Kiadó: Gabo KiadóKiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: World Without End
Oldalszám: 1064
Ára: 4590 Ft
Kategória: szépirodalom / Háborús / történelmi
Az angol Ken Follett számos bestsellert írt, melyek között az első, a Tű a szénakazalban filmen is nagy siker volt. Ám minden könyve között épp az lett a legsikeresebb, ami a leginkább kilógott a sorból. Az 1989-ben kiadott A katedrális (Pillars of the Earth) ugyanis nem thriller volt, hanem történelmi regény, méghozzá olyan, ami igazi kultuszművé vált az évek folyamán. Maga Follett is azt tartja a legjobbjának, és a rajongók folyamatos nyaggatása vette végül rá, hogy megírja a folytatást.
Bár Az idők végezetéig nem kimondottan folytatás. Ugyanabban az elképzelt angol városban, Kingsbridge-ben játszódik, mint elődje, ám 200 évvel később, s noha a szereplők közül többen is A katedrális-ban megismert figurák leszármazottai, ami néha jellemükön is érződik, túl sok kapcsolódási pont nincs. Így önállóan is megállja a helyét – én mégis azt javasolnám mindenkinek, hogy A katedrális-sal kezdje. Igaz, mindkét kötet túllépi az 1000 oldalt, de mindkettőben van annyi izgalom és érdekesség, hogy érdemes legyen végigolvasni.
A könyv abban a kingsbridge-i katedrálisban kezdődik, amelynek építéséről a 18-19 évvel ezelőtti, nagy előd szólt. Az 1327-ben játszódó első részben megismerjük a regény négy – akkor még gyermek – főszereplőjét. Társadalmi hovatartozásuk és személyiségük tekintetében is óriási különbségek vannak közöttük, ám ekkor átélnek valamit, ami egész életükre kihat, és összeköti őket. Tanúi (és így-úgy résztvevői) lesznek, amint egy lovag megöli a királyné őt üldöző két katonáját az erdőben, majd elrejt egy súlyos titkot tartalmazó levelet, aminek II. Edward király különös, pletykákkal, találgatásokkal övezett halálához van köze.
Tíz évvel később, már a felnőttkor kapujában találkozunk velük újra. A jó fejű és ügyes kezű Merthin inasnak áll egy építőmesternél, öccse, a nálánál magasabb, erőszakos hajlamú Ralph fegyvernök lesz a gróf udvarában. A nyomorgó, lopásból élő családból származó Gwenda egy olyan, fess fiatalemberbe szeret bele, akinél semmi esélye nincs, míg barátnője, a módos kereskedő apjával élő, az ő szabadelvűségét, éles eszét és bátorságát öröklő Caris viszont nagyon is jóban van Merthinnel.
Bár mindez csupán a történet kezdete, nem szeretnék róla sokkal többet elárulni, mert a bő 1000 oldalon hol komótosabban, hol nagyon is pörgősen zajló cselekmény számos izgalmas fordulatot rejt. Ez sem Follett, sem A katedrális, sem úgy általában a szórakoztató irodalom kedvelői számára nem lehet meglepetés, sőt, sok olyasmi történik, amit egy tapasztaltabb olvasó előre ki tud találni. Viszont a sok szálon futó, számos szereplőt felvonultató regény így is csaknem folyamatosan fenn tudja tartani az olvasó érdeklődését, és akármilyen elrettentően vaskos is a könyv, jól lehet vele haladni. Persze, oda kell figyelni, hogy ki kivel van, de ennyi azért belefér. Egymást érik a szerelmek (sok erotikával fűszerezve), intrikák, tragédiák, gyilkosságok. Helyenként egészen ügyesen csavarja Follett a sztori különféle szálait, és sokszor szinte felbosszantja az olvasót egyes szereplői égbekiáltó gonoszságával, sunyiságával, butaságával vagy épp szerencsétlenségével. De ez már az első részre is jellemző volt: az ember együtt él, izgul, szenved a szereplőkkel.
Olyan központi szál ugyan nincs a történetben, mint az előző könyvnél a katedrális építése, ám végigvonul a regényen a harc a régi, a begyöpösödött ill. az új, a változás között. Hiszen míg A katedrális-ban a Philip/Fülöp prior (itt már az angol neveket használta a fordító, nem magyarított) által vezetett kolostor igyekezett útmutatást, segítséget, oktatást nyújtani a népnek, addig a folytatásban épp a szerzetesrend a haladás, a fejlődés kerékkötője, amely addig nem hajlandó belátni egy új torony vagy híd építésének, javításának szükségességét, amíg az össze nem omlik...
