olyan beszólásai vannak, hogy fel kellene mindet jegyezni, bár félek, így elmesélve nem az igazi. Ahogy pl. észrevette valami haverját, aki a bárpultot támasztotta (ami különösen éles szemről árulkodik), és odaszólt neki, hogy tényleg ő-e az, és mikor az bólogatott, akkor ott örvendett és bazmegolt, hogy de jó, nem is számított rá, hogy ő is itt lesz (tudtok követni?), vagy ahogy az utolsó előtti nótánál kiszólt, hogy itt vannak-e még a tokaji hölgyek, mire azok, hogy „ajjaj”! Na, íme a családias légkörű koncertek varázsa (amúgy sokan voltunk, nem kevesen).
Az új dalokból kettőben és egy régiben vendégszerepelt Napsugár, Gyula unokahuga, akire nyilvánvalóan igen büszke emberünk, s lehet is, mert a csajszi elég jól énekelt (a lemezen is vokálozik), bár látszott még a színpadi rutin hiánya meg hogy néha túlsikoltozza magát (vagy musical iskolába jár, mittomén, de szóval még nem egy rocker frontasszony). Róla nincs kép, mert a fényképezőm addigra lemerült. Így megy ez.
Egyébként meg nem csak az új számok jók, sőt. A Tűzég-A Pokolból kettőse pl. sosem tapasztalt módon lett még mágikusabb, tüzesebb és keletiesebb, alighanem az „új” gitárosnak, Geőcze Zolinak köszönhetően. Ő ugyanis a ’90-es években a Skanzen tagja volt, ami majdnem olyan jó folk rockot játszott, mint a Barbaro, épp csak alig ismerte őket valaki. Meg az összes többi Evangeliom- meg Empíreum lemezes dal sütött (és a metalos részek is!), meg az örökzöld Csak egy szó is az Antique EP-ről, és azt hiszem, akármilyen magas is a mérce, ez az egyik legjobb De Facto buli volt, amin valaha jártam. És ha a Karizma nem lesz sikeres, és nem ismeri meg általa annyi ember ezt a bandát, amennyinek már eddig is kellett volna, akkor nincs igazság, és kijelenthetjük, hogy aki azt mondja, hogy de pedig van, az hazug bitang, és monnyonle. Szóval szedjétek össze magatokat, népek, mert a De Facto messze jobb, mint bármi, amit magyar formációktól a slágerlistákon viszonthallani!
A Garden of Eden alatt is jól szórakoztam. Ők a korai orthodox dark rocktól a ma jól menő, jellemzően finnek által tolt irányba fordultak, a készülő lemezről elhúzott nóták is ezt mutatják. Az angol nyelvet mondjuk nem értem (mármint hogy minek váltottak arra, pláne, hogy akad magyar szövegű is az új számok közt), de semmi vészes, Nyúzó „Binci” Imre, Andrew Eldritch ecsegfalvi unokaöccse tudja, mi fán terem az angol kiejtés. Szóval To/Die/For meg The 69 Eyes rajongóknak itt a magyar kedvenc (pláne, hogy utóbbiak Lost Boys c. himnuszát elő is adták Binciék, amivel elérték, hogy a közönség még annál is jobban szeresse őket, mint addig, pedig abban is volt már némi perverz, hehe). Fogós dallamok, némi kis rock & roll, de azért jó adag dark-os bánat és sirám jól működő keveréke a Gardenroll (még ha az új, második gitáros helyenkint túl is pörögte a dolgot). És bár utóbb Gyula beszólásain is hangosan kellett nevetgélnem, Binci kapja az est beszólása díjat. Két nóta között meg találta állapítani, hogy milyen sötét van a nézőtéren (értitek: egy dark koncerten...), majd kijelentette, hogy „Szabad a csók!”
A De Facto pedig hengerelt. Pedig a jó sok új lemezes nóta (április táján jelenik majd meg a Karizma c. album) nem sok metalt tartalmaz. Viszont olyan, azonnal ható sláger minden dala, hogy egy jobb érzésű átlagzenész, aki végig gürcölte a fél életét, hogy egyetlen valamire való dallamot összeeszkábáljon, minimum elsírja magát, ha ezt mind hallja, de tán még önmaga folyóba veszejtésén is elmereng. Viccen kívül, elképesztő, micsoda dalszerzői véna dolgozik a Tóth Gyula énekes-gitáros által vezetett bandában! A számok szerkezete, felépítése, maguk a témák és dallamok egyszerűen tökéletesek, nem tudok rá jobb szót. És nem csak a már a Szigeten is azonnal kedvencemmé előlépett Cult-os nóta, de mind ilyen.Benne van ebben az istenadta tehetségen kívül az is, hogy a csapat tagjai igen jól (és a zene iránti alázattal) muzsikálnak, Gyula pedig egyike azon igen csekély számban előforduló magyar énekeseknek, akik tudnak is énekelni. Emellett karizmatikus, és remek humorú frontember, különösen amikor az alkoholszintje nem éri el azt a stádiumot, ahol beleköt a hangosítókba (mondom, hogy jó hely az A38). Tényleg olyan beszólásai vannak, hogy fel kellene mindet jegyezni, bár félek, így elmesélve nem az igazi. Ahogy pl. észrevette valami haverját, aki a bárpultot támasztotta (ami különösen éles szemről árulkodik), és odaszólt neki, hogy tényleg ő-e az, és mikor az bólogatott, akkor ott örvendett és bazmegolt, hogy de jó, nem is számított rá, hogy ő is itt lesz (tudtok követni?), vagy ahogy az utolsó előtti nótánál kiszólt, hogy itt vannak-e még a tokaji hölgyek, mire azok, hogy „ajjaj”! Na, íme a családias légkörű koncertek varázsa (amúgy sokan voltunk, nem kevesen).
Az új dalokból kettőben és egy régiben vendégszerepelt Napsugár, Gyula unokahuga, akire nyilvánvalóan igen büszke emberünk, s lehet is, mert a csajszi elég jól énekelt (a lemezen is vokálozik), bár látszott még a színpadi rutin hiánya meg hogy néha túlsikoltozza magát (vagy musical iskolába jár, mittomén, de szóval még nem egy rocker frontasszony). Róla nincs kép, mert a fényképezőm addigra lemerült. Így megy ez.Egyébként meg nem csak az új számok jók, sőt. A Tűzég-A Pokolból kettőse pl. sosem tapasztalt módon lett még mágikusabb, tüzesebb és keletiesebb, alighanem az „új” gitárosnak, Geőcze Zolinak köszönhetően. Ő ugyanis a ’90-es években a Skanzen tagja volt, ami majdnem olyan jó folk rockot játszott, mint a Barbaro, épp csak alig ismerte őket valaki. Meg az összes többi Evangeliom- meg Empíreum lemezes dal sütött (és a metalos részek is!), meg az örökzöld Csak egy szó is az Antique EP-ről, és azt hiszem, akármilyen magas is a mérce, ez az egyik legjobb De Facto buli volt, amin valaha jártam. És ha a Karizma nem lesz sikeres, és nem ismeri meg általa annyi ember ezt a bandát, amennyinek már eddig is kellett volna, akkor nincs igazság, és kijelenthetjük, hogy aki azt mondja, hogy de pedig van, az hazug bitang, és monnyonle. Szóval szedjétek össze magatokat, népek, mert a De Facto messze jobb, mint bármi, amit magyar formációktól a slágerlistákon viszonthallani!