nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

szerda, július 02, 2008

Queensrÿche, 2008. júl. 1., Bp. PeCsa

Fotó: WeraValami szívás minden évre jut. Most épp az történt, hogy 7-kor kellett volna kaput nyitni, de 9 lett belőle, és csak 10 körül kezdődött a koncert. Merthogy EU ide vagy oda, a román határon lekapcsolták a Queensrÿche kamionját (benne a sok díszlettel), és jókora késéssel értek csak Budapestre. Ami viszont remek alkalmat adott arra, hogy szót váltsak megannyi régi jó ismerőssel, haverral, baráttal, és ez önmagában is jól esett, ezúton is üdv mindnyájuknak, a PeCsa környéki kocsmák pedig bizonyára áldják a határőröket...

Viszont aztán a csúszás okozta fáradtság zenekaron és közönségén is érződött, rajtam legalábbis biztosan, de attól még mindenki tette a dolgát becsülettel, és így csak megkaptuk az áhított, óriási élményt.

Fotó: Mészáros OrsiKevés momentumtól eltekintve az történt, ami a Mindcrime at the Moore DVD-n is látható: mindkét Operation: Mindcrime albumot eljátszották, vetítéssel, díszletekkel, Pamela Moore-ral, színészekkel, meg minden. Mindez azonban azzal járt, hogy az előadásból szinte teljesen kimaradt a közönséggel való kommunikáció, és a népek is inkább feszülten figyelték a színpadon zajló eseményeket, s így alig-alig volt koncerthangulat. Persze, a hideg így is jópárszor kirázott az imádott dalok hallatán, de a ráadástól eltekintve nem volt meg az a feeling, ami a rock/metal koncertek savát-borsát adja. És úgy tűnt, a közönség jó része nem annyira tud mit kezdeni ezzel az élménnyel. Hogy akkor ez így még nem színház, de már nem koncert, és hogy az első Mindcrime lemez, akármennyire konceptalbum is, azért nem musical...
A két évvel ezelőtt kiadott, s itt némi szünet után következő II. résznél viszont nagyon érződött, hogy azzal a tudattal írták, hogy ilyen körülmények között fogják színpadra állítani. Ott sokkal jobban működött a teátrális körítés és a színészi játék. Mondom ezt úgy, hogy hátborzongató volt megtapasztalni a Suite Sister Mary-ben Pamela és Geoff Tate felülmúlhatatlan duettjét, és aztán élőben is látni a megfejtést, hogy ki és hogyan ölte meg Mary-t... Ahogy persze az is súlyos volt, amikor Nikki - a zseniális Murderer?-ben - kitölti bosszúját Dr. X-en. Viszont itt kellett volna rögvest átugrani a záró All the Promises-re (amiben újabb szenzációs Pamela-Geoff duettet láthattunk-hallhattunk, ellenben a legvégén a bárányfelhős kék égre Nightwish-es betűkkel írt The End csúful giccses volt, és nem vagyok benne biztos, hogy iróniának szánták...), mert a köztük lévő 5 tétel eléggé töltelékbe hajlik... Amúgy viszont így élőben jobban működött a lemez java, mint vártam, s az olyan dalok, mint az I’m American, a Hostage (a bírósági tárgyalás közepette, az esküdtek soraiban feltűnt Geoff felesége is), a The Hands és persze a The Chase (ami alatt, ha jól vettem ki, nem csak a Ronnie James Dio által megszemélyesített Dr. X, de Nikki/Geoff sorai sem élőben mentek) megmozgatták valamelyest a közönséget is, de még a kései albumokat idéző, lazább Speed of Light is jó volt.

Fotó: WeraA ráadásban pedig ezek szóltak: Jet City Woman, Empire, Silent Lucidity (sajnos a másutt játszott Walk in the Shadows nem), és a közönség kiéhezetten vetette bele magát a buliba. Mert itt végre megvolt mindaz, amit a két Mindcrime előadásából hiányoltam, és pillanatok alatt lett forró hangulat (amúgy végig meg lehetett fulladni a hőségtől). Scott Rockenfield mosolyogva dobolt, noha eladdig mind erősen koncentrálva zenéltek. Persze Tate tette bele a legtöbbet a produkcióba, ömlött róla a veríték, és végig kiválóan énekelt (bár néha a játékot, mintsem a dalolást helyezve előtérbe). A klasszikus szólóknál még mindig nem eléggé alázatos Mike Stone továbbra sem tudja helyettesíteni Chris DeGarmo-t, akinek nem csak játéka, de lénye is nagyon hiányzik, viszont becsülettel végigizzadta az első részt egy gázmaszkban. No persze, hogy erre mi szükség volt, az életben meg nem fogom érteni, de nem ez az egyetlen ilyen húzása a később érkezett gitárosnak. A többiek, Michael Wilton gitáros és Eddie Jackson basszer pedig egész egyszerűen csak láthatóan fáradtak voltak, kicsit meg is öregedtek, de amúgy is háttérbe kellett vonulniuk a két Mindcrime alatt. A színészek jól megoldották a feladataikat, Pamela Moore nem különben: kicsit husi már, de a hangja még mindig csodás, és a szemében tapasztalatot és derűt is láttam.

Fotó: WeraMindezekből úgy tűnhet, nem tetszett a koncert, pedig de, nagyon is. Hatalmas élmény volt végre-valahára így, egyben látni-hallani azt az albumot (ill. zenekart), ami minden más zenénél többet jelent és adott nekem. Eddigi magyar koncertjeik (a rövidke délutáni fellépés a ’91-es Monsters of Rockon, ill. a 2004-es Summer Rocks fesztiválon, ahol a hangzás volt közel élvezhetetlen) nem alakultak túl jól, meg egyik sem önálló show volt. Mindazonáltal az általam látott prágai (2000) ill. bécsi (2004) bulik sokkal jobban tetszettek, és remélem, eljutnak még hozzánk egy egyszerű, szimpla best of programmal is. Ez a koncert, nem is tudom, kicsit megkésett... Ha ’91 táján jönnek, amikor az Empire sikere kapcsán külön turnét csináltak, amin a teljes Mindcrime-ot eltolták, akkor életem koncertje lehetett volna. Így már nem. Így „csak” egy a számos emlékezetes, nagyszerű, ám nem meghatározó élmény közül. Egy egészen különleges előadás, ami példátlan a metal történetében, ugyanakkor valahol túllépése is a műfaj kereteinek, amitől nem csak több, de kevesebb is lett.
Köszönet Werának és Mészáros Orsinak a fotókért!

Címkék: ,