nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

csütörtök, szeptember 20, 2007

Candlemass / Stereochrist, 2007. szept. 19., Bp. A38

Valahol megdöbbentő, hogy a svéd Candlemass most először jutott el hozzánk, pedig bő két évtizede nyomják már az epikus doom-ot. Viszont ezévben az egyik legjobb lemezüket adták ki, úgyhogy épp jókor érkeztek.

Előttük a
Stereochrist játszott a maroknyi közönségnek (a főbandán is max. 150-en lehettünk), s talán a tömegsűrűség (inkább tömegritkaság) miatt eléggé eleresztették magukat, és sokat poénkodtak számok között. Így aztán az egyik legfeelingesebb Stereo buli volt ez, amit valaha láttam. Pláne, hogy Makó Dávid édesapja helyettesítette Megyesi Balázs basszert. Az öreg cowboy jól tolta, csoda egy fazon, és amikor szakállas fiacskája neki küldte azt a nótát, amit amúgy is mindig, csak ugye most először álltak együtt a színpadon, szóval, az nem holmi nyálas elérzékenyülgetés volt, hanem valami nagyon emberi és igazi dolog. Respekt. Amúgy mini best of volt, brutál meg laza témák is belefértek (nekem épp a Ride Blind jött most be a legjobban), meg a szokott Down-Bury Me In Smoke.

Mármost a Candlemass underground legenda, de volt olyan barátom, aki ősfan, mégsem hallott a buliról egész a délután 4-kor tőlem kapott SMS-ig... És ez gáz, mert nyilván volt még egy halom arc, aki már nem követi az eseményeket, de szívesen kimozdult volna némi jófajta temetőszagú ótvar ősdoom kedvéért. Említett hombre is sokáig hezitált, s még akkor is azt mondta, hogy nem készült, nem tud jönni, mikor Stereochrist után felhívtam – de rá 2 percre csörgött a mobil, hogy egész életében rugdosná saját magát, ha ezt kihagyná, szóval jön, akármilyen morcos is az asszony. És naná, hogy nem bánta meg!

Ugyanő mondta, hogy Robert Lowe, a
Solitude Aeturnus-ból kölcsönzött énekes úgy néz ki, mint Théoden király a Gyűrűk Ura filmben, Leif Edling basszer, a Candlemass alapembere pedig, mint Al Pacino az Ördög ügyvédjében. Ez így elég jó gárda, ráadásul a többiekkel együtt mind nagy átéléssel zenéltek. Nekem ugyan egy pillanatig nem hiányzott Messiah Marcolin, a szerzetesi csuhába bújt, szúmós alkatú, fején bokrot viselő kolosszus, azaz a legtöbb Candlemass lemezen éneklő figura. Az ő hangját sosem tudtam hosszú távon elviselni, Robert viszont a legnagyobb kedvenceim egyike, és az összes klasszikus nótát kegyetlen jól énekelte. Ráadásul kétsoros hajókapitányi kabátot viselt, s nem a Solitude koncerteken viselt papi szerelést, de a szemkiakasztós borult mimikát ugyanúgy hozta. Amúgy nekem úgy tűnt, mikor kartávolságból néztem őket, hogy élvezik, de legalábbis nem holmi LGT/Omega jellegű dologról van szó, pedig Edlingék is közelebb vannak már a sírhoz, mint a bölcsőhöz.

Persze nem játszottak marathoni programot, és az amúgy tökéletes 11 nótához még szívesen válogattam volna valamit a méltatlanul hanyagolt Chapter VI-ről is. Az alapvetés Epicus Doomicus Metallicus felét eltolták: Solitude (istenem, hogy ezt végre élőben hallhattam!), Under The Oak, A Sorcerer's Pledge. Ha jól rémlik, a Nightfallról a The Well of Souls, az örök sláger ivolt (első két nóta!), meg zárásként a Samarithan; Mirror Mirror az Ancient Dreams-ről; a 2 évvel ezelőtti visszatérésről a Black Dwarf, a fantasztikus újról (King of the Grey Islands), ami az év 3 legjobb lemezének egyike, pedig az Emperor of the Void, a Devil Seed, valamint az év legjobb dalainak egyike, az Of Stars & Smoke, amire említett koma azt mondta, jobb, mint a régiek. Mats Leven és Edling valóban égbekiáltóan gyönyörű dallamokat írt abba a nótába, de tényleg az egész album méltó az idén 21 éves Epicus Doomicus Metallicus-hoz.

A hangulat remek volt, egyszerre végtelenül lesújtó és felemelő. Maga a zene nyilván éjsötét meg depresszív meg ilyenek, de az összegyűlt népek (akik közt max. a külföldieket nem ismerem min. látásból koncertek sokaságáról) módfelett élvezték, és megvolt a kellő energia áramlás. Szóval aki eljött, az olyan elégedett képet vágott a végén, amilyet utoljára az óvodában. Márpedig aki eljött, az 99%-ban igen rég volt óvodás, hehe. De nem baj, így is jó. A Candlemass megérdemelné, hogy 10x ennyi ember legyen rá kíváncsi, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy aki viszont ténylegesen megnézte őket, az életre szóló élménnyel lett gazdagabb. Az meg már csak hab a tortán, hogy koncert után bárki kezet rázhatott Edlingékkel. Magam Lowe-val váltottam pár szót. Úgy vélte, a Solitude Aeturnus pulcsim szép darab, én meg mondtam neki, hogy az igazán szép az lenne, ha ezzel a zenekarral is eljönnének hozzánk, amire azt válaszolta, hogy talán jövőre. Ennyien akkor is lennénk, és ők is ilyen és ennyire király zenét játszanak. Hé, Kosi, remélem, vállalod ezt az újabb anyagi csődöt, cserébe a masszív élvezetért! (Gy.k.: Kosinszky Gábor az egyik szervezője ennek a koncertnek, és ritkán látom őt ilyen belefeledkezetten léggitározni, mint ezen a Candlemass bulin. Kösz, ember!)

Címkék: