Egy héten két ekkora doom koncert – és még mondják, hogy nincsenek csodák.
De az sem általános, hogy az ember egy héten kétszer hallja élőben a Bury Me In Smoke-ot a Down-tól. Igaz, nem Anselmo torkából, de a helyzet az, hogy Makó Dávid úgyis jobban énekel a jelenkori Philnél. Márpedig a Sunday Fury basszusgitárosát ezalkalommal a Stereochrist-os Megyesi Balázs helyettesítette, Dávid meg nem csak a füstös klasszikusban vendégszerepelt, hanem a Revenge & Glory c. Manowar-doom-sludge mixből is kivette a részét (akárcsak a lemezen), mi több, a Fury-s srácok által vendéglátós hakninak titulált Down-Liferre a Stereo dobosa és Holdampf Gábor is színpadra lépett. Egyébként nem változott a véleményem: a Sunday Fury egy izmos, ütős és feelinges csapat, egyelőre nem túl sok igazán fogós énekdallammal, ami koncerten kevésbé zavar.
Gábor, miután jól kiüvöltözte magát a Lifer alatt, még végigénekelte a Wall Of Sleep koncertet is, és társaival együtt hozta a szokott masszív doom-ot. A hangulat és a közönség is olyan volt, mint általában, előbbi remek, utóbbi csupa ismerős arc, eltekintve nem is kevés ifjú titántól, akik még tán óvodába jártak, mikor a Mood (a WOS elődje) meghonosította hazánkban a sabbathizmust. Sőt, Gábor egyik fia többszöri közönségbe vetődést is produkált, amitől könny szökött a szemembe, mert hát Istenem, milyen ritkán látni ilyen jól nevelt gyerekeket, hehe.
A programba kb. 5 dal fért az új lemezről, a többi meg amolyan best of volt az előző két albumról meg az EP-ről. A frissek közül magam hármat is a koncert fénypontjának éreztem: a szépséges és bánatverte dallamok miatt a Wombocosmic-ot (Mood) idéző November-t, a vaskos Stabat Mater-t, és a ráadásban előadott Signs-t, ami minden idők egyik legjobb Holdampf refrénjét tartalmazza. De amúgy sütött minden nóta, legyen bár őrlő, mint a Time of Goblins, pörgősebb, mint a Far Away from Sunrise, szívbemarkoló, mint a Hands of Dust, vagy ólomsúlyú és überlassú, mint az Ornaments of Heaven és a záró I Sleep. A Kultiplex levegőjének jelentős részét gitározásra használták az egybegyűltek, és jelen sorok írójának is sikerült lefejelnie valakit a nagy beleélésben – aki szintén azzal volt elfoglalva, hogy derékból előre-hátra hajlongva, a felszínes szemlélő számára pokoli kínokról árulkodó arckifejezést öltve élje meg minél mélyebben a doom muzsika eme kicsiny mennyországát.
Egyébként valóban ünnep minden Wall Of Sleep koncert, s most jöjjön a meglepetés: az évi kettő Kultis koncert (esetleg +1 Sziget buli) letudtával még nincs vége a 2007-es pesti WOS koncerteknek. Novemberben a Wigwamban játszanak Füleki Sanyiék. Jelen sorok már említett írója nagy valószínűséggel nem tud majd ott lenni, pedig általában nincs jobb dolga, de mindenkinek, akinek szívét és lábát valaha is megdobogtatta egy király riff, ajánlja, hogy menjen helyette is.
De az sem általános, hogy az ember egy héten kétszer hallja élőben a Bury Me In Smoke-ot a Down-tól. Igaz, nem Anselmo torkából, de a helyzet az, hogy Makó Dávid úgyis jobban énekel a jelenkori Philnél. Márpedig a Sunday Fury basszusgitárosát ezalkalommal a Stereochrist-os Megyesi Balázs helyettesítette, Dávid meg nem csak a füstös klasszikusban vendégszerepelt, hanem a Revenge & Glory c. Manowar-doom-sludge mixből is kivette a részét (akárcsak a lemezen), mi több, a Fury-s srácok által vendéglátós hakninak titulált Down-Liferre a Stereo dobosa és Holdampf Gábor is színpadra lépett. Egyébként nem változott a véleményem: a Sunday Fury egy izmos, ütős és feelinges csapat, egyelőre nem túl sok igazán fogós énekdallammal, ami koncerten kevésbé zavar.
Gábor, miután jól kiüvöltözte magát a Lifer alatt, még végigénekelte a Wall Of Sleep koncertet is, és társaival együtt hozta a szokott masszív doom-ot. A hangulat és a közönség is olyan volt, mint általában, előbbi remek, utóbbi csupa ismerős arc, eltekintve nem is kevés ifjú titántól, akik még tán óvodába jártak, mikor a Mood (a WOS elődje) meghonosította hazánkban a sabbathizmust. Sőt, Gábor egyik fia többszöri közönségbe vetődést is produkált, amitől könny szökött a szemembe, mert hát Istenem, milyen ritkán látni ilyen jól nevelt gyerekeket, hehe.A programba kb. 5 dal fért az új lemezről, a többi meg amolyan best of volt az előző két albumról meg az EP-ről. A frissek közül magam hármat is a koncert fénypontjának éreztem: a szépséges és bánatverte dallamok miatt a Wombocosmic-ot (Mood) idéző November-t, a vaskos Stabat Mater-t, és a ráadásban előadott Signs-t, ami minden idők egyik legjobb Holdampf refrénjét tartalmazza. De amúgy sütött minden nóta, legyen bár őrlő, mint a Time of Goblins, pörgősebb, mint a Far Away from Sunrise, szívbemarkoló, mint a Hands of Dust, vagy ólomsúlyú és überlassú, mint az Ornaments of Heaven és a záró I Sleep. A Kultiplex levegőjének jelentős részét gitározásra használták az egybegyűltek, és jelen sorok írójának is sikerült lefejelnie valakit a nagy beleélésben – aki szintén azzal volt elfoglalva, hogy derékból előre-hátra hajlongva, a felszínes szemlélő számára pokoli kínokról árulkodó arckifejezést öltve élje meg minél mélyebben a doom muzsika eme kicsiny mennyországát.
Egyébként valóban ünnep minden Wall Of Sleep koncert, s most jöjjön a meglepetés: az évi kettő Kultis koncert (esetleg +1 Sziget buli) letudtával még nincs vége a 2007-es pesti WOS koncerteknek. Novemberben a Wigwamban játszanak Füleki Sanyiék. Jelen sorok már említett írója nagy valószínűséggel nem tud majd ott lenni, pedig általában nincs jobb dolga, de mindenkinek, akinek szívét és lábát valaha is megdobogtatta egy király riff, ajánlja, hogy menjen helyette is.