Múltkor szürreálisnak tituláltam Lajkó Félix Nyugati-aluljáróbeli koncertjét, de ez a jelző illik a Trouble koncertre is. Egyrészt mert ’92 táján, számomra legmeghatározóbb albumuk, a Manic Frustration idején totál reménytelennek tűnt, hogy valaha is láthassuk őket errefelé. Emlékszem, ’95-ben szájtátva hallgattuk Lénárd Lacit vmi PeCsa-beli koncert szünetében, ahogy a friss, Dynamo-fesztiválos meg vmi kis klubos Trouble koncertélményeiről mesélt. Aztán fel is oszlott a banda, de persze a metal mókuskerekéből nem lehet ám csak úgy kiugrani, úgyhogy újjáalakultak (továbbra is csak maroknyi rajongó örömére), és 2007-ben már megzúzták az A38 hajót, most meg a Dieselt. Hihetetlen.
De azért is volt nehezen hihető ez a mostani koncert, mert időközben Eric Wagner énekes kivált, s helyére az a Kory Clarke került, aki szintén ikon-számba ment nálam a ’90-es évek elején, csak épp a Warrior Soul nevű bandája miatt. És a fickó, a maga sajátos színpadi kiállásával, melyben Robert Plant és Mick Jagger mozgáskultúrája keveredik egy tőrül metszett New York-i punk rocker attitűdjével, olyan szinten nem illett a képbe, hogy abból szólás lesz doomster körökben. Nem az, Trouble-ék (ami ugye egyenlő a felülmúlhatatlan Rick Wartell-Bruce Franklin gitárduóval) sem egy helyben toporogtak, de ők mégiscsak a komótos, belefeledkező stílust hozták, illőn a zenéhez, míg Kory bátya ezerrel pörgött. Nyilván volt benne némi segédanyag is. Megjegyzem, még mindig inkább ez, mint Wagner, aki az A38-on folyamatosan le akart esni a színpadról, úgy be volt állva… Meg aztán annyira egyéni, sajátos, karcos hangja van, hogy azon bármit énekel, az Warrior Soul-os. Szóval a koncert első felében úgy éreztem, egyszerre nézek két filmet, durván tudathasadásos élmény volt. Meg persze szokni kellett, hogy az alapvetően hippi beállítottságú Wagner másképpen hisztérikus és karakteres hangja helyett Kory-t hallom. De az amúgy időhúzást jelentő gitárszólók után, amik alatt Kory elment öblögetni vagy mi, már rendben volt minden. Az új dal (Valamis of Doom) pedig megmutatta, hogy ha hozhatja a saját énektémáit, akkor tökéletesen tud illeszkedni Wartell-Franklinhoz – ha az egész új lemez ezt a szintet hozza, akkor az jobb lesz még a ’96-os Plastic Green Head-nél is!
A Trouble ’79-ben alakult, a Black Sabbath nyomdokaiba lépve kezdte el játszani a doom metalt, aminek aztán formáló, alapvető bandájává is váltak (a Candlemass-szel meg a St.Vitus-szal egyetemben). Idővel, kb. a ’90-es negyedik albumra a pszichedelia is erősen bejött a zenéjükbe, és az az anyag meg a Manic Frustration minden idők legjobb metal lemezei között van. Úgy mondanám, hogy a Sabbath meg a Priest és a Maiden után a Trouble következik, mint a legnagyobb riffeket gyártó csapat, merthogy még a Slayer és a Metallica is tőlük tanult, ahogy a gothic/death/doom irányzat nagyjai is (elég meghallgatni a korai Paradise Lost, Anathema és MDB cuccokat). Azonban sosem lettek ismertek, hiába volt a Slayer-t is csúcsra járató Rick Rubin a producere a Manic-nek. Megmaradtak kultikus bandának, amit széles e világon alig párezren istenítenek, az összes többi metalos meg csak onnan ismeri őket, hogy hallott már olyan számot, ahova Trouble-riffet nyúltak. Ennyi.
