Ezzel együtt ez a könyve kevésbé tűnt nekem valónak, de nagyon kellett már, hogy újra Bretagne-ról olvashassak, márpedig a Kis francia bisztró részint ott játszódik, úgyhogy belevágtam.
A regény egy hatvan éves német nőről szól, aki egy párizsi turistaúton úgy dönt, hogy a Szajnába öli magát. Mert annyira rossz neki a házasságában. És lehet rá számítani, hogy de bezzeg aztán megtalálja a romantikát, az igaz szerelmet, önmagát stb.
Nem meglepő módon ez a regény sokkal közelebb van Joanne Harris bretagne-i regényéhez (Partvidékiek), mint Mark Greenside humoros memoárjához, de azért eléggé másmilyen is. Joanne-t a Levendulaszoba kapcsán is felemlegettem, és most is azt érzem, hogy ő azért sűrűbb, mélyebbre hatoló, keményebb történeteket ír, de azért itt is van bőven a valós, megélt életből, a gyászból, az elvesztegetett, soha vissza nem térő évekből – de végül is mindegyik említett író munkáiban ott van az, hogy élni kéne, mert az jó.
És amilyen klisésen hangzik ez, annyira jól esett most mégis erről olvasnom, de azt azért nem mondanám, hogy a regény nem klisés. Viszont helyesen tippeltem: ez régebbi könyve Ninának, mint a Levendulaszoba. Érződik is, hogy kevésbé kiforrott regény, ugyanakkor tartok tőle, hogy a magyar fordítás sem sikerült elég jól. Eleve német eredeti helyett angolból lett fordítva, és bár a Levendulaszoba sem tobzódik költői ill. szépirodalmi pillanatokban (bár akad olyan is benne), itt a szöveg sokszor nem jó értelemben egyszerűnek hat. Sőt, főleg az elején döccenések, bizonytalanságok is vannak benne, s ez mind meglepett, mert a Levendulaszoba sokkal jobban olvasható, szebb szöveg.
Viszont a Kis francia bisztró (mely cím eléggé kényszeredettnek hat, bár legalább nem spoileres nagyon) így is jó élmény volt. Ez is csak arról szól, hogy de bizony, hatvan fölött, vagy akármikor is újra lehet kezdeni, meg csodák rejtőzhetnek az emberekben, meg hogy a hely, ahol élünk, milyen fontos, és így tovább, klisés gondolatok ill. életbölcsességek egymás hegyén-hátán, és az olvasón múlik, mit vesz ki belőle. Vannak benne így-úgy feminista gondolatok is, és amikor már kezdtem nagyon unni, hogy persze, minden férfi hülye és mindig a férfiak a hibásak, akkor írt valami nagyon jót („Bármelyik férfi varázsló, aki egy nőt szeret, és megérdemli, hogy viszontszeressék.”), és ez helyére billentette a dolgot. (Szerintem általában a párkapcsolatok két emberen múlnak, és abból az egyik jobbára nőnemű, amúgy meg a legtöbb dolog nem a nemünkön múlik, hanem azon, hogy emberből vagyunk, de ezt nem most fogom kifejteni.)
Még az is lehet, hogy ez egy max. középszerű romantikus regény, jól körülhatárolható célközönséggel. Mégis van benne varázs, életszeretet, és amikor a bretagne-i településről ír, az ottani életről, az emlékeket és gondolatokat ébresztett bennem, s végül is olvasói szempontból ez a fontos. Emlékeztetett a szüleim, nagyszüleim, dédszüleim életére, arra, hogy voltak ünnepek, szokások, akár rítusok, melyek nem fennkölt és okosba megfejtett hagyományőrzés címén zajlottak, hanem mert az életü(n)k részei voltak. Emlékeztetett, hogy bár Bretagne biztosan csodás egy hely, és nagyon szeretnék oda eljutni, de valójában majdnem mindegy, hol van az ember, úgyis az számít, belül hogy éli meg. A szépség, a varázs, az élet öröme majdnem bárhol megjelenhet, rajtunk múlik, mit tudunk vele kezdeni.
Különösen elgondolkodtatott a bretagne-i kelta emlékek, tradíciók több szinten is beszüremlő hatása, s főleg a halloweeni/samhaini rész kapcsán. Miközben a nyugatról beáramló horrorisztikus halloweeni giccsparádé nekem sem tetszik, maga az ünnep annál inkább. Nekünk ott van a Mindenszentek, a Halottak napja, a temetőbe menetel, a mécsesgyújtás, de valaha voltak ehhez kapcsolódó, a Halloweenhez hasonló népszokások is, és úgy érzem, ezek által közelebb kerültünk, ha nem is elhunyt szeretteinkhez, de a természethez, az élet és halál körforgásához. Megélt, valódi élmények voltak, nem műviek, nem kötelező, gépies főhajtások. Búcsú volt a napos időszaktól, felkészülés a sötét hónapokra, ünneplése annak, ami elmúlt, elcsendesedés az eljövendő előtt.