Sajnos ez volt életem első Fekete Zaja Sástón, de minden jó, amit eddig hallottál erről a különleges fesztiválról, igaz. A zenei és egyéb változatosság, a varázsos környezet, a résztvevők zömének barátságossága, a ritka magas színvonalú szervezés, a sajátos hangulat.
Részben ezek miatt volt azonban, hogy egyetlen koncertet láttam csupán egészében, a többiből csak részleteket. Az Ørdøg kezdésekor én még a libegőn ültem, így csak a végére értem be (OK, a színpadok irányait jobban is jelezhették volna). A napsütötte Fanyűvő színpadon Vörös Andrisék amolyan baráti matinéshow-t nyomtak, megfejelve a Ős-Bikini klasszikussal (A zenekar üzenete), ami ebben a formában remekül illett is ide.
A kétszemélyes (énekesnős és sampleres-szintis) Fearful Ski Brothers deathspacediscoja nem az én zeném, de a Delta színpad felfújt háttere és álomszerű színei miatt így is emlékezetes volt a produkció.
A romániai Dordeduh teljes, iszonyat hosszú beállását végigvártam a Fanyűvőn, ami nem tett jót sem testileg, sem lelkileg, így a koncertből keveset láttam, pedig izgalmas népzenei elemekkel dúsított kb. black metaljuk megnyerő volt. Az elején a zúzás masszának tűnt, de aztán teljes pompájában jött át az is, meg a finomabb folk részek is.
Odaát az erdőben a Shell Beach frankón tolta a kisebb színpadon a leegyszerűsítve Deftones-mocsok-fogós-dallamokkal-dúsítva jellegű zenéjét, az az új nóta különösen sütött.
De persze én is azért mentem, mint a fesztivál történetében először teltházat csináló tömeg zöme: hogy lássam, mint szólnak először élőben a Thy Catafalque dalai. Az előzetes beharangozók, a közreműködő zenészek elképesztő névsora kapcsán lehetett számítani egy s másra, ahogy arra is, hogy már az első hangoktól heves hidegrázás fog majd el. Hogy méltó volt a koncert a T.C. életműhöz, az a legkevesebb. De hogy ilyen elementáris erejű lesz, meg hogy pár samplertől eltekintve nem lesznek billentyűs hangszerek, ellenben maga Kátai Tamás is színpadra lép, és épp a legbrutálisabb blokkban fog épp basszusgitározni… Á, még most sem tudom elhinni.
A koncert felépítésében a praktikum is szerepet kapott: így is x dalonként lecserélődtek a színpadon lévő zenészek, tehát egy-egy blokkban jobbára ugyanazok játszottak. És mindenki odatette magát. Nyilván. Ez olyan történelmi esemény volt, melyért külföldről is ideutaztak néhányan (még Amerikából is jött valaki), ez mindenkinek megtiszteltetés volt. De ami a színpadon történt, az nem valami karótnyelt, ezerrel koncentráló zenélés volt. Nyilván akadt feszültség, apróbb problémák (pl. a Sear Bliss-es Nagy András bátran énekelje csak fel újra a Kék ingem lobogó-t, ha már a felénél kirántotta a mikrofon zsinórját, mert előtte döbbenet jól dalolt!), de az egész inkább emelkedett, megindító, lenyűgöző és szeretetteli volt.
A legnagyobb TC slágerekből hárommal indult a móka, Dudás Gábor (Reason) remek énekével: Esőlámpás, Kel keleti szél, Köd utánam. Eztán jött a brutál blokk: Lédeczy Lambert (Ahriman) a rá jellemző tiszteletet parancsoló erővel üvöltötte-károgta végig a Szamojéd freskó-Jura-Mezolit hármast, de hogy ezek az iszonyat súlyos témák ilyen erővel és tisztán meg bírnak szólalni élőben, végképp meglepett, ahogy az is, hogy volt ember (Szenti Árpád az Ahrimanból stb.), aki a nem emberre írt dobtémákat is leüsse. Fájdalmas volt viszont a Perihelion-os Vasvári Gyula rövidke szereplése, hiszen ő annyi T.C. dalban énekelt már lemezen.
Ezt a lágyabb blokk követte (Embersólyom, A bolyongás ideje, Sirály), a mikrofonnál Horváth Martinával, akit Dudás Ivett (Tales Of Evening) is kisegített, és itt szerepelt Bos Michaela Lilla (Képzelt Város) csellista is. Jobb szélen állva, amerről a Telehold is nézte a koncertet, sajnos kettejük énekét is maga alá temette a metal, plusz innen hiányzott még jó pár örök, nagy kedvencem, de legalább nem zokogtam végig a koncertet.
Eztán jött Nagy András, Bokodi Bálinttal (Lost Continent, Diabolus in Musica) kiegészülve, és a Kék ingem lobogó-Trilobita-Fekete mezők trióban olyan bulihangulatot kerekítettek, amire zsintén nem számítottam. Majd Vörös András pördült a színpadra a Piros-sárga kedvéért, végül Dudás Gábor és Bálint dalolták a Szarvas-t. Mindkettő az új albumon (Vadak) szerepel, és ugyan, hány olyan zenekar van, amelyik képes még a tizedik lemezére is a korábbi örökzöldekkel egyenrangú dalokat írni?! Észveszejtő, magával ragadó zárása volt ez a koncertnek – ám aztán még feljött Tamás egymaga, elszavalta a Fehérvasárnap-ot, ami után nem is maradtak szavak. De aztán feljött minden fellépő, meghajolni és megölelgetni Tamást, és mind megérdemli, hogy itt szerepeljen a neve (három hónap volt a felkészülésre, és sokuknak csak három próba jutott…): Vígh Zoltán (Sear Bliss), Szűcs Antal Mór (VHK), Katona Rajmund (Reason/Agregator), Kun József (Reason), Vári Gábor (Dystopia), Kónya Zoltán (Gire), Fogl Botond és Forczek Ádám (Needless), Szabó Dániel (Divided), Potkovácz Márk (Stabbed/WMD), Kantár György (Eclipse Of The Sun), Erdélyi Péter (Ad Astra/Archaic stb.), Varga Krisztián (Ann My Guard), Rickmann Tadeusz (Tyr/ex-Dalriada), Cseh Gergely (The Moon and the Nightspirit).
A szállásra vezető úton megelevenedett előttünk a Rengeteg album borítója, aztán belépett a lassan, óvatosan zakatoló vaskocsim elé szarvas, róka (Gire utalásként őz is), mintegy továbbszőve a koncert hihetetlen hangulatát, megerősítve abban, hogy a Szarvas egyik sora („A valóban nincs varázs”) nem is igaz, maga Kátai és a többiek bizonyították be, hogy van. Reménykedem az élő folytatásban is!