Visszatérve a koncertre, rövid, egy órás best of volt, három korai doom döngöléssel (Ride the Sky, Assassin, The Tempter), amik alatt lelki szemeimmel láttam, amint keresztek nőnek szerte a klubban, meg olyan metalba öntött sárkánygyíkokkal, mint a Come Touch the Sky, a The Sleeper, az R.I.P. (az volt a ráadás), a The Eye, a Psychotic Reaction, vagy az At the End of My Daze, ami nálam a koncert csúcspontja volt azzal a kő eccerű, őskori, alapvető riffel. Az amúgy totál korrekt visszatérő stúdiólemezről (Simple Mind Condition) csak a Trouble Maker-t tolták. A dobos meg a basszer akárki lehetett, hozták, amit kellett, utóbbi kopasz csóka némileg tréfásra vette a figurát, klasszikus, fehér telefonzsinórra hajazó gitárkábele üde színfolt volt Kory homoerotikus mozgása és a teljesen máshol járó többiek mellett J
Fájdalmasan hamar véget ért a móka, de legalább emberi időben érhettem így haza, és nem kellett másnap megdöglenem a munkahelyemen. (Igen, áruló vagyok, a Pentragam-ot kihagytam, de ezek után nem kellett nekem semmi más, pedig hát az is tiszteletre méltó ős-doom banda…)
Hogy lássátok, miről beszéltem, ehun egy Warrior Soul dal, csak nem engedik beágyazni, mert a Universal Music Group-nak biztos rohadtul fájna… (Kory Clarke arról volt híres, hogy mindig rém pipa volt egy halom dolog miatt, beleértve a lemezcéges szarakodásokat, s lám, még mindig van is rá oka…)
De azért is volt nehezen hihető ez a mostani koncert, mert időközben Eric Wagner énekes kivált, s helyére az a Kory Clarke került, aki szintén ikon-számba ment nálam a ’90-es évek elején, csak épp a Warrior Soul nevű bandája miatt. És a fickó, a maga sajátos színpadi kiállásával, melyben Robert Plant és Mick Jagger mozgáskultúrája keveredik egy tőrül metszett New York-i punk rocker attitűdjével, olyan szinten nem illett a képbe, hogy abból szólás lesz doomster körökben. Nem az, Trouble-ék (ami ugye egyenlő a felülmúlhatatlan Rick Wartell-Bruce Franklin gitárduóval) sem egy helyben toporogtak, de ők mégiscsak a komótos, belefeledkező stílust hozták, illőn a zenéhez, míg Kory bátya ezerrel pörgött. Nyilván volt benne némi segédanyag is. Megjegyzem, még mindig inkább ez, mint Wagner, aki az A38-on folyamatosan le akart esni a színpadról, úgy be volt állva… Meg aztán annyira egyéni, sajátos, karcos hangja van, hogy azon bármit énekel, az Warrior Soul-os. Szóval a koncert első felében úgy éreztem, egyszerre nézek két filmet, durván tudathasadásos élmény volt. Meg persze szokni kellett, hogy az alapvetően hippi beállítottságú Wagner másképpen hisztérikus és karakteres hangja helyett Kory-t hallom. De az amúgy időhúzást jelentő gitárszólók után, amik alatt Kory elment öblögetni vagy mi, már rendben volt minden. Az új dal (Valamis of Doom) pedig megmutatta, hogy ha hozhatja a saját énektémáit, akkor tökéletesen tud illeszkedni Wartell-Franklinhoz – ha az egész új lemez ezt a szintet hozza, akkor az jobb lesz még a ’96-os Plastic Green Head-nél is!
A Trouble ’79-ben alakult, a Black Sabbath nyomdokaiba lépve kezdte el játszani a doom metalt, aminek aztán formáló, alapvető bandájává is váltak (a Candlemass-szel meg a St.Vitus-szal egyetemben). Idővel, kb. a ’90-es negyedik albumra a pszichedelia is erősen bejött a zenéjükbe, és az az anyag meg a Manic Frustration minden idők legjobb metal lemezei között van. Úgy mondanám, hogy a Sabbath meg a Priest és a Maiden után a Trouble következik, mint a legnagyobb riffeket gyártó csapat, merthogy még a Slayer és a Metallica is tőlük tanult, ahogy a gothic/death/doom irányzat nagyjai is (elég meghallgatni a korai Paradise Lost, Anathema és MDB cuccokat). Azonban sosem lettek ismertek, hiába volt a Slayer-t is csúcsra járató Rick Rubin a producere a Manic-nek. Megmaradtak kultikus bandának, amit széles e világon alig párezren istenítenek, az összes többi metalos meg csak onnan ismeri őket, hogy hallott már olyan számot, ahova Trouble-riffet nyúltak. Ennyi.
Visszatérve a koncertre, rövid, egy órás best of volt, három korai doom döngöléssel (Ride the Sky, Assassin, The Tempter), amik alatt lelki szemeimmel láttam, amint keresztek nőnek szerte a klubban, meg olyan metalba öntött sárkánygyíkokkal, mint a Come Touch the Sky, a The Sleeper, az R.I.P. (az volt a ráadás), a The Eye, a Psychotic Reaction, vagy az At the End of My Daze, ami nálam a koncert csúcspontja volt azzal a kő eccerű, őskori, alapvető riffel. Az amúgy totál korrekt visszatérő stúdiólemezről (Simple Mind Condition) csak a Trouble Maker-t tolták. A dobos meg a basszer akárki lehetett, hozták, amit kellett, utóbbi kopasz csóka némileg tréfásra vette a figurát, klasszikus, fehér telefonzsinórra hajazó gitárkábele üde színfolt volt Kory homoerotikus mozgása és a teljesen máshol járó többiek mellett J
Fájdalmasan hamar véget ért a móka, de legalább emberi időben érhettem így haza, és nem kellett másnap megdöglenem a munkahelyemen. (Igen, áruló vagyok, a Pentragam-ot kihagytam, de ezek után nem kellett nekem semmi más, pedig hát az is tiszteletre méltó ős-doom banda…)
Hogy lássátok, miről beszéltem, ehun egy Warrior Soul dal, csak nem engedik beágyazni, mert a Universal Music Group-nak biztos rohadtul fájna… (Kory Clarke arról volt híres, hogy mindig rém pipa volt egy halom dolog miatt, beleértve a lemezcéges szarakodásokat, s lám, még mindig van is rá oka…)