nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

csütörtök, október 08, 2009

Trouble, Bp. Diesel, 2009. október 7.

Múltkor szürreálisnak tituláltam Lajkó Félix Nyugati-aluljáróbeli koncertjét, de ez a jelző illik a Trouble koncertre is. Egyrészt mert ’92 táján, számomra legmeghatározóbb albumuk, a Manic Frustration idején totál reménytelennek tűnt, hogy valaha is láthassuk őket errefelé. Emlékszem, ’95-ben szájtátva hallgattuk Lénárd Lacit vmi PeCsa-beli koncert szünetében, ahogy a friss, Dynamo-fesztiválos meg vmi kis klubos Trouble koncertélményeiről mesélt. Aztán fel is oszlott a banda, de persze a metal mókuskerekéből nem lehet ám csak úgy kiugrani, úgyhogy újjáalakultak (továbbra is csak maroknyi rajongó örömére), és 2007-ben már megzúzták az A38 hajót, most meg a Dieselt. Hihetetlen.

De azért is volt nehezen hihető ez a mostani koncert, mert időközben Eric Wagner énekes kivált, s helyére az a Kory Clarke került, aki szintén ikon-számba ment nálam a ’90-es évek elején, csak épp a Warrior Soul nevű bandája miatt. És a fickó, a maga sajátos színpadi kiállásával, melyben Robert Plant és Mick Jagger mozgáskultúrája keveredik egy tőrül metszett New York-i punk rocker attitűdjével, olyan szinten nem illett a képbe, hogy abból szólás lesz doomster körökben. Nem az, Trouble-ék (ami ugye egyenlő a felülmúlhatatlan Rick Wartell-Bruce Franklin gitárduóval) sem egy helyben toporogtak, de ők mégiscsak a komótos, belefeledkező stílust hozták, illőn a zenéhez, míg Kory bátya ezerrel pörgött. Nyilván volt benne némi segédanyag is. Megjegyzem, még mindig inkább ez, mint Wagner, aki az A38-on folyamatosan le akart esni a színpadról, úgy be volt állva… Meg aztán annyira egyéni, sajátos, karcos hangja van, hogy azon bármit énekel, az Warrior Soul-os. Szóval a koncert első felében úgy éreztem, egyszerre nézek két filmet, durván tudathasadásos élmény volt. Meg persze szokni kellett, hogy az alapvetően hippi beállítottságú Wagner másképpen hisztérikus és karakteres hangja helyett Kory-t hallom. De az amúgy időhúzást jelentő gitárszólók után, amik alatt Kory elment öblögetni vagy mi, már rendben volt minden. Az új dal (Valamis of Doom) pedig megmutatta, hogy ha hozhatja a saját énektémáit, akkor tökéletesen tud illeszkedni Wartell-Franklinhoz – ha az egész új lemez ezt a szintet hozza, akkor az jobb lesz még a ’96-os Plastic Green Head-nél is!

A Trouble ’79-ben alakult, a Black Sabbath nyomdokaiba lépve kezdte el játszani a doom metalt, aminek aztán formáló, alapvető bandájává is váltak (a Candlemass-szel meg a St.Vitus-szal egyetemben). Idővel, kb. a ’90-es negyedik albumra a pszichedelia is erősen bejött a zenéjükbe, és az az anyag meg a Manic Frustration minden idők legjobb metal lemezei között van. Úgy mondanám, hogy a Sabbath meg a Priest és a Maiden után a Trouble következik, mint a legnagyobb riffeket gyártó csapat, merthogy még a Slayer és a Metallica is tőlük tanult, ahogy a gothic/death/doom irányzat nagyjai is (elég meghallgatni a korai Paradise Lost, Anathema és MDB cuccokat). Azonban sosem lettek ismertek, hiába volt a Slayer-t is csúcsra járató Rick Rubin a producere a Manic-nek. Megmaradtak kultikus bandának, amit széles e világon alig párezren istenítenek, az összes többi metalos meg csak onnan ismeri őket, hogy hallott már olyan számot, ahova Trouble-riffet nyúltak. Ennyi.

Visszatérve a koncertre, rövid, egy órás best of volt, három korai doom döngöléssel (Ride the Sky, Assassin, The Tempter), amik alatt lelki szemeimmel láttam, amint keresztek nőnek szerte a klubban, meg olyan metalba öntött sárkánygyíkokkal, mint a Come Touch the Sky, a The Sleeper, az R.I.P. (az volt a ráadás), a The Eye, a Psychotic Reaction, vagy az At the End of My Daze, ami nálam a koncert csúcspontja volt azzal a kő eccerű, őskori, alapvető riffel. Az amúgy totál korrekt visszatérő stúdiólemezről (Simple Mind Condition) csak a Trouble Maker-t tolták. A dobos meg a basszer akárki lehetett, hozták, amit kellett, utóbbi kopasz csóka némileg tréfásra vette a figurát, klasszikus, fehér telefonzsinórra hajazó gitárkábele üde színfolt volt Kory homoerotikus mozgása és a teljesen máshol járó többiek mellett J

Fájdalmasan hamar véget ért a móka, de legalább emberi időben érhettem így haza, és nem kellett másnap megdöglenem a munkahelyemen. (Igen, áruló vagyok, a Pentragam-ot kihagytam, de ezek után nem kellett nekem semmi más, pedig hát az is tiszteletre méltó ős-doom banda…)

Hogy lássátok, miről beszéltem, ehun egy
Warrior Soul dal, csak nem engedik beágyazni, mert a Universal Music Group-nak biztos rohadtul fájna… (Kory Clarke arról volt híres, hogy mindig rém pipa volt egy halom dolog miatt, beleértve a lemezcéges szarakodásokat, s lám, még mindig van is rá oka…)

Címkék: