Szépen megtelt a hajó a svéd Pain Of Salvation kedvéért, ami jelzi, hogy akármilyen borult és különös is az új album (Scarsick), sokaknak bejött. Magam az előző BE lemez táján kezdtem sejteni, hogy ha létezik új Queensryche vagy új Pink Floyd (abban az értelemben, hogy valaki hasonló módon úttörő, újító a zenében), akkor azok ők lehetnek, és mostanra ez meggyőződésemmé vált. Viszont a koncert alapján úgy érzem, élőben még nem ők azok.
Pedig rengeteg pozitívumot tudok elmondani a buliról. Jól szólt, remekül zenéltek, mozogtak is, minden albumról válogattak, és akármilyen mély és súlyos a dalaik mondanivalója, nem volt a számok közt prédikálás, csak jó adag poénkodás (amiből még az ügyes új basszer is kivette a részét). A nap poénja (angolul, mert nem igen lefordítható):
Daniel Gildenlöw: „Do we rock?!?”
Közönség: „YEAH!”
Daniel: „Yes, because we’re on a boat.”
És igaza is volt, mert az igazán beindulós nóták alatt érezhetően ringani kezdett a hajó a talpunk alatt!
Íme a setlist:
Scarsick (Scarsick), America (Scarsick), ! (Entropia), Nightmist (Entropia), Handful of Nothing (One Hour By The Concrete Lake), New Year's Eve (One Hour By The Concrete Lake), Ashes (The Perfect Element Part I), Undertow (Remedy Lane), This Heart of Mine/Song for the Innocent (Remedy Lane/The Perfect Element Part I), Chain Sling (Remedy Lane), Diffidentia (Be), Flame to the Moth (Scarsick), Disco Queen (Scarsick), ráadások: Hallelujah (ami egy Leonard Cohen dal), Cribcaged (Scarsick), Used (The Perfect Element Part I).
Jogos a kérdés, hogy akkor mi a fészkes pokol hiányzott nekem?!
Valamelyik ezek közül: dög, metal, rock & roll, lendület. Az, hogy teljes mértékben elvarázsoljon a koncert. És minden dalban volt olyasmi, ami megtette, de összességében a kelleténél kicsit több volt az olyan, maszatolós részből, ami élőben nem hatott. És tudom, tudom, hogy bennem van a hiba. De akkor is úgy éreztem, hogy ezek miatt a leállós vagy akármilyen részek miatt nem ragad magával teljesen a POS. És figyeltem a közönséget: bevallva-bevallatlanul a legtöbben így lehettek vele. Mert amint felcsendült egy olyan refrén, megdörrent egy olyan riff, azonnal beindult az örömködés, de el is ült, ha túl hosszúra nyúlt egy-egy kifejtős téma.
Ennyit arról, ami nem tetszett. Ami meg: hát, ugye, minden dalból a jó részek, hehe. Pl. ahogy a nyitó Scarsick beindult, hát, az félelmetesen nagy volt. Az Ashes-nál futott rajtam először végig a hideg, a This Heart Of Mine, amiből valójában sajnos csak a nyitó, I Pledge c. részt játszották, személyes okokból volt nagy élmény, nagyot ütött a Flame to the Moth, gyönyörű volt a Cohen-feldolgozás (nem mintha addig nem tűnt volna fel, hogy minden tag vokálozik, és hogy így együtt valami angyali kórust adnak ki), de a fénypont számomra a Cribcaged volt.
Ami pedig az musical-es America-t meg a Disco Queen-t illeti (aminek csak a verzéje ilyen tufa diszkó), hát… Nem perdültem táncra tőlük, de nem is fájtak. Ennyi belefér. És igen, összességében ez egy emlékezetes, remek koncert volt.
Pedig rengeteg pozitívumot tudok elmondani a buliról. Jól szólt, remekül zenéltek, mozogtak is, minden albumról válogattak, és akármilyen mély és súlyos a dalaik mondanivalója, nem volt a számok közt prédikálás, csak jó adag poénkodás (amiből még az ügyes új basszer is kivette a részét). A nap poénja (angolul, mert nem igen lefordítható):
Daniel Gildenlöw: „Do we rock?!?”
Közönség: „YEAH!”
Daniel: „Yes, because we’re on a boat.”
És igaza is volt, mert az igazán beindulós nóták alatt érezhetően ringani kezdett a hajó a talpunk alatt!
Íme a setlist:
Scarsick (Scarsick), America (Scarsick), ! (Entropia), Nightmist (Entropia), Handful of Nothing (One Hour By The Concrete Lake), New Year's Eve (One Hour By The Concrete Lake), Ashes (The Perfect Element Part I), Undertow (Remedy Lane), This Heart of Mine/Song for the Innocent (Remedy Lane/The Perfect Element Part I), Chain Sling (Remedy Lane), Diffidentia (Be), Flame to the Moth (Scarsick), Disco Queen (Scarsick), ráadások: Hallelujah (ami egy Leonard Cohen dal), Cribcaged (Scarsick), Used (The Perfect Element Part I).
Jogos a kérdés, hogy akkor mi a fészkes pokol hiányzott nekem?!
Valamelyik ezek közül: dög, metal, rock & roll, lendület. Az, hogy teljes mértékben elvarázsoljon a koncert. És minden dalban volt olyasmi, ami megtette, de összességében a kelleténél kicsit több volt az olyan, maszatolós részből, ami élőben nem hatott. És tudom, tudom, hogy bennem van a hiba. De akkor is úgy éreztem, hogy ezek miatt a leállós vagy akármilyen részek miatt nem ragad magával teljesen a POS. És figyeltem a közönséget: bevallva-bevallatlanul a legtöbben így lehettek vele. Mert amint felcsendült egy olyan refrén, megdörrent egy olyan riff, azonnal beindult az örömködés, de el is ült, ha túl hosszúra nyúlt egy-egy kifejtős téma.
Ennyit arról, ami nem tetszett. Ami meg: hát, ugye, minden dalból a jó részek, hehe. Pl. ahogy a nyitó Scarsick beindult, hát, az félelmetesen nagy volt. Az Ashes-nál futott rajtam először végig a hideg, a This Heart Of Mine, amiből valójában sajnos csak a nyitó, I Pledge c. részt játszották, személyes okokból volt nagy élmény, nagyot ütött a Flame to the Moth, gyönyörű volt a Cohen-feldolgozás (nem mintha addig nem tűnt volna fel, hogy minden tag vokálozik, és hogy így együtt valami angyali kórust adnak ki), de a fénypont számomra a Cribcaged volt.
Ami pedig az musical-es America-t meg a Disco Queen-t illeti (aminek csak a verzéje ilyen tufa diszkó), hát… Nem perdültem táncra tőlük, de nem is fájtak. Ennyi belefér. És igen, összességében ez egy emlékezetes, remek koncert volt.