Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg

Bradbury klasszikussá vált regénye eredetileg 1962-ben jelent meg. Utoljára (és először) úgy 19 éve olvastam, és bár nyomban nagy kedvencemmé vált, akkor még nem láttam, hogy ez egy olyan könyv, melyet apáknak és fiúknak kell olvasniuk. Mert róluk is szól.

Egy október végi (de még nem a halloweeni) éjjelen különös vonat érkezik az Illinois-állambeli Green Townba. Vándorcikusz utazik rajta, különös figurák lepik el hamarosan a sínpár melletti rétet, szörnyszülöttek, egzotikus emberek és állatok. De nem a furcsaságuk miatt érzi a látványukat hátborzongatónak Will és Jim, a két majdnem 14 éves, greentowni fiú, akik kiszöknek éjnek évadján meglesni a vonatot. Ám az utazó vidámpark delejes erejének ők sem tudnak ellenállni, ahogy a város apraja-nagyja is örömmel szalad ki a rétre, mikor Mr. Dark és gárdája megnyitja sebtében felvert sátrait.

A történet egyre baljósabb, egyre fojtogatóbb hangulatot vesz, ahogy halad előre. A fiúk idővel ráébrednek, hogy Cooger & Dark Pokolbéli Árnyszínháza olyasmit művel, ami természetellenes, ami eszét veszi azoknak, akik kipróbálják a cirkusz egyik-másik látványosságát, ám ez önmagában nem biztos, hogy elég lesz, hogy le tudják győzni a mágikus-magnetikus erőket, melyek talán őket is elemésztik.

Kettejükön kívül a harmadik főszereplő Will idősödő édesapja, a könyvtár gondnoka, aki sűrűn borong magában, és éjjelente visszajár a munkahelyére olvasni. De vajon a könyvekből szerzett tudás elég védelmet ad-e bárkinek, ha gonosz lélek közeleg? Össze tud-e fogni apa és fia, két ilyen közeli, mégis távoli ember, megtalálják-e magukban és egymásban, amire szükségük lehet a gonosz ellen?

Bradbury számos írása játszódik a gyermekkora idilli helyszíne nyomán megálmodott Green Townban, ám ez a regény legalább annyira a felnőttéválásé, mint a letűnt ifjonti évek iránt érzett nosztalgiáé. Attól még sokszor költőien szépen fogalmaz, és filozofál is néha, jó és rossz harcáról, meg arról, hogy nem a halál számít, „hanem ami előtte történik”.

S ezek mellett is a könyv a gótikus horror egyik gyöngyszeme, anélkül, hogy igazán véres lenne – de óriási hatással volt nemcsak a fantasztikus irodalomra, de általában a popkultúrára is. Stephen King, Neil Gaiman vagy épp Robert McCammon (Egy fiú élete) számára meghatározó olvasmány volt, de pl. Stranger Things sem lenne enélkül.

Sőt, meggyőződésem, hogy Bradbury nagyban felelőssé tehető azért, hogy a Halloween annyira divatba jött. Akkor is, ha ő maga is elutasítaná a túlzón giccses, művi oldalát. Hanem ahogy az őszről ír, az illatokról, színekről, élményekről, és arról, hogy ilyenkor a túlvilág és a miénk közti határ elmosódik… Nos, azzal nekem az elevenembe talál, egyszerűen azért, mert bár gyermekkoromban nyoma sem volt a Halloweennek, a horrornak sem vagyok nagy rajongója, viszont fontos és meghatározó emlékeim és élményeim vannak a Halottak napja, Mindenszentek kapcsán. És ezek hangulata, lelkisége valahogy sokkal inkább megvan Bradbury kapcsolódó írásaiban, mint a kötelezővé, gépiessé vált „ünneplésben” (mármint amilyennek felnőtt fejjel látom, hogy hogy zajlik úgy általában). Nagy- és dédszüleink idejében nálunk is voltak hasonló hagyományok, hogy pl. konkrétan a
sírhantba betették a halott kedvenc ételét, a sírra öntötték kedvenc borát (amikor még nem volt jellemző a sírköves temetkezés), vagy hogy otthon, míg a temetőbe mentek, az asztalon ételt hagytak, és így tovább. És ha a jelmezesdi nálunk a farsanghoz kötődik is, ősszel, az aratás és betakarítás után, a télre készülve voltak bálok is. Elhiszem, ha valakinek ez pogányul hat, én csupán azt látom benne, hogy az emberek örültek, hogy élnek, és tisztában voltak vele, hogy egyszer majd ők is meghalnak, és megadták mindezeknek és a természetnek a tiszteletet, és meg is ünnepelték. És mindez valóságos volt.

Tudom, hogy rajtunk is múlik, hogy megtartjuk-e az ünnepeket és hogyan, de míg az ember tán alig változott, a világ körülöttünk annál inkább. Ám a temetőkben égő apró lángokra most is ugyanúgy szükségünk van nekünk, halandóknak, és meglehet, arra is, hogy vaduljunk egyet, mielőtt beköszönt a tél. Máskülönben honnan tudnánk, hogy élünk, és hol maradna az öröm az életből?