A történelem, akárcsak A katedrális esetében, jobbára inkább csak háttér, adalék, de néha főszereplővé lép elő. Különösen a III. Edward angol király által a francia trónért indított százéves háború, valamint a pestisjárványok kapnak nagy hangsúlyt. Ralph megjárja a híres crécy-i csatát (egyes hadtörténészek szerint ezzel vette kezdetét a lovagság, mint haderő hanyatlása), a pestis pedig Kingsbridge-et is megtizedeli, és épp a katedrálishoz kapcsolódó Benedek-rendi kolostor ispotálya lesz a betegek végső menedéke.
Emellett számos hosszabb-rövidebb leírással színesíti Follett a regényt, bemutatván a középkor megannyi különféle aspektusát. Ahogy az előző műben, itt is sok érdekeset tudhatunk meg az építészet mellett pl. az alábbiakról: a vidéki és városi élet, az igazságszolgáltatás, a hatalmasok ill. a jobbágyok és szabadok, céhek (avagy gildák, ahogy a fordításban szerepel), kereskedők, katonák, apácák és szerzetesek, vagy épp a gasztronómia, a nők helyzete, netán a posztófestés fogásai – ezekről mindről s még megannyi másról szó van érdekfeszítő, olvasmányos formában.
Hogy mennyi hiba van a szövegben a hivatalos történelemhez mérten, azt én meg nem mondhatom. Egy elírást találtam: aligha ment a pápához bárki Rómába akkortájt, hiszen az (ahogy másutt helyesen írja a könyv) a regény idején Avignon-ban tartotta udvarát. Esetleg megkérdőjelezhető Caris és Gwenda, a két erős akaratú női főszereplő viselkedésének korhű mivolta. A maguk szintjén mindketten oly’ mértékben lázadnak a rájuk kényszerített normák ellen (a felvilágosult Caris tulajdonképpen feminista elveket vall), hogy az bizonyára az elképzelhetetlennel volt határos akkoriban. De ki tudná bebizonyítani, hogy nem lehetett akár így is? És miért tenne meg Follett főszereplőnek egy teljesen átlagos, a férfiak akaratának és a szokásjognak mindenben behódoló nőt?! Meglehet, legjobb esetben is vakmerő szavakra ill. cselekedetekre sarkallja írónk e kettőt, de kategórikusan kijelenteni, hogy mindez nem történhetett meg, nem hangozhatott el, azért egy kicsit erős. Túl azon, hogy a történelmet ugye a győztesek írják, és hogy a legnagyobb történetírók sem lehettek teljesen objektívak, és nem láthattak és tudhattak mindent ők sem, számomra azért is megkérdőjelezhető, fenntartásokkal kezelendő tudományág ez, mert az a tapasztalatom, hogy a legtöbb ember általában arra sem emlékszik, egy nappal korábban mi történt vele. Hogy tudhatnánk hát évszázadokkal korábban történt eseményekről mindent, vagy akár csak eleget?! Mindenesetre a hírhedt középkori sötétség és ostobaság nagyon is érzékletesen jelenik meg a regényben, és Follett nem szépít abban sem, ahogy leírja, hogy a „tanult” papok, a kor egyedüli „hivatalos” gyógyítói milyen nagy szerepet játszottak a pestis terjedésében...
Azt már inkább tartom hibának, hogy a cselekmény, a szereplőkből kiindulva sokszor kiszámítható. Vagy még inkább, hogy hiába mozgat számos szereplőt és történetszálat, legtöbbjük bizony eléggé egysíkú. Aki gonosz, az gonosz, aki meg jó, az jó, és kész. Egyszer-egyszer belepillanthatunk eme karakterek elméjébe, motivációiba is, de csupán Merthin és Caris nevezhető komplexebb személyiségnek. De még az ő furcsa, vívódásokkal, elválásokkal és összeborulásokkal teli kapcsolatuk is előre sejthető végkifejlet felé halad, meg amúgy is ők a pozitív szereplők, elsősorban értük lehet izgulni.
Ezzel együtt is zömében az a fajta könyv ez, amit letehetetlennek szokás titulálni. Ha nagyon szigorúan nézem, egy-két mellékszál, pár leírás talán kimaradhatott volna, de ezektől sem lenne számottevően rövidebb a regény. A vége előtt kissé megtorpan ugyan, és maga az amúgy jóra sikeredett befejezés mintha kissé kapkodós volna, de összességében nagyon is megéri elolvasni annak, aki tartalmas kikapcsolódásra vágyik.